Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tömörkény István novellái

 TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: PÉNZETLEN VILÁGBAN

 

Ez az igazi nincstelen világ, ami most van. Nincs munka, nincs pénz. Most csakugyan el lehet mondani a régi tréfát, hogy begyütt a liter, oda a hitel. Az emberek csak lézengenek, ténferegnek. Ha valaki valamely falun keresztülmegy a templom előtt, a fórumon olyan tömeget lát ácsorogni, mintha sátoros ünnep volna, pedig hétköznap van, szomorú, munkátlan, szürke hétköznap. Csak a mezei munkás végzi a dolgát, a többi áll, s hogy munkája nincsen, keresete sincsen. Ugyan a mezei dolog is úgy van, hogy a tavaszi munka már körülbelül elvégződött, a nyári meg még nem kezdődik; ez az idő, ami paraszti nyelven kistélnek neveztetik, mert csak nincsen kereset, és csakúgy a készből kell élni, mint a nagy télen, mikor mély, nehéz havak és hangtalan csöndek fekszik meg a tájat.

 

De azért, ha dángováznak is az emberek, élni csak kell. Enni is kell. A faluban van elég olyan módos ember, aki húst is eszik. Nem úgy, hogy leüt az udvarban egy otthon termelt csirkét, hanem marhahússal is él. Abból levest főzet otthon, a húsát meg elkászolítják alkalmasan ecetes tormával, ez nagyon jó étel, bolond, aki nem szereti. Ez nem tréfa beszéd, mert íme, legjobban igazolhatja, hogy éppen jön az utcán a mészáros haza a vágóhídról a legényével, és hozzák hazafelé egy fiatal bika bőrit.

 

Elég nagy jószág volt, ketten cipelik. Lassan haladnak vele, mert nehéz.

 

Éppen dél van, a toronyban megszólal a harang.

 

A mészáros felesége kardos asszony. Az megkívánja, hogy pont délben ott legyen az asztalnál mindenki, mert aki nem tud az ételidőben rendet tartani, az nem érdemli meg az ételt sem. A mészáros meg a legénye ennélfogva ledobják a bőrt az útszélre egy fa alá, és sietnek haza. Majd étel után megint érte jönnek. A bikabőr fekszik a földön, még rajta van a feje, az egyik szarvát beleszúrta a homokba.

 

Arra téblábol egy ember, afféle munkátlan munkás ember, akinek a toronyból ugyan hiába harangoztak delet, neki az ebéd abból áll, hogy három lukkal szűkebbre szorítja a nadrágszíjat. Jön hát arrafelé. Sétál. Ezt is csak akkor szokás csinálni, ha nincsen dolog.

 

Nézi a véres állati bőrt, amely alól kiszedték a húst. Azt a húst, amelyikből neki nem jut. Valamit gondol, ki tudná, mit. A facér pincér ilyenkor úgy tesz, hogy meggyújt egy szál gyufát, hagyja egy darabig égni, akkor ledörzsöli róla a szénné vált részeket, a megmaradt hegyes fával megpiszkálja a fogát, és azt mondja: láttam az ablakon keresztül, hogy nagyon szép vaddisznó pecsenyét ettek a Prófétában áfonyával - s nevet hozzá. Hogy azonban ez a falusi sétáló mit gondol itt az állati bőr előtt, azt senki sem tudhatja.

 

Jön még egy sétáló. Ez a Kurcsi Jancsi, a cigány. Abból a falusi fajtából, amely hol válykot vet, hol muzsikál. De most nem kell a vályog, mert nem építtet senki meg csak egy kerítésfalat sem, mert ilyen időben nagyon könnyen rámondják a rozoga kerítésre az emberek, hogy kibír az még egy esztendőt. Ami pedig a muzsikaszót illeti, hát az bizony nagyon vigályosan áll. Nemigen élnek vele az emberek. A bor drága is, savanyú is. Ha akad néha valaki, aki megkívánja a húr pengését, attól sem igen feslik a lóvé. Annak a mondásnak, hogy nem kell a cigánynak pénz, csak a magyarnak legyen, mert ha a magyarnak van, a cigánynak is van: ennek a mondásnak már vége van, talán örökre vége van...

 

Hát ami csakugyan, az csakugyan. Nem lehet már a basaválásbúl (már hogy a hegedülésbűl) úgy pénzt keresni, mint ezeknek előtte, mert mostanában már a magyarnak sincsen pénze. Már majd legközelebb úgy fordul a dolog, hogy a korotáró (vagyis hogy a sátoros cigány) lenézi a gletecsórét (vagyis hogy a letelepedettet), aki a hangszerével a fehér emberek rabszolgájává szegődött. Úgy kell neki. Miért ment a dicsőséges szabad nyomorúságból pénzes szolgasorba?

 

Kurcsi Jancsi ezen két fajta cigány között az átmenetet képviseli. Ha megvakarod a falusi cigányt, előtűnik a kupec. Kurcsi Jancsi nem pénz nélkül való ember, s miután most a vályogvetés nem ad pénzt, továbbá, mert a rajkók sem élhetnek meg otthon a kuckóban tisztán csak cimbalomszóból, hát Jancsi csiszárkodik. Úgy mondják ezt, hogy ügyeskedik. Eladja a rézkarikát aranygyűrű gyanánt, és e tekintetben örményebb a zsidónál, mert olyan új gatyát visz eladni a piacra, amit két ócska zsákból varrt össze. Megy tehát Jancsi az utcán a megölt bikaborjú bőre felé, és szintén csak nézi.

 

A célszerű nincstelen magyar ott áll a bőr mellett.

 

Azt mondja a cigány a magyarnak:

 

- Eladó ez a hitvány bűr?

 

Azt mondja a magyar a cigánynak:

 

- El. Hát el. De nem hitvány. Bikabornyú vót ebbe.

 

- Bánom is én - véli Jancsi -, akárki vót is benne eleven korába. Most csak bűr. Adok érte nyolc koronát. Négy pengő forintot.

 

Azt mondja a magyar:

 

- Annyiért nem adom.

 

- Miért?

 

- Azért, mert mivelhogy magamnak is többe van. Nem hiába őrzöm itten annyi idők utátúl fogva.

 

Azt mondja Kurcsi Jancsi:

 

- Hát tíz korona, az pénz?

 

Azt mondja a magyar:

 

- Az pénz.

 

Jancsi előkeresi a vagyont. Van öt korona a mellényzsebben. Három korona a nadrágzsebben. Két korona a csizmaszárban, mert annak is van a húzója mellett belül zsebje. Így együtt van a tíz korona. Jancsi most már ezt az összekotorászott vagyont nyújtja a magyarnak a bőrért.

 

A magyar azonban éppen ebben a minutumban előhúzta a mellénynek a belső gelebibűl a pipáját, és rettentő szorgos gonddal veri ki belőle a bal tenyerébe a bagót.

 

Nyilvánvaló, hogy ilyen munka közben pénzt a kezébe nem fogadhat, mert mind a két keze feje tele van dologgal.

 

Csak úgy int szó nélkül a cigánynak, hogy tegye a pénzt az ablak párkányára. Falusi házaknak ugyanis salugáteres szokott az ablaka lenni, a salugáter meg nyitva van nyáron, csak az üvegablakot szokás nappal becsukva tartani a por ellen: jó ablakpárkány van ott. Kurcsi Jancsi oda teszi a pénzt, mivelhogy a magyar pipacsinosítással van elfoglalva, s fölkapván a bikaborjú bőrét, viszi. A mészáros másodmagával cipelte, ő meg egymaga is bírja.

 

A magyar néz utána. Mikor magára marad, elkaparnyássza az ablakpárkányról a koronákat, és csendben elóvakodik hazafelé a hűvös oldalon.

 

Kurcsi Jancsi viszi a bőrt a hátán, de nem tudja: hova. Jó szerencse, hogy éppen szemközt jön vele a Kotogány Marci, aki szintén cigány, aki szintén válykot vetne és muzsikálna, ha volna kinek. Azonban ha egyszer most olyan világ van, hogy nincsen kinek, hát akkor mit lehet tenni. Az ember dángubáz az utcán, és várja a jó szerencsét.

 

Azt mondja a Kurcsi Jancsi a Kotogány Marcinak:

 

- Roma (ez cigányul embert, férfit, jó barátot, testvért jelent), nem tudod, melyik zsidó vösz bűrt?

 

- Tudom - mondja Kotogány Marci. - Egy koronáért mögmondom.

 

Azt mondja Kurcsi Jancsi:

 

- Ugyan a fekete himlő mért nem veri ki azt a mocskos cigány pofádat? Hát hun van az a zsidó?

 

- Hun a korona? - mondja a szemérmetlen Kotogány.

 

Azt mondja a Jancsi:

 

- Huszonöt pénzt adok, mög két tokos cigarettát.

 

Azt mondja Kotogány: - Hát pedig én egy koronán meg egy bőrszivaron alul nem árulom el a zsidót.

 

Itten most már - mindenki láthatja - nincsen más mód, minthogy meg kell egyezni. A csizmaszár zsebjéből előkerül egy korona, és most már két cigány cipeli a bikabornyú bőrit.

 

Erre az alvég felé mennek, mert ott lakik a Birnstingel úr, aki olykor leginkább a bőröket is szokta szedni.

 

Birnstingel úr éppen ebédel az udvaron, az eperfa alatt, a családjával, s kissé kellemetlenül tekint a két cigányra, mikor a bőrrel a kis kapuajtón át beóvakodnak:

 

- Nem tudtok máskor jönni?

 

Azt mondja Kotogány:

 

- Csókolom a kezit, Pistingli úr, húsz koronáért vöttük, de odaadjuk tizenhatért, mert éhségükben sírnak otthon a rajkók.

 

Birnstingel műértőleg néz a bőrre, s azt mondja:

 

- Tizennégy, vagy pedig mars ki innen.

 

Miután ez a végszó, mert a Pistingli arról ismeretes, hogy amit kimond, azt állja, a cigányok otthagyják nála a bőrt. Így is kerestek valamit, és az sem árt ebben a szomorú, pénzetlen világban. Mennek is azonnal az alvégi kocsmába áldomást inni.

 

Míg a cigányok így savanyodnak az idei csígertől, már jól belakott a mészáros is, a legénye is, s most haladnak az utcán vissza a bőrért. Úgy látszik azonban, hogy a benne volt bikát nem ütötték eléggé agyon, mert a bőrnek lába kelt. Hej, most nagy lármák történnek, hogy ilyen istentelenséget, még fényes nappal is lopnak a falu nagyutcáján! Hát mi lesz most már ezentúl a világból?

 

Keresik szóval a bőrt, és kérdezősködnek mindenkitől, hogy nem látták-e?

 

Van elég sétáló az utcán, mert nem lehet mondani, hogy ne érnének rá az emberek.

 

- Láttuk, hogy a túlsó soron két cigány vitt valami bőrt.

 

A mészáros siet a csendőrkaszárnyába. Éppen ebédelnek a csendőrök, az asztalfőn az őrmesterrel. A mészáros láttára tréfába fog:

 

- No, alighanem valami baja történhetett a borjúnak, mert hozza a gulyás a bőrit.

 

- Jaj, dehogy hozza, dehogy hozza - sopánkodik a mészáros. - Hiszen éppen az a baj, hogy nem hozzák, de vitték.

 

Az őrmester el is tolja maga elől a tányért azonnal, csak a nagy harcsabajuszát törüli meg előbb, azután felköti a kardot, vállára akasztja a kis sárga nyakú Kropacseket, s átalakul nyomozó járőrré.

 

Néhány emberrel szót ért a sarkon, tíz perc múlva Birnstingel udvarában van, ahol a bőr hever a földön, öt perc múlva megállapítja Birnstingel kiadási könyvéből s a gazda beszédéből, hogy tizennégy koronáért vette két fiatal idevaló cigánytól, az egyik hosszú, vékony, kopott, sárga urasági kocsismellény van rajta, a képe ragyás: ez a Kurcsi Jancsi, aki boldog világban az alvégi kocsmában szokott muzsikálni - bizonyosan most is ott lesz az akasztófáravaló.

 

Amint hogy ott is vannak, már egy félliter savanyúságon átal is estek. Ahogy az őrmester bemegy az ivóba, azonnal kezdi is mondani:

 

- A tűzs pattogtassa ki a sememet, ha nem késpénzsen vettem, főcsendőrmester úr.

 

Kíván magára sok átkot, a kénköves esőtől kezdve a fekete halálig.

 

- His - kiáltja - bizsonyítani is tudom.

 

- Kivel, no?

 

- Hát avval, akitűl vettem tízs koronáért, essen le a székrűl a születése napján. Azs a hogy híjják, no, az a topalábú, ott lakik azs égett házs mellett, vásárhelyi kurta barna subája volt a télen, hogy bár fagyastotta volna meg azs Isten.

 

Hát ez meg egészen bizonyosan Krizsán Péter. Az őrmester viszi arrafelé magával Kurcsit. Komoly aktus ez. A cigány folyton jajgatna az úton, de a katona csendet parancsol. Lányok, menyecskék suttogják a kerítések mögött:

 

- Valami rossz fűre hágott a Jancsi cigány. No, ez se muzsikál az idén az aratóbálon.

 

Krizsán Péter otthon ül az ócska zsellérház udvarán a padon, amely kékre meg rózsa-virágosra volt festve valaha, de a festék már régen lekopott. Kíváncsian tekint a megnyíló kiskapu felé, pedig tudja, hogy ki jön, mert átlátszott a kerítés fölött már eleve is a csendőrszurony.

 

Várja, hogy köszönjenek neki, és lógázza a lábát.

 

De a cigány mindjárt mondani kezdi:

 

- Hát ettíl a becsiletes embertíl vettem tízs koronáért.

 

Péter föláll és végigméri tetőtől talpig a cigányt:

 

- Én tűllem vettél? Hát mit vettél, te rongyos?

 

Kurcsi Jancsi majdnem sírva fakad:

 

- Hát le akarja tagadni! Hát a bírt nem magátúl vettem?

 

Péter éktelen nyugalommal mondja:

 

- Hát adtál nekem pénzt, te csavargó?

 

- Hát nem adtam?

 

- Hát nem hát.

 

- De bizs isten adtam! - kiabál a cigány. - Tízs koronát adtam a tulajdon kezsibe. Hát látott már ilyen magyart, főcsendőrmester úr, az úristen áldja meg magát.

 

Azt mondja Péter haragosan:

 

- Ne hazudj cigány, mert fölütöm az álladat.

 

- Majd fölütöm én a tiédet - szól most már bele az őrmester is -, csak itt komiszkodj. Hát te eladod a más bőrit?

 

- Én nem adtam el - feleli Péter. - Ott hevert az utcán. Bizonyosan azért tették oda ki, mert eladó. Aztán jött arra ez az újmagyar, aztán azt mondta, tíz koronát ad érte. Hát mondom, többet úgy sem ér, tedd ide a tíz koronát a ház ablakába, majd ott a bőr gazdája megtalálja.

 

- Azs ám - esik a szóba a cigány -, csakugyan azs ablakba tettem a pézst, mert éppen verte a markába a pipáját.

 

- No, ugye mondtam? - szól diadalmasan Péter.

 

- Aztán - mondja neki az őrmester - te meg onnan zsebre vágtad, mikor a Kurcsi elment a bőrrel.

 

Krizsán Péter kiegyenesedik büszkén.

 

- Én? - kiáltja. - Én? Hát olyan embernek ismernek engem? Hát bántottam én valamikor is a másét? Jól vigyázzon az őrmester úr, hogy ne mondjon olyant, amit tanúsítani nem tud. Hát kutassa fel a házat! Hát van itt tíz korona? Van a padláson a szelemenfán még egy kis avas szalonna, a szobában is van még a kosárban egy fél rozskenyér, itt a zsebemben is van tizennyolc krajcár, de ha ebben a házban nem tíz koronát, hanem csak egy koronát is talál, hát nyomban felakaszthat... Nini!

 

A csendőr gondolkozik, és azt gondolja, hogy az ördög bújjon belétek. Összejátszott-e a Kurcsi a Krizsánnal felehaszonra, vagy hogy csakugyan Krizsán becsapta az újmagyart.

 

Nevetséges dolog ugyan, de mégis meg kell tenni a vizsgálat teljes "lefolytatása" érdekében, hogy most maga előtt hajtsa a két embert ama bizonyos ablakig, hogy hátba csakugyan ott van mégis a tíz korona a párkányon.

 

Elmennek odáig. Hát persze hogy nincs ott. Kurcsi pedig ugyancsak mutatja: ide tettem, csókolom a kezsit, úgy éltesse mind a három rajkómat a sépséges úristen.

 

Jön loholva a kövér mészáros is:

 

- Őrmester úr, őrmester úr, megvan a bőr?

 

- Persze hogy megvan - feleli a csendőr. - Mind a kettő megvan. A bikabőr ott van a Pistinglinél, a szamárbőr meg ott van az úron, hogy mért hagyta a bikabőrt bitangjára az utcán.

 

A cigány nevet a nyers ötleten. Krizsán Péter azonban elkomorodva mondja:

 

- Ez nem nevetni való dolog. Csendőrszurony előtt engem még senki sem hajszolt, most meg az egész falu előtt csúffá tettek. De ha a házam két sarkába kerül is, fölmék a panaszommal a királyig...

 

A mészáros néz. Azt gondolja magában: ez a kettő gazember, a csendőr meg ostoba. A csendőr azt gondolja magában: bújjon az ördög mind a hármatokba. A cigány azt gondolja magában: a fene ennek a Krizsán Péternek az eszit. Krizsán pedig elkeseredve legyint a kezével és megismétli:

 

- Fölmék a királyig. Katonája voltam én neki...

 

1913

          

    

 

                            Tömörkény István: Asszonyi ok...

 

János idevaló ember, s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no, hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő Nagymihályék családjából származó, s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból lányt vett el, s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.

 

Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint éppen nem volt munka, s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét, s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja, hogy ezelől födél alá megy az ember. Ott van épp útban az elevenhalott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is elfogy, s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégiscsak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világít, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek, s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér, és kocog az ablakon, előbb halkan, azután erősebben.

 

- Ki az? - kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.

 

- Én! - feleli János önérzettel.

 

- Hejnye, kutya, akasztófára való betyárja! - kiabál az asszony. - Hát ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.

 

- Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót! - rendeli János.

 

- Nem nyitom én! - pöntyög vissza az asszony. - Ide be nem eresztelek, akasztófa virág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!

 

Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint végig kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre, s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az elevenhalottnál.

 

- Aszonták otthon - mondja -, hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát ide gyüttem.

 

Hát jól van. János leül az asztalhoz, s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak, és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mittevő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhászos ember, elmondja neki a dolgot, és könyörög, hogy menne be a városba, és keresse meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megígéri, hogy bejön, fölkeresi és szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot, és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az elevenhalott mellett, és kihallatszik János dalolása. Mára hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi elő, s most épp annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát. Sok cselédje volt Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott, s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János éppen, hogy... Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig bruder mög az vékony szalonnáját... mikor belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:

 

- No!

 

János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:

 

- Gyék kend ide, édösapám!

 

Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.

 

- De várjék kend csak - biztatja János -, majd összevágom egy kis szoldával.

 

Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.

 

- Hát... - kezd a beszédbe az öreg.

 

- Hát - vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre -, tudom én, ne is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.

 

- Én? - szól az öreg. - Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is. Mert nem ű parancsol.

 

- Persze hogy nem ű - hagyja rá János jóakaró biztatással. - Az természeti dolog. Ne is engedjön kend neki sohase.

 

- Nem is... - mondja amaz, s önt a poharakba.

 

- Maga magának minek önt kend? - kérdezi János.

 

- Már mér nem öntenek?

 

- Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.

 

Így évődnek délig, azután estig. Hogy a János zsebe már nem futja, anyagiakban az öreg intézkedik, és okvetlen "hangászokat" akar. Valami darabban maradt bandából kerül is három cigány. De hisz elég az éppen. A klarinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra, Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát. - Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibírni. Az öreg a juhászost járja, és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.

 

Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Feketekávét akarnak inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kunos nótát, hogy: Cintányérban, cintányérban aprószőllős pogácsa, Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. - A zajra rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat, s ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szaval: Bort hozz, kutyafülű...

 

Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbíró előtt állnak a csendháborítás miatt.

 

- Ejnye, ejnye - feddi a bíró Jánost -, már hogy lehetett ekkora italozást csapni?

 

János szigorú haptákot áll, és szól:

 

- Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.

 

Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány felé, hogy nézze csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt...

 

 

 

                   Tömörkény István: pusztai tűz

Nyugat felől eleinte olyan füstcsomó látszott, mint mikor a gyárak kéményeiből szinte erőszakkal szedi ki a füstöt a szél, a magasba kapja, s ott játékot játszik velük. Azután mélyebbedett, szélesbült, vastagodott. Semmi szellő nem mozgott, a feketeség végigfeküdte az ég oldalát, s bár a nap teljes világát adta, alsó fele néha fényesre vált. Valami megdöbbentő érzés az, ha a füst fénylik. Tűz van - mondták az emberek éles hangon. A biztosító társaságok fölfedezték ugyan azt a szót, hogy: kárégés, de annyira nem veszítette még az eszét a magyar, hogy ezt használja. Kifejezés pedig valójában nincs rá. Ha a konyhába vagy téli időben a kályhába gyújtanak, akkor azt mondják: ég a tűz, ha pedig valósággal valakinek a vagyonát pusztítja a láng, akkor mindössze annyit állapítanak meg, hogy: tűz van.

 

 

Ezt bajos is volna elvitatni, mikor az ég alja csupa fekete fölleg. Valahol baj van, s a korommal fölcsapódó szikrák mutatják, hogy itt nem annyira megégett vagy leégett valaki, hanem, hogy valakinek elégett valamije. A lovasbiztossal, akinek a dolog a kerületébe tartozott, kocsira kaptunk, s mentünk a homokos buckák között a tűz felé.

 

Valami lélekveszejtő van az ilyen útban. Az ember megszokta, hogy tűz alkalmával a nép szaladjon oda, ahol baj van, tűzoltók vágtassanak, trombitáljanak, vizes kocsik zörögjenek, mindez olyankor oly hatással van, hogy aki az utcán jár, eldobja s gondos vigyázattal eltapossa szivarját, nehogy annak a tüzével ő tüntetni láttassák. Azután megy sebes léptekkel a katonaság, a kövezet a lovasrendőrök lovainak patkói alatt csattog, az ablakok kinyílnak, mindenki a vész felé tekint, az emberek azt mondják: itt a baj, az asszonyok azt mondjak: Jézusom segíts, minden arcon a vész tudásának valami félreismerhetetlen kinyomata, mindenki siet arrafelé, hogy ha lehet, tegyen valamit a meglátogatottakért - itt meg semmi, semmi zaj, csak az, hogy a sívó bucka homokjában a kerék nyikordul, a táj szélén a hosszú jegenyefák mind szótlanok, és egy helyben állnak, mint már ez nekik születésük idejétől fogva szokásuk. Néhány ember itt-ott a földben dolgozik, a közelben két asszony acatol valami dinnyeföldön, azok is háttal fordulnak a veszedelemnek, ügyet se vetnek reá. Csak magunk haladunk arra, kerülgetve a dülőutakon. Egy ember jön szemközt, kaszával a vállán, attól kérdjük, hol a tűz.

 

- Arra van lent - mondja -, gondolom a Svanyák búzája löhet. A hétön akartak nyomtatni.

 

 

Vigyázva fordult meg, hogy a kaszával valamelyikünkbe bele ne akaszkodjon, s szemügyre véve a határt, folytatta lassú hangon:

 

 

- Az, csak az löhet... Hanem most mán valaki elvégezte helyettük a munkát. Baj, baj. De különben hátha ki volt biztosítva?... No csak mönnyenek ezön az úton. Ott a fölső sarkon, ahun a Rózsa Sándor agyonlütte a cimboráját, le köll fordulni, akkor aztán jobbra igenyössen.

 

Ez útmutatás a helyre vezetett, ami nem kis dolog olyankor, amidőn még töretlen a kukorica. Az ember megy, megy valamerre előre, s végül azt találja, hogy az utat rengeteg tábla tengeri állja el, amin túl se lát. Ha a kocsiülésre lép föl, se láthat túl rajta, mindenütt csak a susogó sásforma levelek, s a meghasadt csövek végén a kilógó szakáll. El lehet tévedni benne. Egészen más azonban, ha határozott irányban mozog az ember, s tudja, hogy ott kell lefordulni, ahol a "Sándor" valamikor agyonlőtt valakit. Így oda is értünk.

 

Abból a tűzijátékból, amit búzakazlak égése okoz, alig volt valami. A lángja már nem égett, csak zsarátnokolt az elhamvadt élet. A külső, korommá vált részek közül vad-piros színe úgy szilánkolt elő, mint maga a pokol. Néha megroppant egyik vége, vagy beszakadt a közepe. Szél alig járt az egész tájon, de itt lehetősen mozgott a levegő. A tűz maga csinálja azt. Melege versenyre kel a nappal, a zsarátnok ilyenkor röpköd, és legel.

 

Az sem utolsó: elnézni, mint legel a tűz.

 

Aratás végén, nyár derekán már aszott a fű sok helyen, levelei kiszáradtak. A kazal parazsa az ilyen kiszáradt ereket keresi, ami meggyúl, s egyik csomóról a másikra ugrik a láng. Olyan gyorsan szalad, hogy egy béka nem is tudna előle menekülni. Kis vékony lángok futnak szét, amíg aztán megakadnak egy bujább fűcsomóban, amellyel nem bír a tüzük.

 

Senki se volt ott rajtunk kívül: a lovakkal messze kellett megállani, mert ijedeztek nagyon. Távol zöldes-sárga tábla látszott fehér dominó-csontokkal: az volt a legelő, s rajta a gulya. A füst a tájról elverte a madarakat, semmi se mozgott, a nap olyképp állt a felhőtlen égen, mintha ránk akarna esni, csak épp a zsarátnok zsurmolt, és hátunk mögött a kukoricás száraz levelei susogtak. Azután zörögni kezdett a szára is, mint mikor messze törtet benne valaki. Nem kellett hozzá sok idő, előjött a kukoricából egy sánta öregember, nagy bottal a kezében, az ócska szűr átszíjazva a mellén, a vállán pedig egy igen rossz kócmadzagos elültöltő. Ünnepnap lévén, borotvált volt az öreg, csak a félarcát foglalta olyan széles aljú oldalszakáll, amilyent a Bach-korszak cseh hivatalnokai viseltek. Fehér volt, mint vastag, tömött bajusza, amit tutajbajusznak neveznek. A közepét visszafiatalította sárgára a pipafüst.

 

A szemeit összehúzva tartotta, s pislogott velük, mint a legtöbb olyan ember, aki sokáig ült régi börtönökben, mikben még nem mérték ki négyszögméretek szerint a világosságot és a levegőt.

 

 

- Jó napot, adjon Isten - mondta s köszönés gyanánt egy ujjával fölnyúlt a szürkére vedlett juhászkalap széléhez.

 

 

- Jó napot, János bácsi - mondta neki a komisszárius. - Hát mire végzi?

 

 

- Hát - mondta -, láttam a füstnyit... mondok, mögnézöm.

 

 

- Kié ez a szérű?

 

 

Belebámult a zsarátnokba, s eltaposott egy tűzeret, amely a lábai alatt futott végig a kukoricás felé.

 

 

- A Savanyáké. Ezök, úgy nézöm, learattak végképp.

 

 

A botra támaszkodva bicegni kezdett, s körüljárta a tüzet. Míg oda volt, kérdi a biztos:

 

 

- Tudod, ki az az ember?

 

 

- Látom, hogy kukoricacsősz.

 

 

- Névről nem ismered?

 

 

- Nem.

 

 

- De megismered, ha megmondom.

 

Megmondta. Egy nevet mondott, amelynek hallatára a hatvanas években, de még a hetvenesekben is reszketve bújt meg a gyermek, egy nevet, amely az alföldi rablóvilág sötét krónikájában ott volt mindig a Sándor neve mellett, és egyértelmű volt a rablással, a gyilkossággal, vérrel és átokkal. Még a lovon járó betyárok közé tartozott az a sántaság (ami nem is lehetett olyan nagy virtus, csak följebb kellett csatolni egyik oldalon a kengyelszárat). Még asszony is járt velük lóháton: mondják, hogy egy öreg árendás zsidót épp az ő hajával fojtottak volna meg. A Ráday-világ minden emléke feltámadt bennem erre a névre, a régi török vár a Tisza-parton, a vasrudas ablakok, a láncos rabok, s a rejtélyes pufogás, ami a vár csukott udvarából kihallatszott a városba.

 

Az öreg a tűz túlsó oldalán visszakerült.

Elhamvad ez mindjárt - mondta.

 

 

- Mit gondol kend, gyújtogatott itt valaki, vagy csak úgy magától támadt a tűz? - kérdezte a biztos.

 

Elgondolkozva nézett a földre, s lyukakat fúrt bele a botvéggel.

 

 

- Nem tudhatom - mormogta - nem tudhatom... A Savanyák Pálnak nincs irigye, azt tudom. Hanem a Jánosnak... A Jánosnak... hogy is csak? Várjunk csak...De nem tudni ezt se. Ha majd hallok valamit, hónap híradással löszök... No, Isten áldja.

 

Kezet nyújtott a biztosnak, azután felém tartotta a széttárt tenyerét, hogy tegyem hozzá én is magamét. A kézszorítás az öregebb tanyai népnél nem szokásos, csak a kezeket értetik egymás mellé, úgy, hogy a két feltartott hüvelykujj egymásba akad. Kissé haboztam ezzel a tisztességgel is, mire az öreg ajkán gúnyos, büszke mosoly jelent meg.

 

- Kezeltem én már uram, sok úrral - mondta lassan. - Ültem is az asztaluknál, vagy hogy ők az enyimnél.

 

 

- A régi világban?

 

 

Intett a fejével.

 

 

- Ügön, akkor.

 

 

- Sok minden másképp volt akkor...

 

 

- Sok - felelt kurtán, s a sánta lábával rugdosta az elhamvadt pörnyét.

 

 

- Azután hát jobb volt akkor az élet, mint most? - kérdeztem.

 

Rám nézett, a szemét majd egészen lehunyta.

 

 

- Hát - kezdte olyformán, magas hangon, mintha sokat vagy igen súlyosat akarna a kérdésemre válaszolni, de azután csak nem felelt. A szűrét megrázta a vállán, megfordult s ment a kukorica felé. Még előbb visszaszólt, mondván, hogy: Isten álgya meg, de már felém se nézett. Botjával utat csinált magának a szárak között, s bebicegett a maga susogó országába.

 

A biztos mondta, hogy ő a legjobb csősz és réme a tolvajoknak. Az óriás tábla túlsó végéről füle megneszeli a zajt, ha éjjel emez oldalon tolvajok törik a kukoricát. S a nevének az ő régi világában ennyi idők múltán még mindig olyan varázsa van, hogy a sánta vénembernek nem mer ellentállni senki. Ő föltétlen uralkodó a maga birodalmában.

 

Egy kaptatón a kocsiból még láttuk, hogy halad messze bent a szárrengeteg között.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.