Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

       Dan Clark: A cirkusz 

A jó ember életének ez a legjava,            

a szeretet és jóság kicsiny, névtelen,

gyorsan elfeledett cselekedetei.

 

(William Wurdsworth)

Egyszer, még kamasz koromban, apámmal cirkuszjegyért álltunk sorba. Végül már csak egyetlen család volt köztünk és a pénztárablak között. Az a família mély benyomást tett rám. Nyolc gyerek szorongott a sorban, egyik sem látszott többnek tizenkét évesnél. Lerítt róluk, hogy nem dúskálnak. A ruhájuk olcsó, de tiszta. Jól nevelten vártak a sorukra, kettesével kézen fogva álltak a szüleik mögött. Izgatottan suttogtak a bohócokról, elefántok és más, aznap este műsorra kerülő látványosságokról. Érezhetően soha nem jártak még cirkuszban. Ez az este fiatal életük fénypontjának ígérkezett.

 

 

Az apa meg az anya vezette a kis csapatot, keblük dagadt a büszkeségtől. Az asszony fogta a férje kezét, felnézve rá, mintha azt mondaná: „Te vagy az én ezüstpáncélos lovagom”. A férfi mosolyogva sütkérezett a dicsfényben, a tekintete visszatükrözte felesége néma lelkesedését.

 

A pénztárosnő megkérdezte, hány jegyet kérnek.

 

 

- Nyolc gyerek-, és két felnőttjegyet legyen szíves – vágta ki peckesen az apa -, hogy  elvihessem cirkuszba az egész családomat.

 

 

A jegyár hallatán az asszony eleresztette férje kezét, lehorgasztotta a fejét, a férfi ajka remegni kezdett.

 

- Mennyit mondott? – hajolt kissé közelebb.

 

A pénztárosnő megismételte az összeget.

 

Nem volt náluk annyi.

 

Hogyan közölhette volna az apa nyolc csemetéjével, hogy nincs elég pénze a cirkuszra? A körülmények láttán apám a zsebébe nyúlt, előhúzott egy húszdollárost, és leejtette a földre. (Tudni kell, hogy semmiféle értelemben nem számítottunk tehetősnek!) Lehajolt, felvette a bankjegyet és megkocogtatta a férfi vállát.

 

- Elnézést uram, ez a zsebéből esett ki. A férfi pontosan tudta, mi történt. Eszébe se jutott volna kérni, az önkéntes segítséget mégis elfogadta kétségbeejtően szorult helyzetében. Mélyen apám szemébe nézett, két kezébe fogta apám jobbját, megmarkolta a húszast, s egy könnycsepp gördült le arcán:

 

- Köszönöm, kedves uram. Ez rengeteget jelent nekünk.

 

Visszaballagtunk az autónkhoz, és hazahajtottunk. Aznap este számunkra elmaradt a cirkusz, mégsem éreztük úgy, hogy lemeradtunk volna valamiről.

 

 

            Bruno Ferrero - Elvitte a szél
A liget területén lévő pázsit közepén kinyílott egy pár pitypang. Az egyik szép sárga virágú, erős fejletettebb volt, mint a többi. Derűs képet nyújtott, mint a májusi este.
A virág hamarosan magba szökött. Hópehelyhez hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték a magjait. Terveket szőttek és találgatták:
- Hol tudnak majd gyökeret verni?
- Ki tudja?
- Csak a szél tudja.
Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis ejtőernyőkbe és tovarepültek.
- Sziasztok... Sziasztok.
Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki. Csak egy volt közülük, amelyik nemsokára egy járda szegélyében lévő kis hasadékba esett. Csak egy jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg.
- Ez mind az enyém - mondotta.
Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben.
Pár méterre tőle egy düledező padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva, kétségbe esve hadonászott.
Észrevett két gyenge kis levelet a cement közötti repedésben.
- Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást.
Másnap észrevette, hogy a megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből négy lett. Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta visszatért hozzá. Föltűnt neki, hogy rövid időn belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha boldogságukat hirdetnék.
Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai tovaszállnak.
Megvan! Nekem is lehetséges egy újrakezdés.
Nevetni és sírni szeretett volna. Megsimogatta a virágokat. A növények is megérzik, ha szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja.


Ne kérdezd a széltől, miért ragadott magával. Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement rideg keze fog tartva.
Ezeket a kis történeteket a szél hozta magával. Csak a szél tudja, hol vernek gyökeret, és hol szöknek virágos díszbe.
(Forrás: Bruno Ferrero - Csak a szél tudja című könyve)

 

 

                          Elég

Nemrégiben végighallgattam egy anyuka és a lánya beszélgetését, a reptéren töltött közös idejük utolsó pár percében Bejelentették a járatot. A biztonsági kapu közelében megölelték egymást, és az anya ezt mondta Lányának: "Szeretlek, és eleget kívánok neked." A lány így válaszolt: "Édesanyám, a közös életünk több mint elég volt. Szeretetednél többre nem is volt szükségem. Én is eleget kívánok neked, anyu." Megpuszilták egymást, majd a lány távozott. Az anya odasétált ahhoz az ablakhoz, amely mellett ültem. Ahogy ott állt látszott, hogy szüksége van, és vágyik is arra, hogy kisírja magát. Megpróbáltam nem megsérteni privát szféráját érdeklődésemmel, de ő örült nekem és ezt a kérdést szegezte hozzám: "Köszönt el ön valaha is valakitől úgy, hogy tudta, ez a végső búcsújuk?

"Igen", válaszoltam én. "Bocsássa meg érdeklődésemet, de mitől ez a

Végső búcsújuk?" "Öreg vagyok, és ő olyan messze lakik tőlem. Kihívásoknak nézek elébe, és az, az igazság, hogy a következő utam vissza már a temetésemre lesz"mondta ő."Amikor elbúcsúztak egymástól, hallottam, hogy eleget kívánnak egymásnak. Megkérdezhetem, hogy ez mit jelent?"Mosolyogni kezdett. "Ez egy jókívánság, ami korábbi generációktól lett továbbadva. A szüleim mindenkinek mondták." Egy pillanatra elhallgatott

És úgy nézett ki, mint aki próbál minden részletre visszaemlékezni, majd még jobban mosolyogni kezdett. "Amikor azt mondtuk, "Eleget kívánok neked" azt kívántuk a másik számára, hogy élete végéig elegendő legyen neki a jó dolgokból." Majd, felém fordulva, az alábbi jókívánságot osztotta meg velem, mintha emlékezetből idézte volna: Elegendő napsütést kívánok számodra, hogy jókedved legyen bármilyen szürkének is tűnnek napjaid. Elegendő esőt kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld a napot.

Elegendő boldogságot kívánok neked, hogy szellemed élő és örökké tartó legyen.

Elegendő fájdalmat kívánok neked, hogy még az élet legkisebb örömei is nagyobbnak tűnjenek. Elegendő nyereséget kívánok neked, hogy vágyaidat kielégítse. Elegendő veszteséget kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld mind azt, amid van. Elegendő köszöntést kívánok neked, hogy felkészítsen a végső búcsúra.

Ekkor sírva fakadt és elsétált. Egy percbe kerül egy különleges embert találni, egy órába megbecsülni, egy napba szeretni; viszont egy egész életbe elfelejteni.

 

 

 

                              A JEL

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.

Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.

Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

 

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.

Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.

Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

(Bruno Ferrero nyomán)

 

 

                Negyed dolláros

Néhány évvel ezelőtt egy lelkész Houstonból, Texasba költözött. Néhány héttel az érkezése után, egy alkalommal a belvárosba kellett mennie. Amikor a buszon leült észrevette, hogy a sofőr negyed dollárral többet adott vissza.

 

Elkezdett gondolkodni, hogy mit tegyen, és arra az elhatározásra jutott, hogy visszaadja a pénzt. Hiszen bűn lenne megtartani. Aztán egy másik gondolat fogant meg fejében: "Óh, felejtsd már el, hiszen ez csak negyed dollár. Ki törődik egy ilyen kis összeggel? A buszvállalat amúgy is túl sokat kér az utazásért, nem fog nekik hiányozni ez a kicsi összeg. Fogadd el, mint Isten ajándékát és maradj csöndben."

 

Mikor a megállóba értek, ahol a lelkésznek le kellett szállnia, egy pillanatra megállt az ajtóban, majd a negyed dollárt a buszvezető felé nyújtotta, és azt mondta: "Tessék, egy kicsit többet adott vissza."

 

A sofőr rámosolygott és azt mondta: "Köszönöm! Maga a városi, új lelkész, ugye? Mostanában gondolkodtam azon, hogy el kellene járnom valahova gyülekezetbe, és meg akartam nézni, hogy mit tesz, ha rosszul adok vissza."

 

Amikor a lelkész leszállt a buszról, a legközelebbi villanypóznához botorkált, és bele kapaszkodva csak annyit tudott mondani: "Ó, Istenem, majdnem eladtam a Fiadat egy negyed dollárosért."

/ismeretlen szerző/

 

 

Anyu, miért?
Az alkohol adója: egy ártatlan halála
Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra. Megkértél, hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt. Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem. Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad van. A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza indult. Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén! Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott. Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az, akinek ezért meg kell fizetnie! Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek, siess! Hogy történhet ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér,
Anyu, és a legtöbb az én saját vérem. Hallom, az orvos azt mondja,
Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam. Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem törődtek. Valószínűleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu. Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meg fog halni! Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi! Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi, aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem, és haldoklom. Ő meg csak néz rám, hülyén! Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor. És ha már a mennyországban leszek, Anyu, írasd a sírkövemre: "Apja lánya". Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna
neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom. Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek. Kérlek, ne sírj miattam, Anyu. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád! Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu: NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN, MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???

 

 

                        Mese a befőttesüvegről

Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy üveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg? Igen - volt a válasz.

 

Ezután elővett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van.

 

A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött. Az előadást a professzor így folytatta:

 

És most vegyék észre, hogy ez az önök élete! A kövek a fontos dolgok - a családjuk, az egészségük, a partnerük, a gyerekeik, a barátaik - ha minden mást elveszítenének, velük akkor is teljes maradna az életük.

 

A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkájuk, a házuk, az autójuk.

 

A homok, az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltik be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életükkel. Ha minden idejüket és energiájukat az apróságokra fordítják, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak Önöknek.

 

Fordítsanak figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetőek a boldogságuk érdekében! Hívják fel a szüleiket! Játsszanak a gyerekeikkel!

Szakítsanak időt orvosi ellenőrzésre! Menjenek el a házastársukkal táncolni! Ápolják baráti kapcsolataikat! Mindig lesz idejük dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni.

 

                         Nagyapa, hány éves is vagy?

Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett , egyszer csak hirtelen megkérdezte:

- Nagyapa, hány éves is vagy?

A nagyapa így válaszolt:

- Hadd gondolkozzam egy kicsit!

 

A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a

fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.

 

Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).

 

Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.

 

Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka. Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem.

 

Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.

 

25 éves koromig minden rendőrt és férfit 'uram'-nak szólítottam, minden nőt pedig 'asszonyom'-nak vagy 'kisasszony'-nak.

 

Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek.

Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és - ha kellett - megváltották a jegyét és odavitték neki.

 

A nő elsőként lépett liftből ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.

 

Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány és a tisztaságé a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta.

 

Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.

 

A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.

 

Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.

 

Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról).

 

A 'notebook' jegyzetfüzet volt.

Az órákat naponta felhúzták.

 

Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken.

 

Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.

 

Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott.

Színes képek nem léteztek.

 

Nem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald'sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről.

 

Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak.

 

Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.

 

És most mondd, szerinted hány éves vagyok!

- Hát, nagyapó, biztosan több, mint 200! - felelt az unoka.

 

- Nem, kedvesem, csak 60!

 

  

                   Móra Ferenc - ÖREG EMBER, ÖREG FA

Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.

Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.

Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.

- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.

Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.

- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.

- Mit, te?

- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.

- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.

De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:

- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?

És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.

- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagyúr ez a nagyapó. A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.

Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:

- Nagyapó szeretnék lenni.

- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.

- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.

Édesapám elkomolyodva nézett rám.

- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?

- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.

Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.

- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.

- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.

- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.

- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.

- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?

Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.

- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.

Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.

- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.

- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem haszonra való.

- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.

Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.

 

               Karinthy Frigyes: Ki kérdezett?– Ki kérdezett?

Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába... pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene...

– Ki kérdezett?

Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába... egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.

Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

– Ki kérdezett?

Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról... ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó...

De ki kérdezett?

Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.

Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

Ki kérdezett?

Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?

Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?

Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?

Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

 

               Gyökössy Endre - Recept

– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.

– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.

– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?

– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.

– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?

– Mit tett eddig?

– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.

– Mióta imádkozik ezért?

– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.

– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?

– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.

– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?

– Hát, hogy szeretni tudjam.

– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?

– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.

– Szeretnék valami mást is ajánlani.

– Azért jöttem.

– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?

– Igen, körülbelül így.

– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...

– A kereszten?

– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.

– De mit tegyek?

– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.

– De mondtam, hogy gyűlölöm.

– Meg akar gyógyulni?

– Igen.

– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.

– Mit tegyek hát?

– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?

– Kiváltanám.

– Bevenné?

– Bevenném.

– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?

– Írom.

– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.

– Már évek óta nem zongorázik.

– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.

– A csókot is kell?

– Igen.

– Jaj!

– Miért, jaj?

– Mert évek óta nem csókoltam meg.

– Vállalja ezt a hetet így?

– Megkísérlem.

– Isten segítse. Várom.

Nem jött. Hetekig nem jött.

De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.

Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!

Tessék.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Csodálatosak....

(Tóth László, 2010.08.15 09:25)

Nagyon szép és megható történetek.
Sokat közülük fel is dolgoztam, és a YouTuben, mint egy
kis zenés videó látható is.
Köszönöm!
Üdvözlettel:Laci Kisherceg73-YouTube

Sirok

(Szabó Kata, 2010.04.23 19:23)

Szivhezszóló, megható, tanulságos irások.Köszönöm.

kata