Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                  

  

                   Dance

A hideg bekúszott mindenhová, jeges ujjaival végigcirógatva mindent és mindenkit. Fáztam, remegtem, kirázott a hideg, fogaim koccanva ütköztek, s a szám előtt egy kicsiny párafelhő keletkezett. Elgémberedett tagjaim kezdtek elfagyni, alig éreztem már a lábam és az ujjaim, de tudtam: ha innen kikerülnék valaha, akkor sem tudnék már a lábaimra állni, a hideg és a bilincs miatt már így is elkezdtek üszkösödni, nincs ember, aki ezt kibírná. Kezem a szám elé emeltem, hogy rálehelve tudjam melegíteni, de semmi hőt nem éreztem. A sötétben semmit sem láttam, csak hallottam saját és társaim szuszogását, néha már hörgő hangok ütötték meg a fülem, a délelőtti kínzás átélői most adhatták meg magukat a halál ölelő karjainak. Tudtam, hamarosan én is sorra kerülök, nem tudom elkerülni az őrült katonák kedvenc játékát: bekötött szemmel meg bírnak-e ölni egy lövéssel egy rabot? Jobb volt azoknak, akik már akkor a lelküket kilehelték, mint azoknak, akik még órákig küszködtek, hogy elérjék a várt és megváltó halált. Orosz rulett volt ez, csak német főszereplőkkel, a játékszerek pedig a rabok voltak. A foglyok, akiknek annyi bűnük volt mindössze, hogy élnek.

A fekete tömlöc, ahová zártak több társammal együtt, tele volt patkányokkal, éreztem, amint átfut lábamon egy megtermett példány. Megpróbáltam kinyújtani kezem, hogy elkapjam a lomhább állatot, hogy valami élelemhez jussak, hisz hetek óta nem kaptunk semmit sem, a vizet is a nyirkos, mohás falról kellett úgy lenyalni. De túl gyenge voltam ahhoz, hogy az amúgy lassú, de nekem sebes patkányt elkapjam, csalódottan és reménytelenül néztem a helyet, ahol lehetett, mert a sötétben csak tippelni tudtam.

A mellettem lévő nő felnyögött, neki súlyos sebe volt, eddig halkan szuszogott csak, de most úgy tűnt, elég vért veszített ahhoz, hogy át tudjon lábalni a túlvilágra. Még egy halk nyögés jelezte, hogy meghalt, majd egy testet éreztem magamra dőlni, forró vér folyt rám, és én csak lelöktem magamról a nőt, de nem tudtam mit tenni.

Az éhség kihozta társaimból az állatot, néhányuk a testhez húzták magukat, s a forró vért kezdték el felnyalni a padlóról és a sebről, én pedig már ahhoz is gyenge voltam, hogy a sakálokat elkergessem a testről.

Hang ütötte meg a fülem, s kinyílt a cella ajtaja, a dohos, magas mennyezetről pedig egy vízcsepp hullott arcomra, akár egy könnycsepp lenne. A beáramló, tiszta erős fény végigpásztázott mindenkit, szemem behunytam, annyira szokatlan volt a fény.

Aztán megéreztem. Valaki hozzám ért, erősen és kegyetlenül, s felhúzott a földről. Meglökött, én erre elestem, de a kéz visszarántott, és kivitt a szabadra. Percekig csak hunyorogtam, mikor a föld alá süllyesztett börtönépületből kijutottam. Hátrapillantottam: a siralmas épület a maga tornyosuló komor magasságával és a rothadó szagával az emlékezetembe vésődött.

Kint sütött a nap, melegebb is volt, tavaszodott már, néhány fát láttam, ami rügyezett. Hirtelen összegörnyedtem: az éhség miatt amúgy is hajtott háttal közlekedtem, de most hatalmas görcsöm lett, a földre roskadva fontam karjaim a hasam köré, de a katona felrángatott.

- Los! Wir haben keine Zeit! Die anderen möchten spielen. – mordult rám, amiből én egy szót sem értettem, de valahogy tudtam, mit mondott. Maga mögött vonszolva követtem őt, s hamarosan egy falhoz értünk, ahol több katona is állt, röhögve szívott az egyik egy szivart, a másik a fegyverével volt elfoglalva. Emberszerűek voltak, arcuk átlagos, termetük erős, de mind olyan volt, mint bármely másik ember. A katona, aki engem vitt, a falhoz állított. Lenéztem a földre, ami barnás-vöröses volt a sok vértől, ami már kifolyt oda. Tudtam, enyém lesz a következő, az én vérem foglya táplálni az anyaföldet a mai napon.

- Hanz, die schöne Frau ist deine! Sie ist deine erste, aber nicht die letzte! Los, schies! – mondta a katona, s megveregette egy fiatal, kicsit rémült arcú katonatársát. A kezébe egy pisztolyt nyomtak, s egy vonalhoz állították. A többiek röhögve bíztatták, ő pedig rémülten körbenézet, de a többiek unszolására, végül is felemelte a fegyvert. Az egyik odalépett hozzá, s bekötötte a szemét. Nagy levegőt vettem, arcomra gyenge, de igaz mosolyt ül, s úgy vártam a lövést, ami hangos durranással, fülsértően megtörve a madarak csicsergését, végül bekövetkezett. Éreztem, a testemet valami átszakítja, a fájdalom azonban már ismeretlen volt számomra, s melegséget éreztem a karomon: vér fröccsent rá, az én, rubinosan pirosló vérem.

A fiatal katona lerántotta szeméről a kendőt, s riadtan nézett rám, szemeiben a sajnálat ült, s talán át is futott a gondolat az agyán: miért öltem meg egy ártatlan embert? De én csak rámosolyogtam, s egy szó hagyta el halkan a szám, miközben összegörnyedtem, s megszabadultam az evilági szenvedéstől:

- Danke…

 

 

                  Amelyiket táplálod

Egy idős cseroki indián az életről mesélt az unokájának...

"Küzdelem zajlik a bensőmben," mondta a fiúnak.

"Rettentő harc ez, két farkas vívja egymással.

Az egyik gonosz -- ő a harag, irigység, bánat, mohóság,

arrogancia, önsajnálat, bűntudat, sértődöttség, kisebbrendűség, hazugságok, önteltség, felsőbbrendűség és ego.

A másik jó -- ő az öröm, béke, szeretet, remény, derűs nyugalom, alázat, kedvesség, jóakarat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és hit.

Ugyanez a harc benned is zajlik -- és mindenki másban is.

Az unoka elgondolkozott egy percre majd megkérdezte a nagyapját,

"Melyik farkas fog győzni?

"Amelyiket táplálod." - válaszolta az idős indián.

 

 

 

                                A két koldus

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt,a másiknak nem volt lába.

Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek.

A koldusok természetesen vetélytársak voltak szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak nem barátok.

Amikor az erdő kigyulladt,a két koldus elgondolkozott egy pillanatra. Ellenségek voltak,még csak nem is beszéltek egymással,de ez most vészhelyzet volt.

A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába.

-Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra,te használod az én lábamat,én pedig a te szemedet.

ez az egyetlen útja a menekülésnek.  – Megmenekültek.

 

 

                     Isteni Segítség

A faluban árvíz van. Egy ember felmenekül a háza tetejére.

A víz félig ellepte a házát, amikor arra jön egy csónak.

Az ismerősök kiabálnak neki:

- Gyere, szállj be a csónakunkba!

- Nem szállok... - mondja.

- De gyere, mert jön az ár, és elviszi a házad!

- Majd Isten megsegít.

A csónak elmegy.

A vízszint emelkedik, a ház rogyadozik, amikor ismét megjelenik a csónak.

Az emberek ismét hívják :

- Gyere, szállj be a csónakunkba! Segítünk, hogy megmenekülj.

- Nem, nem megyek.

- De mindjárt összeomlik a házad, beleesel a vízbe és megfulladsz!

- Majd Isten megsegít.

Elment a csónak.

Jött a víz, a ház összeomlott, az ember beleesett a vízbe, és megfulladt.

A lelke felkerült Istenhez.

Kérdezi Isten:

- Miért nem szálltál be a csónakba?

- Hát, Istenem vártam, hogy majd megsegítesz.

- Fiam, én kétszer is küldtem érted csónakot..."

 

 

                                       A kis rózsa

Eljött a tavasz. Lassan nyújtózva tágította bimbója héját a kis rózsa.

Lágy langyos szellő remegtette meg bokrai leveleit és úgy érezte, egyre erősebben vágyik ki a világba, hogy érezhesse a Nap melegét, hogy rászállhassanak szárára a színes lepkék, hogy fülébe dalolhassanak a madarak.

- De csodálatos a világ - sóhajtott, és egy nagyot nyújtózva épp kidugni készült egyik kis szirma szélét, mikor a szárán előbb egy szorítást érzett, majd a kisgyerek aki megmarkolta, hangosan felkiáltott.

- Jaaaj, de fáj ! Megszúrt ez a csúnya virág!

Kis rózsánk villámgyorsan visszahúzta szirmát.

- Jaj, nekem! Mit tettem? - sopánkodott. - Bántottam szegény gyermeket, most biztosan nem szeret. Hogy lehetek ilyen ostoba és gonosz? És egyáltalán miért vannak ilyen csúnya, szúrós tüskéim, melyekkel csak bántani tudok másokat?

Nagyon elszomorodott a rózsa és elhatározta, hogy ő bizony ki sem nyílik soha többé, mert csak bajt okoz, és csak ártani tud másoknak.

Fenn az égen a Nap lenézett a kicsi rózsára és látva szomorúságát megsajnálta.

- Ugyan már rózsácska - szólította meg. - Ne légy így elkeseredve.

- Miért ne lennék - kiáltotta felháborodva a kis rózsa. - Minek örülnék, amikor nincs rajtam semmi szeretni való? Csúnya vagyok és veszélyes. Csak megsértem azokat, akik hozzám közelednek. Tele vagyok tüskékkel, melyekkel mindenkinek csak fájdalmat okozok.

- Édes kicsi rózsa - mosolyodott el szelíden a Nap. - Ne haragudj a tüskéidre. Ők csak oltalmaznak téged. Most is megvédtek attól, hogy leszakítsanak és aztán elpusztulj.

- Hm. Úgy gondolod, csak engem védenek meg? - kérdezte a Napot.

- Így van - válaszolta szeretetteljesen a Nap.

- De miért kellett ettől így megsérteni azt a gyermeket, másképp nem tudtak volna megvédeni?

- Ők így tudnak megvédeni, ha lenne más módjuk is, mellyel kevesebb fájdalmat okoznak, biztosan azt választanák. De egyenlőre szúrni tudnak, mást nem.

A kis rózsa belegondolt, hogy tüskéi csak az ő kis életét védelmezik.

- Most mit tegyek? - sóhajtozott. Itt vannak a tüskéim, pedig olyan szívesen megmutatnám magam a külvilágnak, olyan szívesen kinyílnék: megmutatnám magam a Napnak, a felhőknek, a pillangóknak és az... embereknek. Az embereknek! De mi lesz, ha valamelyik le akar szakítani? És a tüskéim megint védelmezni akarnak majd és ugyanúgy meg fogják szúrni! És bár azzal, ha leszakít az életemet veszi el, de én nem akarom őt bántani... Sőt még az otthonába is szívesen vele tartok, ha ezzel örömöt okozok neki. De a tüskéim...

- Kedves kis rózsa - szólt a nap - csodálatos dolog, hogy így gondolkozol, de félelmed helyett arra gondolj mi az, amit szeretnél.

- Én... én... nagyon szeretnék kinyílni... kibontani szirmaimat, megmutatni a színeimet a világnak.

- Hát akkor mire vársz? - kérdezte a Nap. Nyiladozz! Alig várom, hogy végre gyönyörködhessek szirmaid pompájában.

- De mi lesz, ha megint megszúrok valakit? - aggodalmaskodott a kis rózsa.

- Ezzel most ne törődj - biztatta a Nap - csak nyiladozz és meglátod, ha átengeded magad szíved vágyának, minden a lehető legjobban alakul.

A rózsa egyre erősebb vágyat érzett arra, hogy kinyíljon, hát engedett vágyainak, és lassan, de egyre határozottabban bontakoztatta ki szirmait a bimbóból.

- Csodálatos - ámuldozott csillogó szemmel a Nap.

A kis rózsa leírhatatlan örömöt és boldogságot érzett, végre megmutathatja magát a világnak!

Később két ember jött arra, egyikük kisebb volt, a másikuk nagyobb.

A kis rózsa megijedt.

- Úristen - gondolta. Itt az ember, mi lesz, ha le akar szakítani, és én megszúrom?

- Jaj, de gyönyörű! - kiáltotta a gyermek. Nézd, mama!

- Igen, tényleg csodaszép!

A gyermek közelebb hajolt, épp nyúlt volna a rózsa szára felé, mikor hirtelen valami megcsillanva magára vonta figyelmét.

- Nézd csak mama - szólt édesanyjának a kisfiú. Valami csillog a szárán.

- Igen, kicsim - szólt az anya -, az ott a tüskéje.

- Tüskéje? Miért van ilyen gyönyörű virágnak tüskéje?

- Ezzel védi magát attól, hogy a hozzád hasonló kisfiúk leszakítsák.

A gyermek elhallgatott és csendesen nézte a rózsát.

- Mama - szólalt meg - én nem akarom leszakítani, és nem azért, mert félek a tüskéktől, hanem azért, mert így szép, ahogy itt van. Nézd milyen szépen csillognak a tüskéi is a napfényben.

- Mama, meddig él egy ilyen virág?

- Akár több napot is gyönyörködhetünk benne, mielőtt elhervadna és új életet kezdene.

- Eljövünk hozzá holnap is? - szeretném mindennap látni, amíg életben van.

A kis rózsa álmában sem gondolta volna, hogy az élet ilyen csodaszép. Csodálatosan teltek napjai. Minden pillanat maga volt az álom...

Szinte még azt sem vette észre, amikor eljött annak az ideje, hogy szirmait ledobva nyugovóra térjen és elmúlva, itt hagyja ezt a csodálatos világot.

Nem bánkódott, nem volt szomorú.

Rövidke kis életének hajnalát, ugyan beárnyékolta félelme, ám vágyainak átengedve magát, végül olyan csodákban volt része, melyek közül, ha csak egyetlen egyet élt volna át, az is megérte volna az elmúlást.

Boldogan tért hát meg, és tudta, hogy egyszer újra... eljön a tavasz.

 

 

 

                                          A beszélő Fák

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:

 

- Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok-sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.

A második fa is elmondta vágyát:

- Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!

A harmadik fa is beszélni kezdett:

 

- Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.

Elmúlott néhány év, jöttek a favágók. Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta:

- Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos -, és

nekifogott, hogy a fát kivágja.

 

 

 

A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincsesládát fog készíteni.

A második fánál is megszólalt egy favágó:

- Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte.

 

 A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.

Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte, reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt:

- Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.

Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istállóba és megtöltötték szénával.

A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak.

A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.

Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról. Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istállóba, ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült. A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.

Ismét elmúlott sok-sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: „Béke veled!”. A vihar egy csapásra elmúlt. A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.

Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre, amit azután felállítottak a dombon. A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került Istenhez, mert Jézus testét hordja magán.

Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.

Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték. Mi sem tudhatjuk, hogy az istennek milyen tervei vannak velünk. Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek.

 

 

                                      Apa fia meg szamara

Egy apa fia meg szamara társaságában vonult Keshan poros utcáin a rekkenő déli hőségben.

 

Az apa a szamáron ült, a fiú pedig vezette a jószágot. "Szegény gyermek! - vélekedett egy járókelő. - Rövid lábacskája alig tud lépést tartani a szamár gyors járásával. Hogyan is lehet valaki ilyen lusta, hogy tétlenül ül a szamarán, és elnézi, hogy a kisgyerek agyonhajszolja magát." Az apa megszívlelte a bírálatot: a következő sarkon leszállt, és fiacskáját ültette fel a szamárra.

 

De nem telt sok időbe, mikor egy újabb járókelő szólalt meg rosszallóan: "Micsoda arcátlanság! A kis csibész úgy trónol a szamáron, mint valami király, szegény öreg apja meg loholhat mellette." Ez meg a fiút szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel mögé a szamárra.

 

"Ki látott már ilyet?! - hallatta ekkor zsémbelődő hangját egy asszony a fátyla alól. - Micsoda állatkínzás! Szegény párának leszakad a háta, a két semmirekellő meg úgy terpeszkedik rajta, mintha egy dívány volna az a szerencsétlen jószág!" Apa és fia a szidalom hallatán összenéztek, és szó nélkül mindketten leszálltak a szamárról.

 

De csak néhány lépést tettek meg a szamár mellett, egy idegen máris gúnyolódni kezdett rajtuk: "Hogy lehettek ennyire ostobák? Sétálni viszitek talán azt a szamarat? Minek tartjátok, ha nem is dolgozik, hasznot se hajt nektek, és még arra se jó, hogy vigye valamelyikőtöket?"

 

 

Az apa egy marék szalmát adott a szamár szájába, másik kezét fia vállára tette, és így szólt: "Bárhogyan teszünk is, mindig akad valaki, akinek nem tetszik a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz, ha eztán csakis a magunk feje után megyünk."

 

 

                                          Alapos lecke

Napokig megszakítás nélkül esett az eső. A kis boszorkány sem tehetett mást, mint hogy naphosszat a szobában ücsörögjön, és ásítozva várja a jó időt.

Unaloműzésül hébe-hóba véghez vitt valamilyen kisebb varázslatot, például táncra perdítette a tűzhelyen a sodrófát a habverővel, a szemétlapáttal bukfencet vettetett, a vajköpülőt fejre állította. De mindez nem mulattatta igazán.

Amikor végre újból kisütött a nap, nem is bírta ki tovább a kunyhóban. -- Gyerünk! -- kiáltotta el magát. -- Egyenesen a kéményen át! Hátha akad valahol egy kis varázsolni való!

- De csakis jót! -- figyelmeztette Ábris.

Ellovagoltak az erdő fölött, ki a tágas mezőkre, ahol jókora pocsolyák csillogtak. A földutak elsározódtak. A parasztok térdig gázoltak a ragacsban.

A sok eső az országutat is fölpuhította. Éppen jött egy fogat a város felől. Két ló volt eléje fogva, és sörös hordókkal rakták meg. A rossz úton csak lassan tudott haladni a szekér. A lovak szájából fröcskölt a hab, ahogy erőlködve húzták. A bakon ülő kocsis haragosan üvöltözött szegény párákra:

- Hé! Nem akartok húzni, lusta dögök? -- és kegyetlenül csapkodta szegényeket az ostorral.

- Felháborító! -- károgta Ábris. -- Goromba pokróc! Hogy üti-veri szegény lovakat! Szabad ezt tétlenül nézni?

- Ne félj! -- mondta a kis boszorkány --, mindjárt leszoktatom róla!

Szorosan a szekér nyomában maradtak, amíg az meg nem állt a szomszéd faluban, a "Kék oroszlán" nevet viselő kocsma előtt. A kocsis leemelt néhány hordót, majd átgurította az udvaron, le a pincébe, s bement a kocsmába, hogy egyen valamit. A gőzölgő lovakat ott hagyta befogva. Még egy maroknyi szénát vagy zabot se adott nekik!

A kis boszorkány megvárta a pajta mögött, amíg a kocsis eltűnik a kocsmában. Akkor oda suhant a két szerencsétlen gebéhez, és ló nyelven megkérdezte tőlük:

- Mindig ilyen gonoszul bánik veletek?

- Mindig -- bólogattak szomorúan a lovak. -- De látnád akkor, amikor be van rúgva vagy haragszik. Akkor még az ostornyéllel is nekünk esik. Nézd azt a sok sebhelyet a hátunkon!

- Szégyen, hogy bánik veletek! Megérdemel egy figyelmeztetést! -- jelentette ki a kis boszorkány. -- Segítetek nekem, hogy megbüntessem?

- De még mennyire! Mit kívánsz tőlünk?

- Azt, hogy el ne moccanjatok a helyetekről, amikor felül a bakra és el akar hajtani. Egy patányit se!

- Jaj, ez túl nagy kívánság! Kékre-zöldre ver bennünket!

- Ígérem nektek, hogy egyetlen szál sörényetek se fog meggörbülni!

Föllépett a kocsira, de csak annyit tett, hogy csomót kötött az ostor végére. Aztán nyugodtan visszaosont a pajta mögé, és lesbe állt, várva, mi történik.

A kocsis őkelme nemsokára meg is jelent a kocsmaajtóban. Evett, ivott, így hát elégedetten fütyörészve ballagott oda a szekérhez. Fölült a bakra, bal kezébe vette a gyeplőt, a jobbal pedig szokása szerint az ostorért nyúlt.

- Hé! -- kiáltotta, s csettintett. De mert a lovak nem mozdultak, megdühödött. -- Várjatok csak, lusta dögök, majd én segítek nektek! -- harsogta, és máris meglendítette az ostort.

Csakhogy elvétette az ütést! Az ostorszíj visszacsapott, és a lovak helyett magát a kocsist ütötte pofon.

- Hogy a kakas csípje meg! -- káromkodott a kocsis. Újból meglendítette az ostort, megint lecsapott vele, és ugyanúgy járt, mint az előbb.

Vak düh fogta el. Felugrott és eszeveszetten csapkodni kezdett az ostorral, de csípős szíj mindig őt találta el. A nyakán, az arcán, a karján, sőt még a hátsóján is.

- Mennykő és pokol! -- üvöltötte a méregtől eszét vesztve. Megfordította az ostornyelet, hogy azzal csapjon a lovakra. De csak egyszer próbálta meg! Az ostornyél úgy orran találta, hogy eleredt a vére. Torkából kétségbeesett kiáltás tört fel. Az ostor kiesett a kezéből. Elsötétült előtte a világ, úgyhogy meg kellett kapaszkodnia.

Amikor kis idő múlva magához tért, ott látta a kocsi mellett a kis boszorkányt.

- Ha még egyszer kezedbe veszed az ostort -- fenyegette meg az --, megint így jársz! Ezt írd föl magadnak a kéménybe korommal! Most pedig mehetsz! Hé!

Intésére a lovak engedelmesen elindultak. -- Köszönjük szépen! -- nyerítette a rudas, míg a másik barátságosan intett a fejével.

A kocsis úgy ült a bakon, mint egy rakás szerencsétlenség. Megtapogatta földagadt orrát, és megesküdött, hogy többé hozzá se nyúl az ostorhoz.

(Otfried Preussler)

 

 

                                              Bizalom

Egy nap George kifeszített egy kötelet a Niagara felett, és közölte a körülötte álló emberekkel, hogy végigmegy a kötélen biciklivel. Az emberek felhördültek, de amint látták, hogy George valóban leveszi a gumikat a bringája kerekéről és a kötélre állítja a szerkezetet, biztatni kezdték.

Ahogy haladt, az emberek egyre hangosabban kiabáltak:

- Gyerünk George! Hiszünk benned! Meg tudod csinálni, hiszünk benned!

George átért a túlpartra, majd visszafordult és az emberek üdvrivalgásától kísérve visszakerekezett. Az emberek éljenezték, ünnepelték:

- Fantasztikus voltál, George, hittünk benned, tudtuk, hogy megcsinálod!

- Na, akkor ki ül fel a vázra, hogy átvigyem? - kérdezte George.

Az emberek döbbenten, kissé haragosan húzódtak vissza.

- Senki sem bízik bennem? - kérdezte George - Hisz az előbb még mindannyian hittetek.

Ekkor a tömegből előlépett egy kislány, és azt mondta, ő felül a vázra, és átmegy Georgedzsal. Az emberek felbőszültek erre, szidni kezdték George-ot, amiért egy gyerek életét kockáztatja. Ahogy azonban a bicikli a túlpart felé közeledett, elnémultak. A kerékpár a túlparton visszafordult, és ahogy közeledni kezdett, a néma csendet ismét az éljenzés, az üdvrivalgás váltotta fel.

- Fantasztikus vagy, George! Hittünk benned, és megcsináltad!

Ekkor valaki megkérdezte a kislányt:

- Hogyan volt annyi bátorságod, hogy felülj a vázra George elé?

- Úgy, hogy ez az ember az apám. És nem csak hiszek, hanem bízom is benne.

(ismeretlen szerzőtől)

 

 

                                                     Szív

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

 

Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:

 

- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...

 

Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.

Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.

 

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.

 

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

 

- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.

 

- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.

Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet, amit megosztottunk egymással.

Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.

Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

 

A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.

A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

 

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

 

 

                                     Gyufaárus kislány

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó

napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a

sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb.

 

Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát

vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -,

s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a

lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta,

majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a

szegény kislány.

 

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a

kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa

zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap

hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát

se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább;

szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen

göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

 

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az

utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek

folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta

csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de

hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja

biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban

farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be

szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

 

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak

egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s

meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s

meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja!

Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta

fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy

érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt

nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is

kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a

gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy

gyufacsonkkal a kezében.

 

 

 

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi

világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta

üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel

letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta,

s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami

a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s

késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint

ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

 

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még

szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő

szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz

meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak

kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor

megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba

emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle.

Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a

sötét égen.

 

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az

egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta

"Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

 

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság

támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és

szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

 

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom,

hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült

liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

 

 

 

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves

nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött

volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a

kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg,

éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben:

kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal

teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte

egy halom gyufás skatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

 

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi

gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja

karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

 

 

 

 

                                         A Kislány és a festő

Egyszer egy festő festett egy gyönyörű képet, a szobája legszebb részére függesztette, és senkinek nem adta el. Néhány hónap múlva a művész hallott egy kórházban fekvő, nagyon beteg és szomorú kislányról. Úgy döntött hogy meglátogatja. Elvitte neki a gyönyörű, féltett festményét is. Amikor megérkezett, szívszorító látvány fogadta: Egy sápadt, beteg kislány az ablakon kitekintve nézte a szemben álló ház ereszén lévő fecskefészket. A festő halkan megszólalt: - Szervusz - Mondta, és bíztatóan mosolygott. A kisleány visszafeküdt az ágyába és csendben válaszolt: - Jó napot, ismerem én önt? - Nem - Válaszolta a festő - Úgy döntöttem elhozom neked az én legszebb festményemet, hátha gyógyulásodra szolgál. A kislány szomorúan a művészre tekintett. - Sajnálom, de nekem ez a festmény semmi sem ér. - Mondta, és egy könnycsepp gördült le az arcán. - No de miért? - Állt döbbenten a festő. - Nézzen ki az ablakon uram! Látja ott azt a fecskefészket? - Igen. - Nos, - mondta szomorkásan a lány - amikor abból a fészekből a fecskék délre repülnek, az én napom végleg lenyugszik. Akkor én is elmegyek, de nem jövök vissza. Soha... Látja, ezért nem fogadom el az ön féltett kincsét. - Oh, őszintén sajnálom. - Válaszolt az úr. - Nos akkor én mennék is. Remélem, meggyógyul fiatal hölgy. Viszlát. - Ég önnel. - Intett búcsút a soványka kéz. Az ajtó csikordult, és a festő kilépett. Amíg a hazaútja tartott, a festőt erősen gondolkodtatta, hogy mégis miként lehetne még marasztalni a fecskéket, hiszen ők a kislány életét jelenik. És eszébe jutott egy ötlet, hiszen Ő mégiscsak egy Festő... Sok hónap telt el azóta, hogy a művész a kislánynál járt. S azóta igazi csoda történt: A fecskék nem repültek ki. Már tavaszodott és a fecskepár még mindig ott volt az eresz alatt. Időközben a lányka meggyógyult, hisz a fecskék tartották benne a lelket. Nemsokára lábra is állt. Az első útja pedig a szemben lévő ház eresze alá vezetett. Amikor odaért egyszerűen nem hitt a szemének: Az ő fecskéi Festve voltak csupán. S így a festő mégiscsak megmentette a kislány életét, akinek hitét a Festett Fecskék kölcsönözték.

 

 

                                    A fa

Történt egyszer, hogy egy férfi a háza építésével megbízott egy

mesterembert.

A munka szépen haladt, a mester valóban ügyesen dolgozott, a ház

épült-szépült. Az egyik nap váratlan nehézségek léptek fel. A mesterembernek

minden aznapra jött össze. Az autó amivel érkezett defektes lett, majd

valami hiba miatt nem indult el, majd munka közben áramszünet volt, aztán

pedig még az eső is eleredt.

Ezek után a háztulajdonos hazavitte a mesterembert.

Amikor megérkeztek, a mesterember behívta a férfit, hogy bemutassa neki a

családját. A bejárati ajtó előtt állt egy kis fa, s amikor elhaladtak

mellette, a mesterember megállt pár pillanatra, s mindkét kezével

megérintette az ágak hegyét. Ezután tovább mentek. A mester kinyitotta az

ajtót, és sugárzó arccal, mosolyogva belépett, megölelte két kisgyermekét és

megcsókolta feleségét. Végül a vendéglátás után kikísérte "alkalmi sofőrét"

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

loan offer apply now

(standard finance, 2018.04.08 14:23)


Jó nap,

Ennek célja, hogy tájékoztassa a nagyközönséget arról, hogy jelenleg alacsony kamatláb mellett 1,50% -ot adunk kölcsönöknek. Ha érdeklődik a kölcsönkérelem iránt, kérjük, lépjen velünk kapcsolatba. További információért lépjen kapcsolatba velünk a következő címen: Standardfinance07@gmail.com. TELEFONSZÁM: +16318584522.

eoldal

(kendy, 2010.04.23 18:51)

Móra Ferenctől "A mások csaló"-t, az írások3 oldalamon megtalálja, nézzen be máskor is. Köszönöm.

moni_baby@hotmail.com

(monika, 2010.04.23 14:28)

nincs itt amit keresek a másik csaló