Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


              Gyurkovics Tibor: Apám árnyéka

Margó néni dolgozatot íratott velünk. Azt mondta, jól gondoljuk meg, aztán neki. Biztos könnyű lesz írni róla. Apró részleteket is írjunk bele, hogy élethű legyen. Élethű. Mi az? Hű az élethez? Vagy olyan életszerű, mintha élne? Igen, szoborra szokták mondani, mintha élne. Pedig nem él. De sokszor több is annál. Azt is mondta Margó néni, hogyha valaki elolvassa, jobban értse, mintha ismerné. Nem tudom, sikerült-e?

 

„Apám

 

Apám nagy léptekkel jön haza. Az ajtóban sokáig törli a lábát. Csönget, vagyis saját kulcsa van. Azt forgatja sokáig a zárban, hogy tudjuk, ő jött meg. Mi a testvéreimmel tudjuk rögtön, hogy ő jött meg. „Na, megjöttem.” - Ezt szokta mondani. Mi a testvéreimmel az előszobában állunk és várunk. Hogy megcsókoljon minket. Vagyis mi csókoljuk meg őt. Ő nem csókol meg soha minket, csak tartja az arcát. Még Mónit, a kicsit néha fölemeli és megcsókolja. (Ezt nem tudom biztosan, még megkérdezem majd a Mónitól. De ő nem biztos, hogy emlékszik rá.)

 

„Na, mit hoztam?” – kérdezi, legtöbbször még kabátban. Mindennap hoz valamit, ha jön. Vagyis ha megérkezik, rögtön van nála valami. Minden jót kitalál. Sípot hozott már, rengeteg cukrot, nekem piros karórát vett, Móninak nagy oroszlánt, olyan érdekes dolgokat hoz mindig, ha jön. Dórinak egy karkötőt hozott, amin egy korongocska volt. Vonalakkal. Azt pörgetni kellett, és akkor a betűk összeugrottak. Ide írom, mi pörgött ki a betűkből: Ich liebe dich. Vagy nicht, nem tudom. Ez érdekes volt. Hozott már léggömböt, diót, még szalonnát is. Nekem hozott egy macskát a falra, agyagból. De szép. Szóval így jön.

 

Aztán bemegy, üdvözli anyánkat. Leül az íróasztalhoz, sok dolga van. Ott ül. Még itthon is dolgozik. Mi akkor csendben vagyunk. Inkább csak a konyhában kuncogunk. Akkor kijön néha, ránk néz, elcsöndesedünk. Visszaül a helyére, feje kirajzolódik a lámpafényben a falra.

 

Aztán mindig játszik velünk. Mindig mesél. Egérről, farkasokról. Vicceseket, néha szomorúakat. Mi az ágyban fekve hallgatjuk. Ő sokszor az én kezemet fogja, úgy mesél. Akkor érzem magam a legjobban. Nem is értem már, mit mesél, csak hallom a hangját. „Na, most elég” - mondja a végén. Akkor behunyjuk a szemünket, hogy jöjjön a sötét. Az álom. És én mindig róla álmodom. Hogy jön, nagykabátban, hazafelé.

 

Ő meg visszaül a helyére, és dolgozik az íróasztalnál.

 

Árnyéka kirajzolódik a falra.”

 

Hát ezt írtam. Nem tudom, tetszik-e majd Margó néninek? Hogy életszerű-e? Holnapig még meggondolom, ha nem jó, írok egy másikat. Talán kicsit túlságosan kiszíneztem. És nem egészen igaz. Margó néni mondta, hogy úgy írjuk le, ahogy van. Nem akaródzott. Ez is élethű. Apa ugyanis nem mindig jön haza, az nem igaz ebben az egész dologban. Vagyis ritkán jön. Az viszont nagyon igaz, hogy mindig hoz magával valamit, valami remek dolgot, arra esküdni mernék. Még le se tudtam írni elég élethűen, mennyi mindent hoz. Titkos, érdekes dolgokat. Azt sem egészen írtam igazán, hogy zörög a kulcsával, mert nincs is kulcsa. Csönget. Mi engedjük be. Sokszor kiabáljuk, rabló, rabló, ő meg csak áll ott. De nem rá értjük. És persze nem üdvözli anyánkat. És nem ül le az íróasztalhoz már régen. Ezt írjam meg? Ez aztán élethű lesz? De volt amikor leült! Az az igazság. És hogy sohasem mesél, mert este már sosincs ott? Ezt a mindennapos vacakságot írjam le? Vagy ez az igazság? Ilyen az igazság? De sétáltunk egyszer, és akkor gyönyörűt mesélt, az igaz. Meg hogy nem rajzolódik ki a feje a lámpafényben este? Na és? Van, aki sose látja az apukáját. És az is színigaz és élethű, hogy vele álmodom, hogy jön haza nagykabátban.

 

Még nem tudom, beadom-e a dolgozatot így, ahogy van. Holnap reggel még meglátom. Én annyira élethűnek találom.

 

Forrás: Gyurkovics Tibor: Üveggolyó

 

 

                                     Gyufaárus kislány

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó

napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a

sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb.

 

Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát

vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -,

s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a

lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta,

majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a

szegény kislány.

 

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a

kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa

zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap

hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát

se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább;

szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen

göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

 

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az

utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek

folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta

csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de

hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja

biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban

farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be

szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

 

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak

egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s

meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s

meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja!

Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta

fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy

érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt

nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is

kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a

gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy

gyufacsonkkal a kezében.

 

 

 

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi

világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta

üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel

letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta,

s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami

a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s

késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint

ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

 

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még

szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő

szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz

meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak

kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor

megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba

emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle.

Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a

sötét égen.

 

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az

egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta

"Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

 

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság

támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és

szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

 

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom,

hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült

liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

 

 

 

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves

nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött

volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a

kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg,

éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben:

kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal

teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte

egy halom gyufás skatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

 

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi

gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja

karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

 

 

 

 

                       A Kislány és a festő

Egyszer egy festő festett egy gyönyörű képet, a szobája legszebb részére függesztette, és senkinek nem adta el. Néhány hónap múlva a művész hallott egy kórházban fekvő, nagyon beteg és szomorú kislányról. Úgy döntött hogy meglátogatja. Elvitte neki a gyönyörű, féltett festményét is. Amikor megérkezett, szívszorító látvány fogadta: Egy sápadt, beteg kislány az ablakon kitekintve nézte a szemben álló ház ereszén lévő fecskefészket. A festő halkan megszólalt: - Szervusz - Mondta, és bíztatóan mosolygott. A kisleány visszafeküdt az ágyába és csendben válaszolt: - Jó napot, ismerem én önt? - Nem - Válaszolta a festő - Úgy döntöttem elhozom neked az én legszebb festményemet, hátha gyógyulásodra szolgál. A kislány szomorúan a művészre tekintett. - Sajnálom, de nekem ez a festmény semmi sem ér. - Mondta, és egy könnycsepp gördült le az arcán. - No de miért? - Állt döbbenten a festő. - Nézzen ki az ablakon uram! Látja ott azt a fecskefészket? - Igen. - Nos, - mondta szomorkásan a lány - amikor abból a fészekből a fecskék délre repülnek, az én napom végleg lenyugszik. Akkor én is elmegyek, de nem jövök vissza. Soha... Látja, ezért nem fogadom el az ön féltett kincsét. - Oh, őszintén sajnálom. - Válaszolt az úr. - Nos akkor én mennék is. Remélem, meggyógyul fiatal hölgy. Viszlát. - Ég önnel. - Intett búcsút a soványka kéz. Az ajtó csikordult, és a festő kilépett. Amíg a hazaútja tartott, a festőt erősen gondolkodtatta, hogy mégis miként lehetne még marasztalni a fecskéket, hiszen ők a kislány életét jelenik. És eszébe jutott egy ötlet, hiszen Ő mégiscsak egy Festő... Sok hónap telt el azóta, hogy a művész a kislánynál járt. S azóta igazi csoda történt: A fecskék nem repültek ki. Már tavaszodott és a fecskepár még mindig ott volt az eresz alatt. Időközben a lányka meggyógyult, hisz a fecskék tartották benne a lelket. Nemsokára lábra is állt. Az első útja pedig a szemben lévő ház eresze alá vezetett. Amikor odaért egyszerűen nem hitt a szemének: Az ő fecskéi Festve voltak csupán. S így a festő mégiscsak megmentette a kislány életét, akinek hitét a Festett Fecskék kölcsönözték.

 

 

 

                               A fa

Történt egyszer, hogy egy férfi a háza építésével megbízott egy

mesterembert.

A munka szépen haladt, a mester valóban ügyesen dolgozott, a ház

épült-szépült. Az egyik nap váratlan nehézségek léptek fel. A mesterembernek

minden aznapra jött össze. Az autó amivel érkezett defektes lett, majd

valami hiba miatt nem indult el, majd munka közben áramszünet volt, aztán

pedig még az eső is eleredt.

Ezek után a háztulajdonos hazavitte a mesterembert.

Amikor megérkeztek, a mesterember behívta a férfit, hogy bemutassa neki a

családját. A bejárati ajtó előtt állt egy kis fa, s amikor elhaladtak

mellette, a mesterember megállt pár pillanatra, s mindkét kezével

megérintette az ágak hegyét. Ezután tovább mentek. A mester kinyitotta az

ajtót, és sugárzó arccal, mosolyogva belépett, megölelte két kisgyermekét és

megcsókolta feleségét. Végül a vendéglátás után kikísérte "alkalmi sofőrét"

az autóhoz. Amikor elhaladtak a kis fa mellett, a férfi kíváncsian

megkérdezte, hogy mi volt az előbbi "szertartás" amint az imént látott.

- Á, igen. Ez valóban egy sajátos szertartás. - válaszolt mosolyogva.

- Ez a kis fa a probléma-fám! - folytatta

- Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom elkerülni munka közben a

problémákat, de egy valami biztos, ezek a gondok nem tartoznak az

otthonomra, a feleségemre és a két gyermekemre. Így hát minden este, mielőtt

belépek a házamba, felakasztom erre a fára a problémáimat. Aztán reggel,

újra fölveszem őket. S amikor kijövök reggel, és ismét fölveszem, már közel

sem emlékszem olyan sok bajra, mint amennyit az előző este

felakasztottam..."

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.