Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

 

  EZT ÉRDEMES ELOLVASNI!   

 

                  Máté László: Karácsonyi ajándék 

A férfi lassan megmozdult, átfagyott tagjait dörzsölgette. Gondolataiban, a régmúlt karácsonyok emlékei kavarogtak.

A meghitt gyerekkori karácsonyok, amikor a nagy barna mackót, vagy a villanyvonatot kapta. A későbbi éveken, amikor már felnőttként saját családjával ünnepelt.

A kislánya földöntúli boldogsága a játék baba, vagy a bababútor láttán.

Istenem, hogy tudott örülni, és mennyire szeretett hozzábújni - gondolta a férfi. Mennyire apás volt.

Már régóta nem várta a karácsonyokat, sőt egy idő óta egyenesen gyűlölte.

A válása utáni magányos karácsonyokra sem szívesen gondolt. Amióta pedig az utcán tengette életét, gyűlölt minden ünnepet.

Ez a hatodik karácsony, amit hajléktalanként az utcán élt meg, és számára csak az emlékek maradtak.

Megszokta a számkivetettek és megvetettek életét. Először még zavarta egy-egy szánakozó adomány elfogadása, mára azonban a teljes közönyösség és beletörődés vált az életszemléletévé.

 

A telet nem szerette a hideg miatt, a többi évszakok elfogadhatóvá váltak. A lényeg, hogy legyen egy kis ennivaló és néha-néha valami innivaló.

Az ital, az jó. Elbódít és segít elfeledtetni a kilátástalan helyzetet.

 

Ismét érezte a csontokig hatoló hideget. Felnézett az égre és úgy gondolta, 10-11 között lehet az idő.

Elhatározta, hogy minden ellenérzését félretéve, elmegy a menhelyre ebédelni.

Nem szerette a menhelyet. Nem tudta meghatározni az okát, de nem szerette. A menhelyen jó meleg, néhány ismerős sorstárs barátságos köszöntése, és ünnepinek éppen nem nevezhető ebéd fogadta.

Az ebédosztó, mikor rákerült a sor megkérdezte, tegnap este miért nem jött, hiszen sült hús volt és még egy szelet sütemény is.

A férfi csak megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Az ebédosztó - mintegy kárpótlásul - két kemény tojást adott a főzelék mellé.

A leves meleg és sós volt. Más jót nem igen lehetett elmondani az ételről.

A főzelék íztelen volt, ráadásul nem is szerette. De meg kell enni, mert szüksége van az energiára. A férfi lassan evett és minden falatot jól megrágott.

Nem volt miért sietni. Régóta nem volt miért sietni.

A két tojást a végére hagyta, majd gondolva a holnapra is, csak az egyiket ette meg. A másik kemény tojást egy kétes tisztaságú zsebkendőbe csavarta és a szatyorba rejtette.

Amikor kifelé indult, meglátta a menhely vezetőjét. Nem akart vele találkozni, mert tudta, hogy megint rákezdi, hogy miért az utcán tölti az éjszakát. Szerencséje volt, mert megállították a menhely vezetőjét. A férfi kihasználva a helyzetet, gyorsan távozott.

 

Az utcán csoszogva megindult a körút felé. Azt gondolta, karácsony lévén az emberek talán adakozóbbak. A szokott helyére ment. Igaz, nem a legjobb hely volt a körúton, de néha egészen jó kis pénz összejött.

A forgalom hullámzó, de inkább gyér volt. Ennek megfelelően a kocsiból kinyújtott forintok is igen kevés összeget adtak ki. Már sötétedni kezdett, és alig több mint négyszáz forint gyűlt össze. Megvárom, amíg teljesen besötétedik gondolta a férfi, azután elmegyek. Sok jó már úgysem lesz.

Ahogy csoszogott a kocsik között látta, hogy a következő autó ablaka leereszkedik és egy kéz az alamizsnát nyújtja. Óda csoszogott, hogy elvegye a pénzt.

 

A férfi és a sofőrülésen ülő nő tekintete egyszerre találkoztak. Mindketten megkövülve nézték a másikat.

- Apa? - csúszott ki önkéntelenül a nő száján a kérdés.

- Kislányom - dadogta a férfi zavartan.

A lámpa zöldre váltott, de a nő nem indult el. A két ember zavartan megmerevedve nézte egymást.

- Anya miért nem indulsz már? - csivitelte a hátsó ülésen ülő aranyszőke hajú kisfiú.

- Drágám, valami baj van? - kérgezte a nő mellett ülő férfi is.

A hátsó kocsik előbb bősz dudálásba kezdtek, majd szép sorban kikerülték a zöld lámpánál veszteglő kocsit.

 

A nő visszarakta a fémpénzt a tárcájába, hosszasan kotorászott benne, majd a férfi kezébe nyomott két papírbankót. Az ismét zöldre váltó lámpánál, visító kerekekkel indítva, vadul elszáguldott az autó. A férfi a kezében lévő két darab ötezrest nézte, és szeme megtelt könnyel.

 

Először könnyezett amióta az utcán él, és először érezte, hogy megalázták.

 

 

 

                                

 

                 Bruno Ferrero - Nem vásárolható

Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.

Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.

- Nézze – kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.

- Olyan kislány, aki keveset mosolyog – folytatja a férj.

Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné – veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette… Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.

Nagyon sajnálom – szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.

 

Dönteni arról, hogy gyermekünk legyen, olyan nagy dolog, mintha szerződést kötnénk vele egy mérhetetlen feladatról, amelyet az emberi ész elképzelni is alig képes. A kicsinyek mind olyan meghívóval érkeznek hozzánk, amely az egész életre szól, és azt mondják: "Hívtál. Itt vagyok. Mit adsz?" Itt kezdődik minden nevelési feladat.

 

Tejet akartam,

És szörpöt kaptam.

Szülőket akartam,

És játékot kaptam.

Beszélni akartam

És televíziót kaptam.

Tanulni akartam,

És bizonyítványt kaptam.

Gondolkodni akartam,

És eszmécskét kaptam.

Függetlenséget akartam

És fegyelmet kaptam.

Szeretetet akartam,

És erkölcsöt kaptam.

Szakmát akartam,

És állást kaptam.

Boldogságot akartam,

És pénzt kaptam.

Szabadságot akartam,

És autót kaptam.

Tehetséget akartam,

És érvényesülést kaptam.

Reményt akartam,

És félelmet kaptam.

Változni akartam,

És szánalmat kaptam.

Élni akartam…

 

 

 

                         Ottlik Géza: Az utolsó mese

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisasszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.

Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.

De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.

– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.

– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.

– Igaz is.

De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.

– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.

– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.

– Vagy úgy, persze.

Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.

– No csak.

– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.

– Jó!

– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.

Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.

 

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

Ottlik Géza, 1945

 

 

                      Kis fiú

Volt egyszer egy kisfiú, akinek igen nehéz természete volt. Az apja adott neki egy zacskó szöget, hogy mindannyiszor, amikor elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön be egy szöget az udvar végén levő kerítésbe.

Az első napon 37 szöget ütött a fiú a kerítésbe. Az elkövetkező napok során megtanult uralkodni magán, és a kerítésbe ütött szögek száma napról-napra csökkent. Felfedezte, hogy sokkal könnyebb uralkodni magán, mint a szögeket beütni a kerítésbe.

Végül elérkezett az a nap, amikor a fiú egyetlen szöget sem ütött be a kerítés fájába. Ekkor megkereste az apját és elmondta neki, hogy ma egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe ütnie. Az apja azt válaszolta, hogy minden nap, amikor megőrzi a nyugalmát, és nem kerül veszekedésbe senkivel sem, húzzon ki egy szöget a kerítésből...

A napok teltek, amikor a fiú közölte az apjával, hogy már egy szög sincs a kerítésben... Az apa így szólt: Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak meg, hogy mennyi lyuk van ezen a kerítésen! Ez már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Amikor összeveszel valakivel, és egy gonosz dolgot mondasz neki, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint ezek itt a kerítésen. Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod, de a seb örökre ott marad. Mindegy, hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad. A szavakkal okozott seb is olyan, mint egy fizikai seb. A barátok nagyon ritka ékszerek, megnevettetnek és bátorítanak. Mindig készek téged meghallgatni, mindannyiszor, ahányszor neked arra szükséged van. Támogatnak, kitárják előtted a szívüket. Mutasd meg a barátaidnak, mennyire is szereted őket! És végezetül: A barátság öröme azt jelenti, hogy valaki rád bízott egy titkot...
(Alessandro Manzoni)

 

 

 

                             A mérleg
A jómódú gazda, és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad.
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni amit, kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!

Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament.

 

 

 

                                Vigasztalás
Egy leányka hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nem régen tragikus körülmények között halt meg.
- Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál, van annak elég baja, Te nem hiányzol neki!
- Azért mentem át, hogy megvigasztaljam a nénit.
- Hát, gyerek létedre, hogyan tudod megvigasztalni a bánatos asszonyt?
- Az ölébe ültem és együtt sírtam vele. 



                     Meggazdagodott a hajléktalan.

A hajléktalan nem vett Lottót, sem Totót, és más szerencsejátékot sem űzött. Meggazdagodott. Más eldobta, ő felvette, és lám.

 

Egy 63 éves férfi rengeteg pénzt gyűjtött össze. Más eldobta, ő összeszedte, és visszavitte az utcán talált üres üvegeket. Az üvegekért kapott pénzből rendezte életét, és az utca helyett a tőzsdén keresi a boldogulást.

 

Leonyid Konovalov naponta mintegy kétezer üveget szedett össze az utóbbi egy évben, amióta a gazdasági válság orosz országot is elérte.

 

"Az oroszok egy kicsit többet isznak a válság miatt, engem viszont épp ez mentett meg a szemétdombtól" - idézte az immár öltönyt viselő egykori hajléktalant az egyik orosz bulvárlap.

 

A férfi valamikor mérnökként dolgozott, de az utóbbi 20 évben az utcán élt.

Konovalov túlélési stratégiája ötletes, - 1 év munka, és ím, kinn van a gödörből.

Ilyen egyszerű!

Ilyen egyszerű?

 

 

 

 

                  Kutya - macska barátság...

 A kutya és a macska örök barátságot kötöttek. Megállapodtak, ha bármelyikük bajba kerül, segítenek egymáson. Egy nap a macska belepottyant a tóba. Minthogy nem tudott úszni, segítségért kiáltott. A kutya meghallotta barátja segélykiáltását, azonnal a tóhoz rohant. A vízbe vetette magát, s a macskát nyakánál fogva megragadva a part felé kezdett úszni. - Miau, ne szoríts olyan erősen, nem bírom - panaszkodott a macska. - Ne kényeskedj! Örülj, hogy megmentettelek! - parancsolt rá a kutya és még erősebben szorítva a macskát továbbúszott vele. - Hála Istennek! Parton vagyunk! - morogta a kutya. Letette a macskát, lerázta magáról a vizet, zihálva lélegzett. A macska törött nyakkal, mozdulatlanul hevert a fűben. A kutya darabig pislogva nézte. - Ez igazán nem az én hibám! Én minden tőlem telhetőt megtettem a barátomért... - mondta és farkcsóválva odébbállt.

 

                                   De tényleg!

Gondolj csak bele, az 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom.

 

A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi!

 

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót.

 

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil.

 

Pláne nekünk!

 

Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona.

 

Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.

 

Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambónak csúfol. - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)

 

Étkezési szokásaink Norbi mércéjével mérve nap, mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy Mc Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.

 

A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "Bedekor"a-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt, pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a pre-Domestos korban.

 

Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, videójátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-röl, Surround Soundról, Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.

 

Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a ping-pong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz.

 

Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.

 

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük.

 

Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni.

 

Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk.

 

Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.

 

 

Hát, ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.

 

       Anya elmegy aludni

Anya és Apa Tv-t néznek mikor Anyu mondja : későre jár

fáradt vagyok

megyek, lefekszem.

Bement a konyhába megcsinálta a szendvicseket másnapra,

elöblítette a

popcornos tálat, húst vett ki a fagyasztóból a másnapi

ebédhez,

leellenőrizte a müzlis dobozokat, feltöltötte a

cukortartót, tányért,

kanalat tett az asztalra, bekészítette a kávéskannát

másnap reggelre.

 

Néhány nedves ruhát betett a szárítóba egy adag ruhát tett a

mosógépbe, kivasalt egy pólót.

Felvarrta a lelógó gombot. Felvett néhány ottfelejtett

játékdarabot az

asztalról, visszatette a

telefont a töltőre, a telefonkönyvet pedig a fiókba.

Megöntözte a növényeket, kiürítette a szemetest és

felakasztotta a

törülközőt száradni.

Ásítozva és nyújtózva egyenesen bement a hálóba.

Megállt az asztalnál írt néhány sort a tanárnak,

kiszámolt egy kis

pénzt a túrára előhúzta a szék

alá rejtett munkafüzetet.. Aláírta, megcímezte és

felbélyegezte barátainak a

születésnapi képeslapot és írt egy rövid listát a

fűszeresnek.

Mindkettőt a táskája mellé tette.

Aztán Anyu megmosta az arcát 3:1 lemosóval majd éjszakai

krémet tett

rá, megmosta a fogát, lereszelte a körmeit.

Apa kikiált: Azt hittem, hogy lefekszel!

Már megyek- feleli.

Vizet öntött a kutya táljába kiengedte a macskát, majd

meggyőződött róla

hogy az ajtók zárva vannak és az udvari lámpa ég.

Mindegyik gyerekénél lekapcsolta az ágy melletti éjjeli

lámpát és a Tv-t,

felakasztott egy inget, bedobott néhány koszos zoknit a

szennyestartóba majd

volt egy rövid beszélgetése a még fönt lévővel, aki még

mindig a

háziját csinálta.

A szobájában beállította az ébresztőt, kitette a másnapi

ruháit,

sámfát tett a cipőjébe.

Még 3 dolgot adott a 6 legfontosabb megteendő dolog

listájához.

Elmondta az imáját és elképzelte a befejezését a

jövőbéli terveinek.

Ezalatt az idő alatt Apa lekapcsolta a Tv-t kihirdette

hogy nincs semmi

különös tennivaló. Megyek aludni. És ment.. minden egyéb

gondolat nélkül.

Van itt bármi különleges?

Tudod már a nők miért élnek tovább?

 

                "Ma megmentettem egy embert".

A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált, és benézett a

kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem

kell neki.

Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem.

Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami

aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A

gondozóknak itt rengeteg dolguk van, és nem akartam, hogy rosszat gondoljon

róluk.

Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem

szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni, és szeretnék valakit

szeretni, és valakinek sokat jelenteni.

Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a

fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a

nyakamat, sürgősen társaságra volt szüksége.

Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a mancsomat, hogy

biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni.

Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja, és olyan ragyogó mosoly töltötte be

az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam.

Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz.

Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom.

Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a

szeme csillogása soha ne tűnjön el.

Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.

 

                                        GAZDAGSÁG

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves

kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is

vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt,

hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerü falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy

éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa

megkérdezte fiát.

-Nos, mit gondolsz erröl az útról?

-Nagyon jó volt apa!

-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?

-Igen.

-És mit láttál meg mindebből?

-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk

van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák

árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi

udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül

láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog

családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig

látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:

-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk

 

                                       ÖREGSZÜNK

Nem történt meg veled néha, hogy amikor láttál egy "nagyjából" veled egyidős valakit ezt gondoltad: nem létezik, hogy én is ilyen öregnek nézek ki!!!Olvasd el az én kis történetem.

 

Alicia Smith a nevem és a fogorvosi rendelő várószobájában ültem. Soha nem

jártam előtte ennél a fogorvosnál.

Amint várakoztam és nézelődtem, megláttam a falon az orvos diplomáját amin

rajta volt a teljes neve. Hirtelen felelevenedett az emlékeimben egy magas,

feketehajú, sportos srác arca, aki az osztálytársam volt a gimnáziumban kb.

30 évvel ezelőtt. Létezne hogy ez ugyanaz a fiú akibe titokban szerelmes

voltam???

De miután bementem a rendelőbe és megláttam, elhessegettem magamtól a

gondolatot.

A félig kopasz, őszes, igaz hogy magas, de kövér és ráncos arcú férfi

láttán, gondoltam túl öregnek látszik ahhoz hogy az osztálytársam lehetett

volna.

Miután megvizsgálta a fogaimat megkérdeztem tőle, hogy a "Morgan Park"-i

gimnáziumban tanult-e.

- Igen, igen - válaszolt büszkén mosolyogva.

Mire én:

- És mikor érettségiztél?

Mire ő:

- 1975-ben. Miért kérdezed?

Mire én:

- Nahát, te az osztályomba jártál!

Miután hosszasan végigmért ez a

RONDA,...KOPASZ,...RÁNCOS,...KÖVÉR,...ÖREG,..ABNORMÁLIS,....ID IÓTA fickó,

megkérdezte:

Melyik tantárgyat tanítottad....???!!

 

                                       KÉT BETEG 

Két súlyosan beteg ember feküdt egy kórteremben.

Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.

Az ágya a kórterem egyetlen ablaka mellett volt.

 

A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.

Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a nyaralásaikról, ahogy az szokás ilyen helyzetben.

 

 

Az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy el kezdte közvetíteni a másiknak, hogy mit lát az ablakon át a kinti világból.

A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben.

Már alig várta őket, hisz ez volt minden változatosság az életében.

 

Az ablak egy kellemes tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák úszkáltak a tavon, gyerekek játszottak távirányítós játékhajókkal rajta.

Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.

 

Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik folyton behunyta a szemét, és maga elé képzelte a látványt.

Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy parkon átvonuló karneváli menetről beszélt.

Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a érzékletes leírása alapján.

 

Napok, hetek teltek el. Egy reggel a beteget fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában. Az éjjel csöndesen elaludt örökre.

Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen.

A nővér szívesen segített, elhelyezte őt azon az ágyon, majd magára hagyta.

 

Lassan, fájdalomtól gyötörten az ablak felé fordult és megdöbbenve látta, hogy egy tűzfal néz rá.

 

Később megkérdezte a nővért, hogy mi történhetett, az ,,eltávozott" szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot?

A nővér elárulta, hogy az ember vak volt. Nem láthatta a falat sem. -Valószínű, hogy csak bátorítani akarta Önt. - mondta a férfinak.

 

 

                                             SZOBOR

Egyszer egy ember egy gyönyörű márványszobrot ásott ki a kertjében. Elvitte egy műgyűjtőhöz, aki imádta a gyönyörű holmikat. Az ember eladásra kínálta a szobrot, a műgyűjtő pedig magas áron meg is vásárolta. Ezután elköszöntek egymástól.

Az ember, ahogy hazafelé ballagott a pénzével, így gondolkodott: "Milyen sok életet jelent ez a pénz! Hogy adhat valaki ennyit egy halott kődarabért, amit már ezer éve eltemettek és elfeledtek?"

A műgyűjtőnek, ahogy a szobrot nézegette, ez járt a fejében: "Milyen szép! Milyen élő! Álmodó lélek, amely ezerévnyi álomtól friss és édes. Hogy adhat oda valaki egy ilyen gyönyörűséget némi halott, álmoktól mentes pénzért?"

 

Minden csak nézőpont kérdése...

 

                                          KÉSEI SZERELEM

Volt egyszer egy 17 éves srác, aki az anyukájával élt és rákos volt. Egy napon sétálgatott a városban és az egyik zeneboltban meglátott egy nagyon széplányt. Bement, de nem tudott megszólalni. A lány megkérdezte tőle: Segíthetek? Erre ő nem is nézte, hogy milyen CD-t vett ki és mondta, hogy ezt kéri. A lány kérdezte, hogy becsomagolja-e, mondta a srác: Igen. A lány bement a raktárba és becsomagolva adta át a CD-t. És a srác onnantól kezdve naponta vett egy CD-t.

Egy idő után vett egy szekrényt a sok CD-nek. Meg akarta hívni a lányt, de nem, úgyhogy egyik napon otthagyott egy cetlit a boltban a telefonszámával. Amikor a lány felhívta, a srác anyukája vette fel, és elmondta, hogy a srác épp aznap meghalt. A lány mesélt a CD-kről, és a no megtalálta a szekrényben a sok-sok CD-t becsomagolva.

Kibontott egyet és talált benne egy üzenetet: nem megyünk valahova szórakozni együtt? És minden CD-ben ugyanaz az üzenet volt. Csak a srác nem volt elég figyelmes, és így nem jött össze neki. Szóval, ha szeretsz valakit, mondd meg neki, ami előtt túl késő lenne. Ne félj kifejezni önmagad. Nyújtsd, Nyújtsd ki a kezed, és mondd meg a másiknak, hogy mit jelent számodra. Mert mire eldöntöd, hogy melyik a megfelelő időpont, már túl késő lehet. Ragadd meg a napot, soha ne sajnálkozz. És ami a legfontosabb: maradj közel barátaidhoz, és családodhoz, mert ok segítettek abban, hogy azzá légy, ami ma vagy. Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma bármilyen sok is jusson - véges

 

                                       

 

 

                                      Apa fia meg szamara

Egy apa fia meg szamara társaságában vonult Keshan poros utcáin a rekkenő déli hőségben.

 

Az apa a szamáron ült, a fiú pedig vezette a jószágot. "Szegény gyermek! - vélekedett egy járókelő. - Rövid lábacskája alig tud lépést tartani a szamár gyors járásával. Hogyan is lehet valaki ilyen lusta, hogy tétlenül ül a szamarán, és elnézi, hogy a kisgyerek agyonhajszolja magát." Az apa megszívlelte a bírálatot: a következő sarkon leszállt, és fiacskáját ültette fel a szamárra.

 

De nem telt sok időbe, mikor egy újabb járókelő szólalt meg rosszallóan: "Micsoda arcátlanság! A kis csibész úgy trónol a szamáron, mint valami király, szegény öreg apja meg loholhat mellette." Ez meg a fiút szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel mögé a szamárra.

 

"Ki látott már ilyet?! - hallatta ekkor zsémbelődő hangját egy asszony a fátyla alól. - Micsoda állatkínzás! Szegény párának leszakad a háta, a két semmirekellő meg úgy terpeszkedik rajta, mintha egy dívány volna az a szerencsétlen jószág!" Apa és fia a szidalom hallatán összenéztek, és szó nélkül mindketten leszálltak a szamárról.

 

De csak néhány lépést tettek meg a szamár mellett, egy idegen máris gúnyolódni kezdett rajtuk: "Hogy lehettek ennyire ostobák? Sétálni viszitek talán azt a szamarat? Minek tartjátok, ha nem is dolgozik, hasznot se hajt nektek, és még arra se jó, hogy vigye valamelyikőtöket?"

 

 

Az apa egy marék szalmát adott a szamár szájába, másik kezét fia vállára tette, és így szólt: "Bárhogyan teszünk is, mindig akad valaki, akinek nem tetszik a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz, ha eztán csakis a magunk feje után megyünk."

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

maria.bertoni01@gmail.com

(maria, 2016.09.06 08:56)

Mi van a tőke, a rövid és hosszú távú kezdve a 5000 euró 1.000.000 euro bármely személy súlyos akar ez hitel hitelek különösen használt. 3 %-os kamat az év, a kész méretéhez, mert, hogy adott én vagyok nem sérti meg az uzsora-törvény. Tudod visszafizetni a 3-25 éves maximális mennyiségétől függően a kész. Feladata, hogy a havi kifizetések. Kérem, egy kézzel írott hiteles adósság és is némely okiratok elismerésének biztosítása
Email:maria.bertoni01@gmail.com

halásztelek losonci utca 139

(kiss alexandra, 2014.12.23 13:27)

Nem rosszak de jobb is lehetne mert eléggé szomorű.de azért tökkkkk jókkkkkkkk

Budapest

(bacsipista, 2014.06.15 22:49)

Máté László: Karácsonyi ajándék - történet nem csak karácsony környékén gondolkodtat el. Sajnos vannak olyan családok ahol ilyen találkozások megtörténhetnek. Szomorú, de életszerű. Nem kellene így lennie.

Köszönöm a történetet.

....

(Balázs Martina, 2012.12.21 21:54)

Hogyan terjedt el a karácsonyfa?
Az a monda terjed egyszer Jézus menekült.Egyszer odament az egyik fához és azt mondta neki a fa:
-Menny innen mert ha itt találnak engem is elpusztítanak.Íg utasitotta el a többi fa is.Egyszer a fenyőhöz ért.Annak csak alig volt ága de eltakarta a menekülőt és így szólt hozzá-Soha ne hullasd el a leveled és karácsonykor téged álitsanak fel.