Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                              A piros üveggolyó

 

A nagy gazdasági válság évei alatt egy dél-idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr Zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, Ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, Amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld Babos kosár látványa. Miközben Azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

 

- Hello Barry, hogy vagy?

- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a Babot ... Nagyon jól néz ki.

- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?

- Erősödik, napról-napra erősödik.

- Az jó. Segíthetek valamiben?

- Nem uram. Csak csodálom a Babot.

- Szeretnél belőle hazavinni?

- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.

- Nos, mid van, amire egy elcserélhetném Babot?

- Csak egy üveggolyóm van.

- Tényleg? Hadd nézzem csak.

- Tessék, itt van. Nagyon szép.

- Igen, azt látom. Hmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?

- Nem egészen ... de majdnem.

- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák Babot, és mikor legközelebb erre jársz, Hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.

- Rendben van. Köszönöm Miller úr.

 

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt:

 

- Van még két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. :: Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért, vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dont, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát Például.

 

Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado Államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a "csere" üzletét. Aztán eltelt jó néhány év ... Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. megérkeztem, mikor hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor Megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk, a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan voltak felöltözve ... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézett rájuk, férje koporsója mellől.

Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, Amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetét, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.

 

- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően ... eljöttek, hogy kifizessék tartozásukat ...

Soha nem voltunk gazdagok Ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.

 

Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

 

A szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de cselekedeteinkre annál inkább. Egy kívánságom számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat - frissen főzött kávét, amit más készített el helyetted. Egy váratlan telefonhívást egy rég nem látott barátodtól. Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben. Neked kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a Legrövidebb sort az élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban. Hogy a kulcsaidat Találd ott, ahol keresed.

Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy Ezek által érezhesd, hogy Isten mosolyog rád, és gyöngéden fog, mert különleges és ritka ember vagy. Kívánok neked erre a napra békességet, boldogságot és örömöt. Azt, mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy Értékeld, egy nap, hogy szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.

 (ismeretlen szerző) Folyóiratcikk et al

 

 

                          A nyaklánc

 

Egy Anyuka elment vásárolni 6 éves kislányával. Bejárták az egész bevásárlóközpontot, és Amikor elindultak haza, útközben megálltak egy utcai árusnál. A kislány meglátott egy ragyogóan szép gyöngynyakláncot.

"Kérlek, anya! Megkaphatom? Légyszi, légyszi ..."

Anyukája gyorsan megnézte, hogy Mennyibe kerül. Csak 890 Ft volt.

"Kislányom, ha rendben Tartod a szobádat egy hétig és rendesen a helyére pakolod a játékaidat, a következő héten Megveszem neked, Amikor erre járunk."

A kislány izgatottan várta a jövő hetet. A szobájában azelőtt soha nem látott rendet tartott, annyira vágyott arra a nyakláncra.

Végül eltelt egy hét, és eljött a nap, Amikor ismételten vásárolni mentek. Az Anyuka nagyon megdicsérte kislányát, hogy milyen szép rendet tartott egész héten, és megvette neki a nyakláncot.

Végtelen nagy öröm volt a kislány szívében. Nagyon Szerette azt a nyakláncot. Mindig hordta, vasárnapi iskolában, óvodában, még lefekvés előtt sem vette le. Amikor csak muszáj volt fürdésnél, és Amikor úszni ment az uszodába, amúgy mindig rajta volt.

A kislány édesapja nagyon Szerette a lányát. Bármi egyéb dolga volt is, lefekvés előtt mindig felolvasott neki egy mesét.

Az egyik este, Amint befejezte az egyik történetét, ezt kérdezte a lányától: "Kislányom szeretsz engem?"

"Ó, apa, tudod, hogy nagyon szeretlek!"

"Akkor kérlek, add nekem a nyakláncodat."

"Jaj, apa, azt ne! Inkább oda adom a kedvenc babámat, vagy az egyik lovacskát, amit tőled kaptam szülinapomra," - válaszolta a kislány.

"Értem, kicsim. Apa szeret téged. Jó éjszakát!" - És Adott egy jó éjt puszit a homlokára.

Egy héttel később a mese után az édesapja ismét ezt kérdezte a kislányától: "Szeretsz engem? Akkor add nekem a nyakláncodat."

"Jaj, apa, azt ne. Inkább a babaházat vagy a kedvenc fésűmet," - válaszolta a kislány kérlelve.

"Rendben kicsim. Tudod, apa szeret téged." És gyengéden átölelte.

Pár nappal később este, Amikor az apa ment felolvasni a mesét, és belépett a szobába látta, hogy kislánya pityeregve ül az ágyán.

"Kislányom, mi a baj? Mi történt?" - Kérdezte szelíd hangon.

Pár perc hallgatás után, remegő kézzel, odanyújtotta a nyakláncot édesapjának: "Tessék, apa, neked adom."

Az apuka elvette és utána elővett a jobb zsebéből egy kis dobozt.

"Ez a tiéd, egyetlenem."

A kislány megszeppenve vette el, és nyitotta ki a kis dobozt. Egy eredeti igazgyöngyökből álló nyaklánc volt benne, mely ezerszer szebb és gyönyörűbb volt, mint az előző. Minden este az apuka zsebében volt, aki arra várt, hogy kislánya odaadja neki a nyakláncot, hogy még jobbat, még szebbet ajándékozhasson neki.

 

(ismeretlen szerző) Folyóiratcikk et al

 

 

 

,, Hans Cristian Andersen - A teáskanna

 

Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a Büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú Csöre és széles füle volt, meghozza egy Csöre elöl és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, ha csak tehette. Hanem egy födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a Fodele Törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt Úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes Kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - Úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is Beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.

 

- Ismerem őket! - Sóhajtotta. - Ismerem a hibáimat is, kell is látom, s éppen Ezért vagyok szerény és alázatos. De hát Nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak Fodele, de nekem ez is, az is, s Ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teás asztal királynője. A cukortartó és a tejszínes Kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a majmok leveleket.

 

Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, sa legszebb kéz emelgette, de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.

 

Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a Csöre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.

 

- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - Sóhajtotta egy teáskanna, Amikor később elbeszélte élete történetét. - Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshova ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a Nagyhét levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, tizenegy szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a Bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, Megérdemli a dicséretet a Szépséges virág!

 

Egy nap aztán azt mondta valaki: "Jobb cserepet érdemelne!"

 

Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág Sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. A legtöbb itt heverek a szemétdombon, Törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

 

 

 

                           lakatlan szigeten

 

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten. Aztán egy napon, Amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. 

 

A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett. "Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - Kiáltott Istenhez. 

 

Másnap kora reggel, Amikor kisírt Kinyitotta szemét, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének!

 

Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.

"Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - Felelte a kapitány.

 

Az ember életében vannak olyan időszakok, Amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De ha hitünk erős Istenben és hozzá fordulunk, minden negatív történésre lesz egy pozitív válasza!

(ismeretlen szerző) Folyóiratcikk et al

 

 

                                              

                   Hachiko története  

Korabeli feljegyzések szerint, Hachiko 1923. novemberében született Odate városban. 1924. januárjában, Amikor Hachiko 2 hónapos volt, tenyésztőjét meglátogatta annak barátja, Dr. Eizaburo Ueno, a tokiói Mezőgazdasági Egyetem professzora. A professzornak nagyon megtetszett a kis szőrgombóc, a Tenyésztő neki ajándékozta Hachikot, így hazavitte a kis akitát Tokió egyik külvárosában, Shibuyamachiban lévő házába. 

 

Hachiko szeretetben, szinte családtagként nőtt fel, gazdája több alkalommal úgy fürösztötte, hogy együtt lubickoltak a kádban. A Rendszeres közös sétákon felül Hachiko minden reggel elkísérte Dr. Uenót a vasútállomásra, majd egész nap ott várta. : Este, mikor a professzor megérkezett a vonattal, együtt mentek haza. Az Utasok és az állomás személyzete ismerte és tisztelte a professzort, hamar megszerették hűséges akitáját van, amely senkit sem zavarva, minden nap kitartóan várta Szeretett gazdáját, az állomás peronján. 

 

1925. májusában Dr. Ueno az egyetemen, előadás közben szívinfarktust kapott és meghalt. Hachiko Azon a napon is, mint addig minden hétköznap, várta gazdáját vissza Tokióból, de az nem érkezett meg a szokásos időben, az esti vonattal. Hachiko késő estig várt, majd Amikor bezárták az állomás kapuit, hazament egyedül.

 

Otthon a professzor felesége már megkapta férje halálhírét, zokogva karolta át a kutya nyakát. Másnap reggel Hachiko a megszokott időben elindult egyedül az állomásra, majd ott várt estig, Amikor ez ismét a kapuzárás után hazament - egyedül. A professzor özvegye néhány hét után elköltözött szüleihez vidékre. A házat - és Hachikot - Dr. Ueno rokonai és barátai felügyeletére bízta.   

 

 

Hachiko öreg korában

 

Hachiko minden reggel elment az állomásra, a peronon ülve várta gazdáját estig, majd este szomorúan hazatért. Az állomásra menet minden nap egy piacon haladt át, az árusok mind ismerték szomorú történetét. Valahányszor elhaladt mellettük, Enni adták neki.

 

  

 

Ahogy egy Hónapok teltek, múltak az évek, forró nyarak és zord telek követték egymást, Hachiko nap nap után ott ült és várt az állomás peronján. Látszott, a Reménytelen várakozás, Szeretett gazdája hiánya egyre levertebbé, gyengébbé tette. Sovány lett és ápolatlan, de a szemében még ott volt a remény, hogy viszontlátja a professzort, aki majd megcirógatja, megöleli őt és együtt mehetnek haza, mint régen.

 

 

 

 

1934. áprilisában közadakozásból szobrot emeltek Hachikonak Shibuya vasútállomáson. A szobor leleplezésére sok százan mentek el, akik ismerték a professzort és Hachikot, vagy hallották a hűséges akita megindító történetét. Hachiko 1935-ben múlt ki 12 éves és 5 hónapos korában. Néhány méterre az őt ábrázoló szobortól, Shibuya állomás peronján lehelte ki lelket.  Halálhírére rengeteg ember látogatott el szobrához, amelyet virágokkal borítottak be.

 

 

 

Hachiko bronzszobra

 

Azóta Odate-ban, az akita eredeti "hazájában" is emeltek szobrot Hachikoról, mint a szeretet és hűség jelképéről. Mindkét szoborhoz rendszeresen zarándokolnak el helybeliek és turisták, akik megemlékezésük jeléül virággal díszítik azokat.

 

 

 

 

                                        A szikla (tanmese)

Éjszaka volt. Az ember a kunyhójában aludt, mikor hirtelen fény töltötte be a szobát és megjelent Isten. Az Úr azt mondta neki, hogy el kell végeznie egy feladatot, és odavezette egy hatalmas sziklához, ami a kunyhóval szemközt volt.

 

Az Úr elmagyarázta az embernek, hogy a hatalmas sziklát teljes erejéből kell tolnia. Így hát az ember ezt tette nap mint nap. Több éven keresztül reggeltől estig küszködött a kővel, nekifeszült a hátával, a vállával a nagy szikla hideg felszínének, és teljes erejéből nyomta. Minden este kimerülve és fájó tagokkal tért vissza a kunyhójába. Úgy érezte, hogy az egész napja hiábavaló volt. Ahogy az ember elbizonytalanodott, a Sátán elhatározta, hogy színre lép és a következő gondolatokat ülteti el az ember agyában. “Hosszú ideje napról napra kínlódsz azzal a sziklával és az mégsem mozdult meg.” Sikerült azt a benyomást keltenie benne, hogy a feladat lehetetlen és felsült vele. Ezek a gondolatok teljesen elbizonytalanították és elcsüggesztették őt. “Miért töröd magad ezért?” - kérdezte a Sátán. Felesleges annyi időt rászánnod. Csak éppen, hogy told egy kicsit, az is elég lesz.”

 

Ez volt az, amit az elcsüggedt ember is tervezett, de elhatározta, hogy előtte imádságban az Úr elé viszi ezeket a zaklatott gondolatokat.

“Uram - mondta - hosszú ideje fáradozom és keményen szolgállak téged, minden erőmet latba vetve, ahogyan kérted. De még mostanra sem sikerült elérnem, hogy a kő akárcsak egy fél millimétert is mozduljon. Mit csinálok rosszul? Miért nem tudom teljesíteni a feladatot?”

 

Az Úr könyörületesen válaszolt:

“Barátom, én arra kértelek, hogy szolgálj engem, amit te elfogadtál. Azt mondtam, az a feladatod, hogy nyomd azt a követ teljes erődből, amit meg is cselekedtél. Én egyszer sem mondtam neked, hogy azt el kell tolnod. Neked csak annyi volt a dolgod, hogy nyomd a sziklát. Most pedig hozzám jössz, mert úgy gondolod, hogy feleslegesen vesztegetted az idődet és az erődet. De ez igazán így van? Nézz csak magadra! A karod erős és izmos, a hátad kigyúrt és barna, a kezeden bőrkeményedés van az állandó erőlködéstől, a lábad masszív és kemény lett. Az ellenállás megerősített és most sokkal többre vagy képes, mint eddig. Igaz, hogy nem mozdítottad meg a követ, de én csak azt kértem, hogy engedelmeskedj és nyomd azt teljes erődből, hogy gyakorold a hitedet és bízz az én bölcsességemben. Ezt te meg is tetted. Most akkor barátom, elmozdítom a követ.”

 

Sokszor, mikor Isten szavát halljuk, hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját eszünkkel próbáljuk megfejteni, mit is szeretne tőlünk. Pedig ilyenkor Isten csak engedelmességet akar és azt, hogy higgyünk Benne. Vagyis gyakorold a hitet, amely hegyeket mozdít el, de ne felejtsd, hogy Isten az, aki a hegyet elmozdítja.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.