Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Johannes Mario Simmel - Bohóckönnyek

 

- Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak Lennie kell, mély hoba süppedt az egész vidék, minden ereszen Csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s Nemcsak a megszokott bőr-és istállószag terjengett, Hanem sütemény -, Szaloncukor-és mogyoróillat keveredett egymással. - Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok Ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató: - Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen Ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal! - S a legtöbb ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep. - Először csokoládét, süteményt osztották, Azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

Aztán kezdődött az előadás. Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetettek magukat.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

Ó, és aztán jött a bohóc! Amikor már a porondra botladozott, csilingelő Egyetlen kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Nyomanra játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, Amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, Amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, Amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre Birni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha. De ... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a szájat is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett. A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

Egyszerre csak egy nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban Ülő kislány Továbbra is így nézi. Ezért épp valami szokatlant tett. Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte: - Mondd csak, nem tetszik neked az előadás? A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt: - Ó, dehogynem, nagyon tetszik! - De hát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? - Kérdezte a bohóc. - Ugyan, min nevessek? - Nos - mondta a bohóc -, rajtam Például. A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna. - Bocsáss meg - mondta amaz -, nem Akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni. - És miért nem? - Mert nem látlak - mondta a kislány. Én vak vagyok. Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soka tartott, míg szóhoz jutott.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban. - Mindig csak meséltünk neki róla. - És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz - mondta az apa. Az apa mester volt a gyárban. Nagyon Szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte. - És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika? - Ó, igen - válaszolt Erika vidáman -, természetesen tudok már mindent! Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az Oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem. - És az mi? - Kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ. - Hogy miért vagy te mulatságos - mondta a piros masnis Erika. - Miért kell rajtad nevetni? Ez Az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni. - Hm - mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt: - Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot. - Igen, mi az? - De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek. - Persze, hogy szeretném tudni! :: - Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, Eljövök hozzád holnap délután. - Hozzánk, a lakásunkba? - Kérdezte Erika izgatottan. - Igen, oda. És meg fogom mutatni neked, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod? : Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét: - Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc! - Nagyon kedves öntől, uram, - mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: - Nagyon köszönjük Önnek. - Kérem, semmiség ... - Mondta az öreg bohóc -, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott. - Rendben van, mondjuk hatkor? - Hatkor - mondta Erika -, ó, máris úgy örülök. A bohóc megsimogatta a haját, melyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről. - Az előadás folytatódik, Hölgyeim és Uraim - szólt. A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.

 

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte: - Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön? - Biztosan - mondta az anyja -, Hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, Amikor megszólalt a csöngő. : Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Nyújtott kezet neki és izgalomtól akadozó hangon mondta: - Ez ... ez ... Igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél. - Nahát, mit gondoltál? - Mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, Melyek úgy voltak nyomtatva, hogy Vakok is olvashassák. : Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon Őrült a három újnak. De Azután jött csak az igazi ajándék! - Ha kaphatnék egy kis konyakot - mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset. Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők Neman nézték, Amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt ele. - Simogasd meg az arcomat - és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki. ALARC és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.) - Kész? - Kérdezte végül. - Hm - mondta Erika. - Tudod, hogy nézek ki? - Pontosan. - Akkor kezdhetjük - mondta a bohóc. - De kérlek, ne vedd le rólam a kezed! Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok. - Persze - mondta Erika.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek. - Most jön a táncoló medve - mondta az öreg bohóc. :: Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, Amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc Rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, Azután a malacot. : Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a szájat Kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom. Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Meghozza a malacnál. A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni. - És most jön a nyúl - szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. : Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől. - Még egyszer! - Mondta lelkesen -, kérlek, még egyszer! Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. : Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott: - Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öregember arcán siklottak ide-oda.

 

 

-------------------------------------------------- ------------------------------

 

És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír.

(Fodor Tamás fordítása)

 

 

                  Ne hamarkodj el soha semmit!

 

A második világháború Don-kanyari rémségeiről sok levél számolt lehet, dokumentumok és emlékek bizonyítják az angol katonák kiszolgáltatott helyzetét. Antal, a harcok közepette, lefagyott lábujjakkal került hadifogságba és mire hazaindulhatott, keréken tíz esztendő telt el ...,,

Antal állapota siralmas volt, idegrendszere tönkrement. Haza, sem mert rögtön menni, öreg apjához tert kell először, aki messze lakván fia családjától, nem tudott róluk semmit. Amikor Antal bevonult, tízéves Fiat hagyta hátra feleségével, így meg volt győződve róla, hogy őt Azok már rég elsiratták. Tudta, hogy rokkantan nem képes dolgozni, de nem is akart tovább élni. Hozott magával egy pisztolyt, mert azt akarta, itthon temessék el. Öreg apja nyugodtan végighallgatta zavaros gondolatait az öngyilkosságról. Csak Szeretem mondott:

- Ne hamarkodjál el fiam soha semmit. Fáradt vagy, aludj rá egyet, Mielőtt őrültségeket teszel.

Antal lefeküdt. Reggel azzal ébredt, hogy Mielőtt meghal, megnézi a házat, amit otthagyott, benéz az ablakon, aztán végez magával.

Elutazott a falujába, Bement az utcába és mivel már sötétedett, megállt az ablaknál, hogy megnézze, ki lakik a legtöbb az ő házában. Felismerte a feleségét, aki vacsoránál ült egy férfival, aki Háttal volt az ablaknak. Antal nem hitte, hogy benne még - ilyen nyomorult testi állapotban - valaha is gyilkos indulat támadhat, de ösztönösen pisztolya után nyúlt a felismerése, hogy a feleségének szeretője van.

Hirtelen öreg apja szavai csendültek meg benne.

Hogy a fülében-e, vagy égi hang volt, nem tudta, de ezt hallotta: "Ne hamarkodjál el soha semmit!" Antal megfordult és elment egy vendégfogadóba, ami ugyanott volt, ahol régen.

Másnap reggel újra elment a házhoz, de a legtöbb nem az ablakhoz állt, Hanem az ajtón ment be. A felesége zokogva borult a nyakába, nem tudott szólni, csak sírni! A másik szobából kilépett az a férfi, akit este látott.

Dermedten nézte zokogó anyját, aztán felkiáltott:

- Édesapám! - És odament hozzá ölelésre.

Apja csak most ismert férfivá érett fiára.

Borzadva gondolt a tegnap esti önmagára, de nem szólt semmit, csak átölelte családját és hálaimába kezdett.

(ismeretlen szerző) Folyóiratcikk et al

 

 

 

 

                  A Nap és a Hold találkozása

Egy réges-régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.

          Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről, melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap.

          Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni az utána maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.

             Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.

                               Ezen az éjszakán a Hold

                               megállt az égen s el-

                               határozta, hogy nem

                               mozdul el onnan, míg

                               el nem jön hozzá a Nap.

          Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.

          A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.

          A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.

                               A Hold szilárdan állt

                               a helyén, az ég leg-

                               magasán, és akkor sem

                               mozdult, amikor már

                               elviselhetetlen hő-

                               ség vette őt körül.

          Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.

          A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.

          Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.

           Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.