Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TAMÁSI ÁRON: Novellák

                           TAMÁSI ÁRON: INTELEM

 

Szép volt az a nyár, minden tekintetben. Idő is olyan járt, ami nemcsak a termésnek kedvezett, hanem az embert is gyönyörködtette. Sok öröm volt hát, és kellő eredmény a mezei munkában, melyet legtöbbször atyámmal együtt végeztem, de már gyakorta magam egyedül is. Igaz viszont, hogy ezt meg is lehetett kívánni tőlem, hiszen már a tizenhatodik esztendőmben jártam. Mint diák, éppen akkor voltam az ötödik osztályba menendő, vagy már nem is menendő, mert elmúlván a szép nyár, ott kellett volna már ülnöm a padokban.

 

Csakhogy az iskolába menetel, a háború miatt, halasztást szenvedett.

 

Így történt aztán, hogy szeptember végén még otthon voltam a faluban. S ahogy azt mindenki tudja, akkor van, szeptember végén, Mihály napja. Ez igen nevezetes nap a gazdálkodás világában, mert valójában itt fordul őszre minden. A juhokat a hegyi legelőkről hazaeresztik; elborulnak a nyári színek, s reggelenkint már egyre őszül a harmat a réteken; belopózik a falusi kályhákba a tűz, és kezdődik az őszi munka.

 

Meg is ragadja ezt a Mihály-napot a falusi nép, s mindent elkövet, hogy érdemes emlék nélkül el ne múljék. Ezért van nyilván, hogy aki csak Mihály nevezetű ember adódik, annak névnapot ülni szinte kötelesség.

 

Atyám nem volt ugyan Mihály, de a komái között jó néhányan akadtak. Többen is hívták tehát, hogy a Mihály-napot kellemesen megörökítsék, de atyám a régi szokásától abban az esztendőben sem akart eltérni.

 

Vagyis Bíró Mihályhoz ígérkezett.

 

Soha nem kérdeztem, hogy közötte, s Bíró Mihály között ez a nagy barátság honnét származik. De az elhullott szavakból annyit ki tudtam hámozni, hogy atyám s Bíró Mihály bácsi valamikor együtt katonáskodtak, valahol Szeben mellett. Hát az is valami, kétségtelen. Hanem azért ilyen s talán még jobb emberei a Mihályok között is voltak atyámnak, hacsak nem számítom azt az egyetlen dolgot, amiben ez a Bíró Mihály csakugyan verte a többit. Vagyis abban, hogy nem nálunk a faluban lakott, hanem az egyik szomszédos községben, nevezetesen Diafalván. Ez pedig nagy előny volt a névnapozás tekintetében, mert először is Diafalva olyan falu volt, amelyben a békesség örökké példásan honolt; másodszor pedig kicsi vándorutat kellett Diafalváig megtenni, ami magában rejtette azt is, hogy az ünnepség módját jobban meg lehetett adni. Mert hiszen készülődni kellett körülményesen, s aztán úgy volt illendő, hogy a szomszédos faluba anyám is elmenjen az ünnepségre, mert különben csorbát szenvedett volna a megtiszteltetés. Továbbá ünnepi ruhában mehettek mindama helyeken, vagyis át a hegyen, kanyargó ösvényeken, földeken és erdőkön keresztül, ahol különben s máskor sohasem járhattak a munka gondjai nélkül, vagyis csupán a természet örömében.

 

Ez egyszer tehát a szüleim is olyanok lehettek, mint a madarak.

 

Hanem várták is igen az illető napot, amely végre elérkezvén, azzal is kedvezett nekik, hogy éppen szombatra esett.

 

No, nagy volt a buzgalom.

 

Reggel még elmentünk törökbúzát szedni, de az igyekezet olyan volt, hogy délebéd után végezhessünk. Mégsem tudtunk úgy végezni, mert jó termés lévén, s mivel a tököt is mind le kellett szednünk az indákról, a nap bizony már jól meghajlott, mire betakarodtunk arról a kétvékás földről. Idő azonban így is maradt annyi, hogy még napnyugta előtt át lehessen vágni a hegyen.

 

Baj tehát nem ebben volt, hanem valami másban.

 

Abban ugyanis, hogy a diafalvi víg vándorlók között én láthatólag nem szerepeltem. Pedig igen mehetném volt magam is. Sóvárgásomat nem is lehet csodálni, mert abban az esztendőben kaptam volt az első diákruhát, melyet szerettem volna Diafalván is megmutatni. Másrészt lakott abban a községben egy osztályos társam is, magának a kántornak a fia, akit látni nagyon szerettem volna, s no aztán a névnapozás finom étkei is megillettek volna engem, hiszen emberül dolgoztam egész nyáron.

 

Azon gondolkoztam hát, hogy miképpen hozhatnám magamat szóba.

 

Szerencsém volt, mert anyám észrevette nagy vágyamat, s a végső órában szólott atyámnak, mondván:

 

- Hadd lásson egy kicsi világot ő is.

 

- Tőlem láthat - engedett atyám.

 

Így történt, hogy ők nem ketten, hanem mi hárman indultunk el, úgy uzsonna tájban.

 

Kellemes időt kaptunk, de a nap melege már egy kicsit bölcs volt. A gyenge szélben csipke-felhők úsztak az égen, a bokrokon és a vadfákon csillámlottak a pirosló levelek, s halkan zizzenve muzsikáltak a kukoricaszárak. Felérve a hegyre, iramló nyulat is láttunk három ízben; sas keringett simán a magasban, s néha egy-egy holló is elvonult a hallgatag, vén erdő fölött.

 

S mire mozdult volna az alkony, már meg is érkeztünk.

 

Mihály bácsiék szép tiszta házba vezettek minket, s nagy hálálkodás közben, hogy e napot is még egyszer s egészségben megérhettük, leültettek minket. Azt sem tudta Ámáli néni, a Mihály bácsi felesége, hogy mit csináljon, olyan kedves asszony volt. Barnapiros arcája szinte kigyúlt a szívélyességtől, s engem a fülem táján meg is simogatott, ellágyulva mondván, hogy milyen nagyra nőttem, pedig csak most valék kicsi legényke.

 

- Bizony! - mondta a gazda is. - Már jól meggondolnám, ha meg kéne küzdenem véle.

 

Anyám nevetett az én dicséretemre, s atyám pedig a leszálló őszi este rámájában, komolyan hallgatott.

 

Így kezdett múlni az idő.

 

Virágos korsócskából pálinkát töltöttek, melyet ők főztek volt még a tavaly. Az első poharat felállva köszöntöttük a gazdára, s benne minden Mihályra, aki csak van égen és földön, s aztán, ideje érkezvén, Ámáli néni megterítette az asztalt.

 

Ettünk, s nőtt a kedv.

 

S midőn a lámpa fénye is, velünk tartván, kicsit illegetni kezdette magát, s atyám is könnyebben adta a szót, mint általában szokta volt, nagy bátran megemlítettem, hogy nekem egy osztályos társam is van ebben a faluban.

 

- Megkerítjük neked - mondta Mihály bácsi.

 

El is küldötte mindjárt a leánykáját, hogy Kálmán barátomat, a kántornak fiát szívesen látnák, s minél hamarább. Nem tudom, hogy a leányka mit mondott a kántori házban, de Kálmán hamarosan megérkezett. Ahogy engem meglátott, azt sem tudta hirtelen, hogy mit szóljon, mert nem szokta volt meg, hogy engem Diafalván lásson. Hamar hozzászokott azonban ehhez is, s akkor kellemes vidámságba merültünk ketten, miközben külön nagyok is folytatták az ő másféle örömüket, melynek futó patakjából csak az anyám nevetését s a Mihály bácsi tréfás szólásait hallottuk ki.

 

Igazán jól múlt az idő.

 

Egyszer aztán hát kopogtatnak az ajtón, s belép egy úrforma nadrágos ember. Igen barátságosan köszönt, s minden jót kívánva kezet fogott Mihály bácsival, s kezet még vélünk is. Illedelmesen fogadták a háziak, de mégsem a legeslegnagyobb örömmel.

 

Hosszú és vékony nyaka volt ennek az úrforma embernek, s azon a nyakán kicsi madár feje, s a kicsi madár fején csak egy kicsi orra neki. A szeme hegyes volt és olyan eleven, hogy folytonosan futkosott.

 

- Ki ez a csúf ember? - súgtam a Kálmán fülébe.

 

- Kapdoska János - súgta vissza Kálmán.

 

- Milyen Kapdoska?

 

- Üzletes vállalkozó.

 

Ha ránéztünk Kapdoskára, nevettünk mind a ketten, s ha nem néztünk reá, már az sem igen segített.

 

- Mit mond a világ, Kapdoska úr? - kérdezte a gazda.

 

- Gázol a vérben.

 

- No!

 

Itt megakadván, többet nem beszéltek a háborúról, pedig Kapdoska úr még akart volna, úgy láttam. De az nagyobb bajt neki nem okozott, mert rögvest valami vállalkozását kezdette dicsérni, amivel a nyári cséplés idején sokat keresett, s mindjárt megkérdezte azt is, hogy valami haszonnal járó ügyet nem kellene-é eligazítani, mert ő ismeretes lévén a hivataloknál, azt nagyon szívesen megtenné. Látván, hogy üzletes dolgát nem mondja senki, bő szavakkal ismét névnapot kívánt, s menni készült.

 

Indulásra állott Kálmán is, a barátom.

 

Ejnye, gondoltam, míg a nagyok itt névnapoznak, a szép estében én elkísérhetném a barátomat. Szedtem is magam, de amíg az engedelmet a menésre elnyertem atyámtól, Kapdoska úr már kiment az ajtón. Ámáli néni a friss nyomára mutatott, s intelemmel szólott hozzánk:

 

- Aztán ügyeljetek magatokra, mert Kapdoska úr nagy kovász!

 

Mondtuk, hogy ügyelünk s elindultunk.

 

Midőn a kapuhoz értünk, hát ott vár minket Kapdoska. S ha már így volt, a holdvilágos utcán együtt mendegéltünk tovább. Kapdoska úr menet közben is igen barátinak mutatta magát, mi azonban keveset szólottunk, s azt is vigyázattal. Egy korcsma előtt mégis megállított minket, s nagy kedvesen így szólt:

 

- Egy koccintásra legyen szerencsém!

 

Mivel igen jó kedvem volt, s hízelgett az a gondolat is, hogy már korcsmába is mehetnék, kedvezően néztem Kálmánra, hogy vajon ő mit szól. Kálmánban sem aludt a jövő, mert odabújt a fülemhez, és titokban azt súgta nekem, hogy a korcsmárosnak nagyon szép leánya van, tizenhat éves!

 

- Hátha látni fogjuk - tette hozzá.

 

Hát bementünk.

 

Először olyan helyiségbe léptünk, ahol lámpa nem is égett. Valami világosság csak a következő szobából vetődött oda, a nyitott ajtón keresztül. Mire a két lábam ebben a derengésben el tudott igazodni, s kivehettem volna, hogy a korcsmáros bolti portékái lapulnak a helyiségben, Kapdoska úr már előre ment a másik szobába. Ahogy utána mi is beléptünk, hát nagy társaságot pillantottunk meg.

 

Derűs békességben ültek ott az emberek.

 

Tizenketten is lehettek a nagy asztal mellett, mind férfiak, s láthatólag mind helybéli emberek. Kapdoska úr minket is beajánlott a békességes férfiaknak, mégpedig olyanformán, mintha mi az ő kedves gyámoltjai lennénk. Erre a jó emberek szíves fogadással maguk közé ültettek minket, maga Kapdoska pedig, aki láthatólag eléggé ismeretes volt ama emberekkel, az asztal fejéhez ügyeskedte magát.

 

- Hé, korcsmáros! - kiáltott is egyet mindjárt.

 

A kiáltásra megcsikordult oldalt egy ajtó, s a csikorgás után nagy darab félszemű ember jelent meg. Ahogy kidőlt a világra ez a nagy félszemű ember, én odasúgtam Kálmánnak:

 

- Ez lenne a lány?

 

- Az apja, te! - mondta Kálmán.

 

Nagy nevetésben voltunk, hogy a tizenhat éves lány helyett milyen ember bukkant a számunkra elő, s amíg ezt tettük, Kapdoska úr már két üveg bort rendelt, amiből aztán mindenkinek töltött. Míg a poharakba belé-belé vigyorogta a bort, egy-egy pillantással én is megnéztem a helybéli emberkoszorút. Valahányan voltak, mind derűs és békességes szegény emberek voltak. Aki mellettem ült, a jobbik oldalamnál, egyedül csak az látszott világot jártabbnak, mint a többi, s ahogy későbben megtudtam, ezt jól is gondolám, mert az illető egy Fügedi nevű ember volt, hajdanában törzsőrmester. Aki pedig szemben ült velem, arra fogadni mertem volna, hogy kovács, mert a két erős karján az inge fel volt messze tűrve, s az arcát a parázs tüze és a füst valósággal kicserezte.

 

Mondhatom, jól éreztem magam.

 

A beszéd is elindult, megvegyítve a mi ritka szavunkkal, bár még döcögtek ugyan a mondások, mert egyszer az egyik s máskor a másik igyekezett olyant szólani, hogy vidulni lehessen rajta. A fordulat azonban csak akkor következett el, amikor Fügedi, vagyis a hajdani őrmester, a háborút hozta szóba. Akkor ugyanis Kapdoska János mindjárt átvette Fügeditől a szót, s nagy tudákossággal arról kezdett beszélni, hogy micsoda változatos és találékony fegyverek vannak! Mert hát az emberek olyannak születtek, hogy háborút készítenek, s szükség nélkül is ölik egymást.

 

- Mi nem születtünk olyannak! - szólt oda a kovács.

 

- Nem is azért van a háború - fűzte Fügedi is -, mintha úgy születtek volna, hanem azért inkább, mert némelyek azt hiszik, hogy ők találták fel a puskaport.

 

Látta mindenki, hogy Kapdoskára célzott Fügedi.

 

- Némelyek?! - kérdezte is hegyesen amaz.

 

- Eggyel többen! - felelt meg Fügedi.

 

Nevettünk mindnyájan, mert szinte láttuk, hogy a szavak élét miképpen feni Kapdoska úr, miközben fürgén topog az eszével. Alig is tudott veszteg ülni a helyén, ahol mindegyre emelgette magát, s közben a szeme villogva futkosott, mint akit bégyújtott egészen a puskapor. Nem is törődött semmi egyébbel, hanem csak a puskaporral, melyről beszélni kezdett szaporán. Egyre nagyobb szikrákat vetve, úgy mondta-mondta, hogy a puskaport Kínában találták fel, mégpedig jóval Krisztus előtt. Kénből, faszénből és salétromból állítják elő, de azokat úgy kell összekeverni, hogy a salétrom minél több legyen benne, mert aztán annál gonoszabb a puskapor. S már valósággal keverte is, ott előttünk; aztán négyszáz fokos hőségben hevíteni kezdte, majd zúzó malomba vitte a keveréket, s bronz golyókkal porrá törte, s már préselte is irtóztató nagy nyomás alatt.

 

Megfeszültünk egészen a nagy izgalomtól.

 

- Bumm! - kiáltotta is akkor valaki.

 

Úgy megrázkódtunk valahányan, mintha a puskapor fel is robbant volna abban a percben. Fügedi őrmester, azzal a hirtelen "bumm"-mal együtt, fel is ugrott a helyéről, s olyan nagy indulatban volt, hogy kész lett volna háborúba menni rögvest.

 

Hát csak ezt akarta Kapdoska úr: ezt a szikrázó hevületet, s ezt a forró füstöt. Mert a hevületben könnyű egymásnak ugrasztani az embereket, s a füstben is könnyű elrejteni minden rontó szándékot.

 

- Üljön csak le! - mondta Fügedinek.

 

- Mért üljek le? - borzolódott Fügedi.

 

- Azért, hogy üljön le!

 

- Maga volt a tüzér, vagy én?!

 

Kapdoska János kinyújtotta a karját, s a lapos tenyerével alább-alább szállva a levegőben, úgy intette kisebbre Fügedit.

 

- Üljön csak le! - mondta ismét fölényesen. - Ez nem titkos gyűlés!

 

Összehúzott szemmel kérdezte Fügedi:

 

- Micsoda titkos gyűlésről beszél maga?!

 

- Nono... - mondta Kapdoska úr. - Tudok én mindent, amíg van egy kovácsmester is a barátaim között.

 

- Tőlem tudja?! - álmélkodott a kovács.

 

- Ejh, beh gyenge az a memóriája.

 

- Én nem is beszéltem magával, uram!

 

- Nem?! - csavarta tovább Kapdoska. - Hát annak a gyűlésbeli cséplőgépnek én akarok az ura lenni vagy maga? No, most is tagadja?!

 

Egymásra néztek az emberek.

 

Igen, mert mostanában csakugyan tárgyalgatták, hogy vegyen a falu közösben egy cséplőgépet, hadd szorítanák ki azzal Kapdoska urat, aki a maga tüzes gépével minden esztendőben megkopasztja őket.

 

A Fügedi szeme különösen szúrós volt, ahogy a kovácsra nézett.

 

- Te árultad el? - kérdezte.

 

- Egy szót sem szóltam! - mondta a kovács.

 

- Éppen az ellenségnek!

 

- Mondom, hogy egy szót sem szóltam.

 

Kapdoska János kacagni kezdett, mint az ördög; de kacagás közben csak arra gondolt, hogy most, most kell szorítani a dolgot, amikor félig elmerült már a kovács, s amikor ő egyenes utat vett arra, hogy a községi cséplőgépet elgázolhassa.

 

- Igen-nem; igen-nem... - mondogatta közben vigyorogva.

 

Fügedi, mint akinek a szájába adják a szót, nagy indulattal kiáltott rá a kovácsra:

 

- Igen?

 

- Nem! - mondta a kovács.

 

- Igen?!

 

- Nem!!

 

Egy darabig így kiabáltak, Fügedi őrmester és a kovács. S ahogy pattogta az egyik az "igent" s a másik rá folyton a "nemet", Kapdoska úr csak kacarászott gonoszul, s még a két karjával is biztatta mind a kettőt, hogy csak rajta, s jobban, jobban! S addig szorította őket, s azok is egymást, amíg Fügedi egy üveget odavágott a kovácshoz. No de, erre felugrott a kovács is, s fel mi is valahányan. Az asztal is feldőlt nyomban, az üvegekkel együtt, s már olyan verekedésben voltak a férfiak, hogy még a lámpa is tántorgott a fejünk fölött. Emitt megroppant valami, s amott recsegett minden.

 

Aztán a kovács felbődült, és elterült véresen a földön.

 

Egyszerre csend lett.

 

S akkor az oldal-ajtó mögül, ahol nyilván hallgatózott, kilépett a félszemű korcsmáros. Azzal az egy szemével végignézett a nagy romláson, aztán odament a kovácshoz, aki vérében feküdt a földön.

 

- Még él! - mondta.

 

Hát igen, még élt.

 

Az emberek törötten buzgólkodtak fölötte, hogy miképpen segíthetnének; Fügedi pedig, az ajtónak borulva, darabosan sírt.

 

- Miképpen történt? - kérdezte a korcsmáros.

 

- Egymásnak ugrasztotta őket, vádolván a kovácsot - mondta valaki.

 

- Kapdoska?

 

- Ühüm.

 

- S mivel vádolta volna?

 

- A cséplőgép dolgában, hogy tőle tudná a titkot.

 

Hümmögött a korcsmáros, majd a kovács mellé térdepelt, úgy gyámolgatta. Közben nehéz lélekkel nagyokat nyögött, s végre két nyögés között kihullott belőle a szó:

 

- Nem tőle tudta meg.

 

- Hát?

 

- Tőlem.

 

Kimondván a szót, felállott ismét, és úgy nézett körül mintha Kapdoska Jánost kereste volna.

 

- Elment? - kérdezte.

 

Nem szólott senki, csak a szemek ügyelgettek kereken a döbbenetben. De bizony, már hiába.

 

Gyengülő fénnyel bólogatott a lámpa, miközben nekem is forró homály úszkált a szemem előtt. Fátyolos maradt az is előttem, hogy a Mihály bácsi házába miképpen kerültem vissza. Csak arra emlékezem, hogy másnap reggel, amidőn mendegéltünk hazafelé, a nap is elszomorodva ragyogott az őszi mezőkön. S úgy tetszett nekem folyton, mintha előttem, atyámon és anyámon kívül, még mendegélt volna valaki, a megszomorodott őszi fényben.

 

S ment is, maga az intelem, kiszállva e történetből.

                   

 

 

   TAMÁSI ÁRON: DÖLYFÖS GAZDA

 

Gondoltam, a húsvéti ünnepekre hazamegyek a faluba. S haza is mentem. Mint a nap és a hold, az öröm és a bánat is úgy borongott otthon. Az idő valósággal együtt küszködött a néppel, de kiverődni még nem tudott egyik sem.

 

Így közeledett a húsvét.

 

Esténkint, a nagyobbik húgom és a sógor hajlékában, néhány rokon és szomszéd együtt szokott ülni velünk. Ilyenkor beszéltük meg a világ dolgait, melyek között a falu hírei voltak az elsők.

 

Nagyszerdán is így volt.

 

Csakhogy azon az este, valami okból későn érkezett anyám, pedig más estéken mindig elsőnek jött. Láttam is mindjárt, hogy valami bujkáló ború van az arcán. Vártam egy ideig, hátha magától szólana borúja miatt, de mivel nem akart mégsem szólani, megkérdeztem tőle:

 

- Hát mi van?

 

- Nagy újság nincs semmiből.

 

Egyszerre csend keletkezett a szobában, s egyik-másik gyanúsan is pillogott. Aztán Gáspár öcsém mosolyogni kezdett, és így szólt:

 

- Anyám a fenyőfa koporsó árnyékából jött nyilván.

 

Egyszerre mindenki megbolydult, csak éppen én nem értettem semmit. S amikor kérdeztem, hogy miféle fenyőfa koporsóról esik a szó, akkor is csak ennyit mondott az öreg szomszéd:

 

- Feszül a bíró.

 

Vagyis kevélykedik, hatalmaskodik, s egyáltalában nem fér a bőrében. Olyan ember az. A szomszédunkban lakik, mellettünk éppen. Nagy udvarával, két csűrével és terjedelmes kertjével egészen reánk feküdt már. Nagygazda és hatalmas ember.

 

- Hát mit követett el ismét? - kérdeztem.

 

Csúfondárosan nevettek, s nem akartak szólni. Engemet pedig birizgálni kezdett az indulat, hogy milyen nehezen adják a szót. Pedig megszokhattam volna, hogy mindig nagy készülődéssel ássák a történetnek a medret. S amikor már készen van a meder, csak akkor indul el benne a szó.

 

De aztán elindult, s el a szóban a bíró is maga. Kifordult kevélyen otthon a kapun, nem sokkal délebéd után, s elindult felfelé az úton. Az asszonyok ügyelik lépteit, s hát egyszer az asztalos háza előtt megáll.

 

- Itthon vagy-é, Albert? - kiáltott bé az ablakon.

 

Az ablak egyik szárnyát kinyitotta rögvest az asztalos, és jelentette magát:

 

- Én itthon, hát miért?

 

- No, tégy le mindent a kezedből - folytatta a bíró - s csinálj hamar egy fenyőfa koporsót.

 

- Azt kinek?

 

- Azt anyámnak - mondta a bíró.

 

Többet nem szólott egyet sem, hanem megfordult és elment. De a hír, hogy mit mondott a kevély nagygazda, úgy futott végig a falun, hogy még őt is megelőzte. Már mindenki tudta, hogy halálán van a vénasszony, pedig beteg sem volt, csak kilencven esztendős. Mire hazaért ismét a bíró, már nagyanyám ott is volt az öregasszonynál, hogy elbúcsúzzék tőle.

 

- Azt mondják, halsz meg - mondta neki nagyanyám.

 

- Mondhatják is - felelte Zsuzsi néni.

 

- A fiad megrendelte a koporsót.

 

- Ő mindenről gondoskodik - mondta a vénasszony.

 

Tovább már nem fűzhették a szót, mert a bíró belépett a szobába. Csak megtekintette a két öregasszonyt, s azután odament az ablakhoz. Nagy asszonysereget látott odakünn az úton, kinyitotta tehát az ablakot, és odakiáltott:

 

- Mit pletykáltok olyan nagy csordában?

 

Még bé sem tette jóformám az ablakot, már ott volt az egyik asszony, bent a tornácban a bírónál. S beszél, mint a gyorsan motozó szél. Hát igen, a fenyőfa koporsót beszélik az asszonyok. Hogy micsoda ember az ilyen, aki nagygazda létére fenyőfából csináltat koporsót az édesanyjának! Ki egész életében csak dolgozott, s a vagyont tekintve is legkevesebb cserefa koporsót érdemelne.

 

A bíró egyre csak összébb húzta a szemöldökét, a végén pedig így szólt:

 

- Mondd meg az asszonyoknak, hogy felakasztatom őket! S onnét az akasztófáról aztán nézhetik, hogy milyen koporsóban fekszik anyám.

 

Az asszony elment.

 

Zsuzsi néni pedig másnap már nem kelt fel az ágyból.

 

S pénteken reggel meghalt.

 

Mindenki békességes nyugodalmat kívánt neki, de volt olyan is, aki irigykedve mondta, hogy milyen szép napon hala meg. Nagypénteken! Ámbár nem harangoznak neki, csak kelepelnek. De a kelepszót is meghallotta mindenki, mert az asszonyok egyre-másra gyűlni kezdtek a halottas házhoz.

 

A bíró azonban nem ügyelte az asszonyokat. Megbántva és háborogva csak egyet ismert: megmutatni a világnak, hogy milyen virrasztót és milyen temetést rendez ő. Maga elé rendelte hát mind a két szolgáját. A kisebbiket a paphoz szalasztotta, s azt üzente neki, hogy kerítsen még két másik papot is maga mellé, mert hármasban kell az anyját temetni.

 

- S béfogni hamar a két lovat! - parancsolta a nagyobbiknak.

 

Egy félóra múlva már csattogva vitte a két ló a szekeret a város felé. A nagygazda egyedül ült a hátulsó ülésen, bekecsben és nagy fekete kalapban. Tompa szemekkel az eget nézte, s jóformán még azokra sem vetett ügyet, akik köszöntek neki. Estefelé, amikor megérkezett a városból, a szekér derekában nagy cserefa koporsó feküdt. Fojtott fényében úgy uralkodott az a díszes koporsó, mint emberben maga a bíró. Arany betűkkel a Zsuzsi néni neve is ki volt rakva a koporsón; az egyik oldalon a leányos neve s a másikon az ura után való. S a nagy cserefa koporsó körül, mintha cifrázott forgácsokkal lett volna tele öntve a szekér dereka, úgy állott ott színültig a rengeteg sósperec, hadd torozzon este a nép, ha nagypéntek van is!

 

És elöl, a lóhajtó szolga mellett, ott ült zsinóros fekete ruhában egy halottas huszár.

 

Nagy zörgéssel fordult bé az udvarra a szekér, és a ház előtt megállt. Mindenki odacsődült, aki felragadt az úton, s bámulva nézte, hogy milyen koporsót, mennyi rengeteg sósperecet és micsoda nagy fekete urat hozott a bíró.

 

Ez kellett a nagygazdának éppen.

 

Kevélyen ugrott le a szekérről, s hogy az ámulat még nagyobb legyen, ráintett a fekete ruhás emberre, és úgy vetette oda a bámészoknak:

 

- Vettem egy urat is!

 

Aztán megparancsolta a halottas huszárnak, hogy a szekérről vetesse le a nagy koporsót, s utána lásson más dolgához. Vagyis csinálja meg a ravatalt, s fektesse fel oda a halottat. Az asszonyokkal pedig kosarakat hozatott, hogy azokba belegyűjtsék a töméntelen sósperecet; majd rámutatott egy nagy fekete ládára, hogy azt fel kell nyittatni.

 

- Mi van benne? - kérdezte egy rokon.

 

- Fekete gyászlepel, amennyi kell - mondta a bíró. Kivették a fekete lepleket, s azokkal béteregették, végig és hosszan, a kaput és az egész tornácot. Még a kerítésre és az ölfák tetejére is vetettek egyet-egyet. S egyszerre úgy megfeketedett az egész ház és az egész udvar, hogy az emberek elismerőleg mondogatták:

 

- Ez már gyász!

 

A nagy koporsót négyen bévitték a házba, az asszonyok pedig teletöltötték sóspereccel a kosarakat. Mint a sáskák, a gyermekek úgy sereglettek, s egy-egy perecet odahajított nekik a bíró. A többit az asszonyok felvitték a házba, s nekiláttak, hogy a nagyobbik szobában, az esti torozásra, megterítsék az asztalokat. Jelenleg ott feküdt még a halott az ágyban, ahogy elérte a vég, abban az állapotban. De a termetes fekete ember ölbe vette, és általvitte szépen a kertfelőli külső szobába. Aztán a megboldogult után az ágyat is eltakarították, s így egészen célszerűre tágult a hely.

 

S nemsokára leereszkedett az este. A lámpákat meggyújtották, és a virrasztók gyülekezni kezdtek. Nagy ládákkal sört hoztak a szolgák és az üvegeket durrogtatták. A dugottakat sűrűn kirakták az asztalra, és az asszonyok átvették a tisztet.

 

- Mindenki üljön az asztalhoz! - hangzott a szó.

 

A férfiak engedetlenül állottak, és eresztették a füstöt. Ezért dagadni kezdett a felhívás és élesedni a szíves szó. Majd az egyik el is kiáltotta:

 

- Kezdjétek lenyomni őket!

 

S csakugyan, ki-ki megragadott egy férfiút, s lenyomta az asztal mellé. Majd amikor mindenki ült már, valaki megkopogtatta az asztalt, lassan felállt, és nagy csendben, lehajtott fejjel és illendő hangon így szólt:

 

- Imádkozzunk a megholt lelkiért!

 

Amikor ezt megtették, leültek csendesen ismét, és elfújtak egy halottas éneket. De ahogy elhangzott az ének, mindjárt meghervadt arcukon a gyász.

 

A perecek ropogni kezdtek.

 

S gyülekezni az üres üvegek.

 

Többet aztán nem is énekeltek, mert az utolsó gyászének már olyanformán hangzott, mintha egy kicsit nóta lett volna belőle. Inkább kártyát szedtek elő, hogy kedvezőbben teljék az idő. S ahogy beljebb és egyre beljebb melegedtek, az élet apró nyílásain a kedv és a tréfa is kezdett előbújni.

 

- Egyhamar nem is temetjük el - mondta az egyik.

 

- Amíg ilyen hűvös idők járnak - szólott a másik -, addig bátran lehet is tartani.

 

Egy kicsi fürge ember ült az asztal végén, s hegyes hangon belészólt az is, mert azt mondta, hogy melegben sem muszáj eltemetni a holtat, hanem reggel leviszik a pincébe, s esténkint pedig felhozzák.

 

Hát igen, ragaszkodtak a halotthoz, mert a vidámságot és azt a kicsi jólétet neki köszönhették. S ebben a ragaszkodásban igen jól töltötték hajnalig az időt. Csak akkor kezdték elhagyogatni a házat. Virradatkor már csak a közeli rokonok voltak jelen, majd azok is megbújtak valahol, hogy szundítsanak egy kicsit.

 

Csend lett.

 

Csak az elégedettség virrasztott már a dölyfös nagygazda álma fölött, miközben a halottas huszár fáradtan nézte, hogy a halott feje fölött milyen üdén kel fel a tavaszi nap.

 

 

 

 TAMÁSI ÁRON: FEHÉR ZIMANKÓ

 

Manapság már sok mindent tudnak az emberek. Azt is tudják, példának okáért, hogy mi helyen fekszik és minő kedves falu Zanót, mely ennek a derűs-borús történetnek a fészke. Ilyen jártasok lévén az emberek, könnyű dolgom van nekem is, mert csak azt kell elmondanom, hogy sok-sok fa van Zanót faluban; s az a sok fa nem is rokon egymással, oly különbözők. Egyesek gyümölcsöt teremnek, ilyen-olyan és amolyan gyümölcsöt; de vannak afféle fák is, amelyek semmit nem teremnek, hanem csak kedvet lopnak az emberbe; s ismét mások; amelyek virágzás idején ingyen illatban fürdetik a falut; nemkülönben olyan fák is vannak, amelyek szemet hökkentő ága-boga játékot űznek egész esztendőben; s van afféle fa is, s nem is csak egy-kettő, amelyik merészen égre sugárzik, hogy ámulatot keltsen, szólván az ember:

 

- Ah, milyen nagy csapás a vakság!

 

Hát ilyen sok fa van ebben a Zanót nevű faluban; s az a rengeteg fa, három nap alatt, zöldbe borult valamennyi, s a türelmetlenek virágot is bontottak, a harmadik napon. Már nem is az ég alatt járt, aki járt, hanem a zöld boltozat alatt, melyet kezdtek kiverni, egyre jobban a virágcsillagok.

 

Szellő futamlott néha, de különben enyhe volt a lég.

 

Az este leszállt.

 

Szerda volt, április utolsó napja. A zsenge levelek boltozata fölött a hold már nagy reménnyel gömbölyödött. Az aprócska felhőket útjában mind megette, s szerette volna a fényével megenni azt a három éjszakát is, amely hiányzott még, hogy egészen kerek legyen.

 

Vidám koppanásokkal jött valaki az úton, az elgazdagodott lombok alatt. Legény lehetett, mert kevesebb selyem és több erő volt a koppanásokban, mint a lányokéban lenni szokott. De ha legény volt is, ifjú lehetett még, hiszen a járása tavaszi volt.

 

Csakugyan fiatal legény volt.

 

A koppanások dallama mellett ezt mondta a hang is, ahogy énekbe kezdett. Dudorászva énekelt, ingó-lengő hangon, melyet a szellő, ahogy lebbent, táncra is vitt. De annyit az énekből mégis ki lehetett halászni, hogy valami ludat lop éppen valaki, s nagy rettegésben van a világ, hogy a lúd el találja gágintani magát. De hát nem gágintotta el, mert a legény bement egy házba.

 

- Jó estét kívánok! - mondta.

 

- Jó estét, Lőrinc! - fogadta a gazda, akit Timóti Pálnak hívtak, s aki nagy kedvesen mindjárt parolázott is az ifjú legénnyel.

 

Pillogott Lőrinc a fényben, úgy állt.

 

- Hát ülj le! - biztatta a gazda.

 

- Köszönöm - mondta Lőrinc, s leülhetvén, utána tette: - Ha ugyan beléférek ebbe a pohárba.

 

S széttekintett a szobában.

 

Timóti Pálné valami inget foltozott, egy töpönke széken ülve. Timóti Orsolya pedig, aki tizenhét éves volt, a karos padon ült; pírral az arcán; s Orsolya mellett ott feszített Kánya Kristóf, mint aki egyedül is alig fér a pohárban.

 

Somolygott Kristóf.

 

Különben csend volt.

 

- No, szóljatok valamit! - mondta a folt mellől az asszony.

 

- Az öregebbet illeti a szó - nyilatkozott Lőrinc.

 

Kristófnak nem nagyon tetszett a mondás, mert hiszen öregecske legénynek tekintették már a faluban, s Orsolya mellé éppen öregnek. Gondolta is magában, hogy ennek a csemete Lőrincnek füstöt kéne fúvintani az orra alá, de hát hamarjában semmi olyan nem jutott eszibe, ami okos is lett volna, s csípős is lett volna.

 

- Van időnk - csak annyit mondott tehát.

 

- Az jó, ha van - szólt a gazda.

 

- S az magának miért jó? - kérdezte az asszony.

 

- Azért, édes lelkem - felelte Timóti -, mert az idő pénz.

 

Kristóf dicsőséggel nevetett, hogy íme, pénzt hozott a házhoz; Lőrinc pedig azt mondta, hogy legyenek hát rajta valahányan, s hallgassanak össze annyi pénzt, amivel az Orsolya lakodalmát ki lehet állani. A könnyű örömön kívül némi haszna is volt ennek a beszédnek, mert hát Orsolyára torkollottak végre a szavak, s így valamit szólnia kellett.

 

- Nekem nem sietős - mondta is a lány.

 

- Addig én is ráérek - csatlakozott Lőrinc.

 

Kristóf úgy megszorult ismét, hogy szó helyett csak fészkelődött a padon; ajh, pedig milyen jó lett volna azt mondani, hogy az ő idejéből is futja még a várakozás! De hát azt nem mondhatta, mert bárki a korosságát kérdezhette volna akkor, vagy pedig a pazarlással nevetséget aratott volna. Gondolta hát, hogy inkább visszatereli Lőrincre a szót, s azt mondta:

 

- Ismertem egy kislányt, aki zöld gyümölcsöt evett. De aztán szinte beléhalt szegény.

 

Az asszony nagyot sóhajtott a fold mellől, mire Timóti így szólt:

 

- A feleségem mindjárt meg is siratja.

 

Valahogy volt, mindenki nevetett a Timóti szaván, pedig egy ártatlan betegen derülni nem illendő. Vagy talán csak a Kristóf szüleménye volt az a kislány, s valójában nem is létezett?! Egyedül Lőrinc tudná megmondani, úgy lehet. Rá is néztek hát valahányan Lőrincre, hogy fejtené meg a nagy talányt. S a fiú meg is fejtette, úgy fordítván a szót, hogy az a kislány, akivel Kristóf megetette a zöld gyümölcsöt, nem is akármilyen leány volt, hanem egy kedves őzike. Az őzike pedig, azt mindenki tudja, csak a zöldet szereti, a zsenge zöldet.

 

- Ugye, Orsolya? - kérdezte is mindjárt a lányt.

 

Az Orsolya szeme úgy ugrott Lőrincre, mint a parázs, s miközben rajtacsillogott, pajkosan így szólt:

 

- Ó, bizony!

 

Csak szivárvány volt, amit mondott, s a hangjában egy röpke csillám. De Kristófot mégis oly gerjedelemre gyullasztotta, hogy vörös lett belé, mint a répa. Először vörös lett, s majd a fékje is eltörött mindjárt, s így szólt:

 

Lőrincből lett Lőrke,

Bőriből lesz bőrke.

 

Mindenki tátotta a száját, mert hiszen ilyeneket csak azok szoktak mondani, akik a porban játszanak még. Kerek szemekkel nézték Lőrincet, hogy erre ugyan bizony mi lehet a válasz. De a fiú csak nevetgélt, mintha a versikének nem lett volna semmi tövise; de aztán egy cseltevéssel azt mondta, hogy ne kerülgessék egymást, se azt a félénk kicsi őzikét.

 

- Én nem félek! - libbent meg Orsolya.

 

Mint egy hirtelen lángocska, mely belévilágít az eddigi homályba, olyan volt a hangja. A szájára is tette rögvest a kezét, hogy ő nem szólt semmit; ó, dehogy szólt! Hiszen nem ama őzike ő, akit kerülgetnek a vadászok; s nem is az a kislány, aki zöld gyümölcsre vágyik. Hanem Timóti Orsolya, senki más.

 

Csend lett.

 

- No, mondjad, Lőrinc! - szólt Timóti.

 

- Hát én csak azt akartam mondani - folytatta is a fiú -, hogy ne kerülgessük, amit gondolunk, hanem viduljunk azzal, hogy találós kérdéseket mondunk. Én ugyan szegényes vagyok az ilyen elmejátékban, de azért elsőnek kérdeznék valamit.

 

- Nocsak! - biztatta a gazda.

 

- Ha Kristóf bátyám is akarja - mondta Lőrinc.

 

- Nem bátyád, de mondjad! - szólott Kristóf.

 

Lőrinc megjártatta a szemét, majd a figyelem közepén így szólt:

 

- Krisztusnak indult, de aztán vizitába ment. Mi az?

 

Timóti elnevette magát, s örömiben nagyot csapott a térdére.

 

- Hát maga tudja? - kérdezte a felesége.

 

- Tudom.

 

- Hát mondja akkor!

 

- Kri... Kri... - nevetett Timóti. - De aztán vizitába jött, ide hozzánk. Nem érted?!

 

- Stóf... Stóf... - segített Orsolya.

 

- Most sem érted? - düledezett Timóti, mire az asszony, mintha megsúgta volna neki a Szentlélek, Kristófra meresztette a szemét, majd összecsapta a két kezét, s nagy fohásszal így szólt:

 

- Jézusom, hát Kristóf!

 

Abban a percben elöntötte őket a kacagás hulláma, valamennyit. Ültükben úgy düledeztek, hogy a hullámba magukkal rántották magát Kristófot is, aki mérgiben-e, vagy csakugyan a sodrás alatt, de a kacagásban túltett mindegyiken.

 

Aztán megnyugodtak.

 

S miközben a szemüket törölgették, Lőrinc felállt, s további jó mulatságot kívánván, okosan elment.

 

S majd Kristóf is el.

 

A Timóti család kövér lélekkel nyugovóra tért, s Orsolya álmában nyújtogatta a nyakát, a zsenge zöld után. A hold is jóllakott lassan az aprócska felhőkkel, s nyugtára ment.

 

Aztán pirkadni kezdett a hajnal.

 

A pillámló fényben, vidám koppanásokkal, ismét jött valaki. Legény lehetett, mert több erő és kevesebb selyem volt a koppanásokban, mint a lányokéban lenni szokott. De ha legény volt is, ifjú lehetett még, hiszen a járása tavaszi volt.

 

De most nem énekelt, s a füttye is aludt. Csendesen jött a Timóti kapuja felé, a derengő zöld boltozat alatt. De mintha együtt jött volna azzal a boltozattal, mely meg volt rakva patyolat pontokkal; fehér virágokkal.

 

Lőrinc volt a legény.

 

S a zöld lombot, a patyolat pontokkal, az ölében hozta azt a sokat. A kapunál megállt, s a földre szépen lefektette a virágos lombokat. Onnét a földről egyenként szedegette az ágakat vissza, s úgy kötözte a kapufára. Az egészet elborítja, úgy gondolta; akár szerelme lombjaival a lányt.

 

Timóti Orsolyát.

 

S félig már el is borította a kapufát, amikor terhes nagy léptekkel valaki közeledett. A derengésben, melyet immár igen kezdett enni a fény, Lőrinc a lombok közé lapult, szorosan a kapufához. Majd elmegy, aki jön, gondolta magában; de bizony jött, aki jött, egyre közelebb.

 

S odaért a kapuhoz.

 

De nem szólt, aki jött, hanem szuszmorgott, mint a medve, s ügyelgette a meglombosodott kapufát. Ügyelgette jobbról, s ügyelgette balról. Hát ez igen vastag, gondolhatta magában, ez a kapufa igen vastag. Aligha nem, de valaki búvik ott a lombok között. Tette-vette magában, hogy hirtelen megragadja-e azt a rengeteg lombot, vagy pedig szóval riassza meg. Jobb lesz a szó, gondolta, s odakiáltott:

 

- Hé, ki az?!

 

S akkor Lőrinc, a lombok közül, hirtelen szembebukkant vele, s így szólt:

 

- Ki lenne más?!

 

Széjjelvetett lábakkal állott Kristóf, s a vállán egy hatalmas ágat tartott. Nem is ágat, hanem mondhatni egy fát, amely a virágoktól egész valójában patyolat volt.

 

- Te itt mit keresel?! - kérdezte Kristóf.

 

- Nem téged - mondta Lőrinc.

 

Egyet-kettőt csámcsogott Kristóf, mint a sárkány; majd odamurrant Lőrincnek, hogy az ága-bogait szedje le a kapufáról, s aztán ne is lássa.

 

- Azok jó helyen vannak - mondta Lőrinc.

 

Mint az ágyú, kétszer megdörrent Kristóf:

 

- Egy! Kettő!

 

- Számolni én is tudok - mondta Lőrinc.

 

- Agyoncsaplak, te!

 

- Igen, a legyet.

 

- Te szálltál az én szívemre, mocsok!

 

- Nincsre nem száll a nincs - mondta Lőrinc.

 

Hát a két nincs miatt-e, mely Kristóf fülét loccsanva lapította meg, vagy a pohár kicsordulása folytán, de a szó egyszerre megsült a hajnali fényben. Már nem hallatszott egyéb, csak egy reccsenő mordulás; s azzal a mordulással megmozdult a Kristóf vállán az irdatlan virágos ág, és a Lőrinc fejére zúdult az egész. Hallotta is a fiú, hogy recsegve törnek az ágak; s a szeme keskeny résein azt is látta, hogy fehér zimankóban pozdorjáznak a virágok. Egy-egy ágat, mint a csapkodó sas, ugyan megragadott ő is, de azok az ágak reccsenve maradtak a kezében, s maga a hatalmas ág tovább csattogott a fején, s a virágok tovább záporoztak.

 

Igen, mert az ág vastagabb végén Kristóf uralkodott.

 

S röffent is nagyokat hozzá, mint az agyaras kan.

 

- Megdöglessz! - acsargott Kristóf.

 

S csakugyan, már a hatalmas ágnak csak a rúdja maradt, ami a fejnek nem jó. Valahogy meg kéne ragadni azt a rudat, vagy cselt vetni rögvest.

 

- Ha meg, meg - mondta Lőrinc.

 

S már el is terült a földön, hogy ő most meghal, ha már egyéb mód a győzelemre nincs. Nagy megadással feküdt, ahogy az utolsó busznál feküdni szokás. Rúgott is még egyet, majd a fejét elengedte a világba.

 

Kristóf melléje térdepelt, s úgy hallgatta, hogy szuszog-e még. Mozgatta s hallgatta, de Lőrinc végső megadásban volt.

 

- Phi, ez meghalt, a kutya mindenit neki! - mondta Kristóf.

 

S éppen akkor kilépett Timóti Pál a kapun.

 

- Itt mi van? - kérdezte.

 

- Meghalt ez a fiú - dönnyögte Kristóf.

 

- Meghalt-e?!

 

- Ez meg.

 

Nézte Timóti, hogy a fényben és a virágok patyolat ágyán ott fekszik Lőrinc. De nem akarta hinni azt a nagy borzalmat. Megmozgatta hát maga is a fiút, majd a páráját leste.

 

- Hát ez csakugyan meghalt - mondta Timóti.

 

Kristóf összehuppant egészen, s a félelemtől meg is bambult egészen.

 

- Akkor jó reggel is este van - mondta.

 

- Hát neked igen - szólt Timóti.

 

Fel is állt Lőrinc mellől a gazda, s nézte a fényes világot, hogy most immár mi legyen. Valahogy a hír szárnyára kéne adni a holtat, ámbár... No, még egyszer megnézi, gondolta haladékul, s ismét odabújt a fiúhoz. Furcsa, a színe egészen megvolt, akár egy élő bárkinek; s maga a test is tartotta még a meleget. A reménye megmozdult. Csak hát, asszony kéne ide, aki ecetes vízzel megdörzsöli.

 

- Hátha! - biztatta magát.

 

Fel is állott, s békiáltott a házba, hogy Orsolya!

 

Hanem erre az Orsolyára úgy megreszketett Kristóf, mint a kocsonya, ha indul a föld. Ahogy tudott, el is indult, hogy ő nem várja meg a lányt.

 

- Hova indultál? - kérdezte Timóti.

 

- Megyek a rendőrszobára, s feladom magam - mondta Kristóf.

 

- Mondd meg nekik - folytatta Timóti -, hogy három napig csak vizet adjanak neked.

 

- Vagy még azt se - szólott Kristóf.

 

S ahogy tudott, elment.

 

Timótiné is kijött a házból, s véle Orsolya, egy kicsi szoknyácskában és mezítláb, Amikor meglátták Lőrincet, ott a patyolat esőben és holtan a földön, azt sem tudták hirtelen, hogy a világon vannak-e, vagy csak álmot látnak. Orsolyának a színe is egészen elfutott, majd odaomlott a fiú mellé, s a lelkiből úgy lelkendezte:

 

- Szerettem... Szerettem!

 

Hát erre Lőrinc egyszerre felült, s így szólt:

 

- Akkor feltámadok.

 

Az égi fényességben átölelték egymást, s úgy szorították. Timótiék sem tehettek egyebet, bólogattak az örömben. Timóti le is hajtotta szemérmesen a fejét; s az asszony pedig, ahogy illik is ilyenkor, sírni kezdett.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.