Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lovik Károly: szülei ház

                             Lovik Károly: A szülei ház

 

- Íme, a leányom, Ágnes - szólt Simon, és sugárzó arccal nézett körül a társaságon. - Szép gyerek, mi? Egészen az édesanyja! Nos, mit mond hozzá, orvos úr? És ön, kedves Fábián? És önök mind, uraim?

 

A feldíszített ebédlőn látszott, hogy tánc készül. A nagyobb bútorokat mind kihordták, s a fényesre fölsúrolt teremben csak két tucat szék meg egy hosszú asztal állott, megrakva kerék nagyságú tortákkal, meredt szemű halakkal és piros meg sárga, reszkető kocsonyákkal. A vörösre izzadt kályha körül egy csomó frissen beretvált arcú és fekete kabátos, vidéki úr álldogált.

 

- Valóban - szólalt meg a gimnázium igazgatója -, szerencsét kell önnek kívánnunk, kedves Simon. Adja az Isten, hogy amit remélek, még sok öröme legyen a lányában. Azt hiszem, valamennyiünk érzelmét tolmácsolom, mikor egyszerűen csak annyit mondok: el vagyunk ragadtatva.

 

A szoba közepén viruló fiatal lány állt, és kissé elfogultan, de bátran és vidáman nézett az igazgató szemébe. Most jött haza a nevelőintézetből, s tele volt friss hangulatokkal: örült a szabadságnak, a szülei háznak, az életnek, s fiatal szíve csupa bizalom meg várakozás volt. Az édesanyja ott állt pár lépésre mögötte, mosolygott, és csipkekendőjével olykor végigsimított a homlokán. Még mindig szép asszony volt, bárha a szeme szöglete körül csillagot vetettek az apró ráncok. Tényleg hasonlítottak egymásra, mindkettő jó növésű, aranyszőke és olajbarna, ragyogó arcú volt. Még a szájuk körül játszó sajátságos vonás is egyformának tetszett, s olyan kifejezést adott nekik, mintha tudnának valamiről, amit a nagyvilág előtt titkolnak.

 

- Nos, ha így van, akkor ezennel közéjük bocsátom őt - nevetett a háziúr, és megdörzsölte a kezét. - Kitűnően táncol, kedves albíró úr, szépen hegedül, kedves Fábián, és szereti a verseket, Kopeczki barátom. Illeni fog hozzánk. Mert azt akarom mondani, uraim - folytatta, és ajkát ravaszkásan összecsucsorította -, hogy minden úgy marad, ahogyan volt. Azt óhajtom, hogy a portámról a jövőben is azt mondják: a Simon-ház a legvígabb épület a városban. Nos, Fábián, mért olyan kedvetlen? Nem jól érzi magát?

 

A megszólított alacsony termetű, gömbölyű arcú, csókaszemű ember volt, aki pápaszemet viselt, és nyugtalanul nézegetett szét mögüle. Akárhol járt, akármit csinált, mindig csak az egészségére és sajátságos gyógymódjaira gondolt, amelyeket a világ legkülönbözőbb orvo­sai­tól szedett össze. Nem evett borsos ételeket, zsebe tele volt különböző porokkal, s világért nem ivott volna étkezés közben, hanem csak fél órával utána, ahogy egy híres orvos Bismarck­nak javasolta. Megkísérlette már a hideg vizet, a villámot, sőt kuruzslókhoz is fordult tanácsért. Kellemetlen ember volt örökös emésztési zavaraival, gyáva elővigyáza­tosságával és receptgyűjteményével, de a város mellett nagy birtoka volt, s azért Simon igen tisztelte, s titokban a lányának szemelte ki.

 

- Azt hiszem - felelte Fábián nyugtalanul -, hogy a só mégiscsak rendbe fog hozni. Csak só és zöldség, sok séta és kevés alvás, kedves Simon. Ez önnek is jót tenne.

 

A házigazda nevetett. Ilyenkor volt a legfurcsább, szája a füléig szaladt, s az ember bele­láthatott a nyeldeklőjéig. Arcán, mintha késsel vágták volna, mély barázdák szaladtak szét, s ádámcsutkája föl és alá szállt. Már meglehetősen öreg ember volt, mi több: kopott, deresedő hajának nem volt fénye, fogai elsárgultak, s kipödört, fakó bajuszából egy-két szál sehogy sem engedelmeskedett a kenőcsnek, és fáradtan csüngött lefelé. Ezeket a szomorú vonásokat azonban nem könnyen lehetett rajta észrevenni, jókedve elpalástolta őket, apró szeme mindig mosolygott, s keze olyan fürgén járt, mint akiben valami nagy öröm lakik, amely ki szeretne törni. Mindig jó hangulatban volt. Mikor reggel fölkelt, már megdörzsölte a kezét, s vígan sza­ladt az udvarra, megnézni a teheneket, s aztán megreggelizni a hárs alatt. Délben leple­zetlen örömmel mesélte feleségének, miféle pletykákat hallott a gyógyszertárban, délután gyerekes elragadtatással bújt vadászcsizmáiba, s este megint vígan dörzsölte a kezét, és azt mondta:

 

- Milyen remek idő volt ma, Jolán, a hegyoldalban! Ezer pokol, az ember megfiatalodik! Megfiatalodik, ha mondom; úgy érzem, hogy egy házat fel tudnék emelni, még ha a kövér járásbíró bent is ülne... - Tovább nem tudta folytatni, a kövér járásbíróra való emlékezéskor elkez­dett kacagni.

 

Ha pedig rossz idő volt, Simon megint csak nevetve jött haza, és lelökve sáros csizmáit, így szólt:

 

- Ez aztán eső! Tíz év óta nem volt ilyen zápor! A csizmámban annyi a víz, hogy egy malmot el lehetne vele hajtani!

 

A társaság ezalatt helyet foglalt, s elkezdett kocsonyákat meg halakat enni. Az asztalfőn az asszony ült, mellette egy pirospozsgás képű birtokos s egy fiatal tiszt, aki a szomszéd városból rándult át. Az asszony ugyanolyan víg kedélyű volt, mint Simon, nagyon szeretett táncolni, és rajongott a regényekért. A híre nem volt a legjobb, azt mondták, hogy kedvesei voltak, köztük több olyan férfi, akikről nem is igen lehetett tudni, hogy kerültek vele össze. Így emlegették a megyéspüspököt, a volt főispánt meg egy gazdag különcöt, akinek birtokai arrafelé húzódtak. Némelyek azt állították, hogy a lány ezé az emberé, aki valahol Dalmáciában gazdaságot is íratott volna rá. Bizonyítani persze az ilyesmit nem lehetett, s a mendemondák kútforrásai csak öreg cselédek voltak. Kétségtelen az, hogy az asszony igen tudott a férfiakkal bánni, felfogta és megnevette minden tréfájukat, nem utálta őket, ha egy kicsit mámorosak voltak, s reggelenként, átmulatott éjszakák után oly kedvesen énekelt nekik, hogy még azoknak is tetszett, akik egyébként idegenkedtek tőle. Így hát udvarlója állandóan sok volt, örege, fiatalja egyformán, s a többi asszonyok méltán haragudhattak rá.

 

Az asszony mellett ülő két férfit érdemes volt megfigyelni. Simonné nem akarta mutatni, hogy valamelyiknek kedvez s inkább csak érezni lehetett, hogy a tiszt felé húz. Néha, amint körül­nézett a társaságon, hogy van-e mindenki előtt ennivaló, tekintete rávetődött a fiatalemberre is, s egy vonalnyit titokzatosabb lett, de a következő pillanatban újra a figyelmes gazdasszony volt, aki egyformán szíves minden vendégéhez. Néha maga elé nézve elmosolyodott, és aztán összeborzongott: ki tudná, miért? Hogy a tiszt némelyes előnyben van, azt a bal szomszéd, a pirospozsgás birtokos igazolta leginkább: rosszkedvű volt, haragosan ette a pecsenyéket, és gúnyos tekinteteket vetett vetélytársára. Tulajdonképpen azt akarta mutatni, hogy lenézi őt, s ő a legény a csárdában, de az arcjáték nem sikerült, és rosszul leplezte, hogy a birtokos szeke­rének rúdja kifelé áll.

 

A hangulat csakhamar élénk lett. Az urak szorgalmasan ittak, és gőzmalmokról, kutyákról, puskáról és választásokról beszéltek, miközben az arcuk olyan piros volt, mint a főtt ráké. Egy öreg, borvirágos orrú inas komoly képpel hordta körül a tálakat, s néha sóhajtott egyet. Már ösmerték ezt a gyöngéjét, s azért némelyek ki is zsákmányolták: amikor cérnakesztyűs mar­kában a pecsenyéstállal tovahaladt, és egyet sóhajtott, az egész társaság elkezdett kacagni. Az inas nem szólt semmit, csak megköszörülte a torkát, és szörnyű komolysággal ment egy ven­déggel odébb. A lány mellett Fábián ült, aki nem evett semmit, s ahányszor az inas megkínálta valamivel, fáradtan intett kezével. Szomszédnőjével különös dolgokról beszélt; így a lelki ro­kon­ságról, a láthatatlan dimenziókról és a háziiparról. A lány azt a csöndes megvetést érezte, amelyet a nőkben a beteg és gyáva férfiak keltenek, s amely egy pillanat alatt hatá­rozott, eltörülhetetlen képpé jegeceződik. Ha csak szerit tehette, nem nézett az udvarlójára, de azért megérezte közelségét, ahogy megérezzük, ha háttal fordulunk is feléje, egy dohos barlang szádájának fuvallatát. Fábiánnak tetszett a lány, mert erős és egészséges volt, különb, mint ő, akinek minden pillanatban orvos és patika kellett. Kellemesnek találta a mély hangját, fiatalos mozdulatait és sajátságos arcbőrét, amely sima és fényes volt, mint egy keleti gyü­mölcs. Simon az asztal végéről gyakran vetett kérdő pillantásokat a lánya felé; mikor meglátta, hogy Fábián udvarol neki, megdörzsölgette a kezét, és gyorsan fölhajtott egy pohár bort.

 

Mire a vacsora véget ért, a társaság már igen zajos volt: lármásan vitatkoztak, nagyokat nevettek, sőt egyesek énekelni is próbáltak. Ebben a pillanatban felbukkant a cigányprímás barna feje, s pár perc múlva a sóhajtó inas már ki is hordta az asztalt, s a tánc elkezdődhetett. A keringőt a pirospozsgás birtokos kezdte meg a háziasszonnyal, azután Fábián a lányt kérte föl. A többi úr szétterpesztett lábbal állt a kályha körül, és helyeslőleg bólingatott, míg Simon boldog vizslaként szaladt föl és alá, mindenkinek dicsérte a lánya táncos tudományát. A vendégek egymás után győződtek meg róla: furcsa mozdulatokkal, fekete kabátos faunokként ugráltak körül vele a termen, s az egyes fordulóknál nagy íveket írva le száguldottak tova.

 

A lány egy kis csalódást érzett: nem ilyennek képzelte a mulatságot meg a táncot, és Fábián udvarlása is terhére volt. A feje kicsit meg is fájdult. Átment a másik szobába, hogy kipihenje magát. Ott a füsttől alig lehetett az asztal körül borozó vendégeket meglátni. A harmadik szobában még nagyobb füst volt: itt kártyáztak, nagy hahotával űzték a pagátot. Úgy érezte, hogy jót tenne, ha egy kicsit kimenne a friss levegőre, s azért magára kapta csipkekendőjét, és kiment a kertbe. De künt barátságtalan idő volt, a szél tördelte az ágakat, s egy rézkakas szün­telenül nyikorgott. Megint visszament hát a lakásba, és ledőlt a sötét hálószoba pamlagjára. A homály jólesett szemének, s a messziről hangzó cigányzene most egyszerre más, könnyedebb, kellemesebb volt.

 

Alig feküdt ott pár pillanatig, mikor egyszerre kinyílt az ajtó, és egy női alak meg egy férfi sötét árnyéka suhant be.

 

- Mit kíván? - kérdezte az asszony kedvetlenül. - Nem tudom belátni, miféle sürgős közlenivalója lenne, és éppen ma?

 

A lány megdöbbent; az anyja hangja volt. A következő pillanatban már megszólalt a férfi. Nyersen kacagott.

 

- Hogy mi mondanivalóm van? Nem rossz. Az a közölnivalóm, hogy nem hagyom magam ellökni, mint egy használt kesztyűt.

 

A lánynak összeszorult a torka, s a szíve hevesen kezdett verni. Fel akart ugrani, de nem tudott, lenyűgözte egy hatalom, talán a végtelen szomorúság és keserűség, mely egyszerre a szívébe lopózott.

 

- Így ne beszéljen velem - szólt az asszony. - Engedjen ki.

 

A férfi tompán felbődült, s toppantott egyet.

 

- Így fogok beszélni - kiáltotta rekedten -, mert jogom van hozzá. Én ösmerem az életét, tudom azt, ki mikor volt a kedvese, s tudom, hogy mindnek kiadta az útját, mert gyávák voltak. De engemet nem fog ilyen röviden kilökni, ha az enyém akart lenni, hát legyen, és maradjon is az enyém.

 

- Eh! Hagyjon! - pattant föl az asszony, s kisuhant a másik ajtón. A férfi egyedül maradt, egy hirtelen mozdulattal végigszaladt a szobán, és dühösen káromkodott egyet, s azután végig­botor­kálva a szobán, nagy nehezen megtalálta a kilincset. Az ajtón át pillanatra bántó fénykéve szaladt szét a bútorokon, s aztán megint sötétség lett.

 

A lány arca égett. Felugrott, és egész testében remegni kezdett, aztán olyan heves sírás fogta el, hogy le kellett ülnie egy székre. Mérhetetlen fájdalom szállt szívére, és lelkében undor támadt, mintha egyszerre a világ minden csúnyasága reászakadt volna. Künt tovább szólt a zene, mintha halottas menet haladt volna, olyan szomorúan zengett. A leány felugrott, meg­törülte szemét, és elhatározta, hogy odamegy apjához, és mindent megmond neki.

 

Simon nem volt már a kvaterkázók között. Nem bírta az italt, s miután hirtelen egypár pohárral felhajtott volt, szédülni kezdett, s kivonult egy mellékszobába, ahol keserves arccal ült le egy székre, és meredten bámult maga elé. Az ajka csöndesen járt. Simon érthetetlen szavakat mormolt, és siralmas állapota dacára olykor egy-két szót próbált elénekelni. Mikor a leány odament hozzá, bambán nézett rá, és így szólt:

 

- Íme, a leányom, uraim. Kitűnően táncol, kedves albíró úr... szépen hegedül, kedves Kopeczki, és hogy szereti a verseket, kedves Fábián... Egészen önnek való, szavamra, uram, önnek való...

 

Ostobán nevetett. A leány közel ment hozzá, és iszonyodva súgta oda:

 

- Az anyám... az anyámnak kedvese van...

 

Azt hitte, hogy az apja fel fog ugrani, és összezúzza, de Simon rekedten nevetett.

 

- Hehehe - kacagott -, már teneked is elmondták? És te elhiszed? Az anyád a legderekabb nő a világon, és megesküdött rá... De mit beszélek... A világ rossz, a bor jó... Igen, uraim, ez a leányom.

 

- Apám! - sikoltotta Ágnes, és meg akarta ragadni Simon vállát. Arcuk közel ért egymáshoz: a leány visszatántorodott a szörnyű borgőztől. Utálat fogta el, s a szülei ház egyszerre undok rablóbarlangnak tetszett, telve piszkos emberekkel, fekélyekkel és csúszómászó állatokkal. Simon folytatta:

 

- Az anyád a világ legderekabb asszonya... esküszöm rá... és én boldog vagyok vele, akárhogy áskálódtok ellenem... A püspök meg a főispán nem igaz... csak hazugság az egész...

 

Feje lassan lehanyatlott, elaludt a széken. A leány leverten, dermedten állott mellette. Reggel még tele volt ragyogó hangulatokkal, most ott állt előtte az igazi élet, a nyomorúsággal, piszokkal teli, amely nem tűr álmokat, és nem enged létet az ábrándoknak. Szeméből keserű könnyek fakadtak, s tekintete kétségbeesve kereste a menekülés útját. De hiába, mindenütt homály volt, s a tűzből két nagy parázsszem bámult rá, mint a sötétség párduca, amely ugrásra készen áll, hogy zsákmányát magával ragadja.

 

Ebben a pillanatban megjelent Fábián az ajtóban.

 

- Szabad egy tourra? - kérdezte mélyen meghajolva. A leány felkelt, és megadással hajtotta le fejét.

 

- Megyek, uram - mondta, és karját Fábián karjába akasztotta. Egy pillanatig arra gondolt, hogy így fognak egykor az esküvőre menni, aztán kiértek az ebédlőbe, és elkezdtek táncolni.

 

 

                              Lovik Károly: A tor

 Estére befútta az utat a hó, és a principálisom meg én az első falunál megakadtunk. Úgy kellett volna lennie, hogy még vacsoraidőre elérjük azt a kis községet, ahová a másnapra kitűzött hagyatéki tárgyalásra indultunk, de miután principálisom késő délutánig az irodában volt elfoglalva, a szánkó csak lámpagyújtás után indulhatott el, s mindjárt az első lankánál szerencsésen be is rekedt. Ez a falu - Árvakő - olyan volt, mint a rendes felvidéki fészkek: sűrűn hintett, vályogos vackokkal, fűzfasövényekkel és apró ablakokkal, amelyekből gyönge fény szivárgott széjjel. A falu közepén, sírkert oldalán állott az ódon templom, mellette egy fekete, ormótlan, nyolcszögletes kastély, amelynek udvarából kutyák szűkölése hallatszott. A hold, amely soká bujkált a felhők között, egyszerre fénnyel öntötte el a vidéket, és a homályból varázslatként bújtak elő a gazdasági épületek, az iskola, a parókia eddig rejtett fehér falai s a pár lépésnyire fekvő folyó, amelynek hullámait papírvékony, fehér jégbúra takarta el.

 

A kocsmánál kötöttünk ki. A pipafüsttel teli, gyöngén világított ivószobán keresztül a kocsmáros szobájába jutottunk, ahol éjjelre szállást kaptunk volna. Egy csomó gyerek játszott az asztal lámpása körül.

 

- Menjetek az ivóba! - szólt a kocsmáros, egy hosszú szakállú, fekete ember. - Tessék csak itt lerakodni - fordult aztán hozzánk.

 

- Csak ez az egy szoba van? - kérdezte principálisom, körülnézve az alacsony homlokú, piszkos szobában, amelynek repedezett falai nyugtalan éjszakát jósoltak.

 

- Van még egy - felelt a kocsmáros. - De az el van foglalva.

 

- Úgy? Talán valami korhelycsapat? Csak vallja be, spektábilisz!

 

- Nem, kérem: ott tor lesz.

 

- No, az még megjárja, elég szerény szórakozás.

 

- Alázatos jó éjt kívánok!

 

- Servus humillimus!

 

Leültünk. Afféle rendes vidéki kocsmaszoba volt, a falakon vallásos képekkel, Zrínyi Miklós kirohanásával és hímzett háziáldással. A tarka festésű falakon salétromos foltok csillogtak; a levegő káposztaszagú volt. A kocsmáros még egyszer visszajött, a berámázott italmérési engedélyt hozta át, és rakta föl az almáriomra.

 

- Itt, kérem, biztosabban lesz - szólt hajlongva. - Reggel ne tessék megijedni, a kondás itt az udvaron szokott pattogtatni.

 

- Eszerint - szólt principálisom, a biztonságba rakott ócska italmérési engedélyt nézegetve - itt mégis készül valami brachium?

 

- Tor, kérem alássan, tor. Persze nem tetszik tudni, a földbirtokos úr felesége halt meg. Abban a hosszú kastélyban, a temető mellett. Tetszik hallani, hogy vonítanak a kutyák?... Áldott jó asszonyság volt.

 

Elhallgatott, és maga elé nézett. Az ebek vadul szűköltek; a hangjuk olyan volt, mintha tíz kenetlen tengelyű kocsi csúszna le a lejtőn.

 

- Mi baja volt? - kérdezte principálisom a csizmáit lerúgva. Vérében volt a kérdezősködés.

 

- Régen betegeskedett, ó, nagyon régen. Most aztán meghűlt, és meghalt. A nagyságos úr nagyon szerette, nagyon szerette, ámbár néha nem jól bánt vele. De most gyönyörűen temettette el. Eperjesről hozatott koporsót és énekes diákokat. Meg tetszik engedni, hogy egypár üveget vegyek ki az almáriumból?

 

Leguggolt a földre, és egy csomó vörösboros palackot szedett ki a polcról. Közben tovább beszélt.

 

- Egy kisfiú maradt, kérem; az is itt van; persze fél otthon a szegény. Az egész család férfia mind itt van különben, valami öten. Igen előkelő család, tetszett is hallani bizonnyal a nevét: Gergő de Topolya; Topolya volt a régi birtok neve... Nyugodalmas jó éjt kívánok!

 

Eloltottam a lámpát. A principálisom lefeküdt az ágyra, míg nekem egy rövid kanapé jutott, amelyről lecsüngtek a lábaim. Egy ideig csönd volt, de aztán a főnököm olyan erősen kezdett horkolni, hogy az álom egyszerre kiszaladt a szememből. Lemondtam az alvásról, és nyitott szemmel bámultam szét a sötét szobában, amelybe csupán a szomszéd ajtó hasadásán át szűrődött egy kis fény. Odaát nem hallatszott semmi; csak néha zörrentek a palackok, és koppantak az asztalhoz a kiürített poharak.

 

Egy óra múlva a kocsmáros csöndesen besurrant. Odacsúszott az almáriumhoz, és megint egy rakás vörösboros üveget vitt át. Aztán ismét csönd lett, amelyben a principálisom hortyogása a fűrészmalom robajával garázdálkodott. Megpróbáltam, nem tudnék-e én is elaludni, de minden erőlködésem hasztalan volt. A szűk és szúrós kanapén nem tudtam fordulni, a hortyogás meg hol fölbőszített, hol pedig csöndes megadásra kényszerített. Fölkeltem, és körültapogattam a szobát, hogy legalább egy szivart találjak. Az ablakhoz érve félrehúztam a zöld függönyt, és kinéztem az útra, ahol arasznyi hóban egy pár sandlaufer várakozott; a lovakra csöndesen hullott a hó. A hold fényénél megtaláltam a szivarokat, rágyújtottam, és visszaültem nyugvóhelyemre. Egy idő múlva a kocsmáros megint visszatért.

 

- Nem tetszik aludni? - kérdezte meglepetve.

 

- Nem vagyok álmos. Adjon, kérem, egy gyertyát, hogy legalább olvashassak.

 

- A másik nagyságos urat nem zavarja a világosság?

 

- Neki mindegy, nagyon egészséges álma van.

 

A kocsmáros fölnyalábolta a borospalackokat, aztán gondolkozva állott meg.

 

- Ha nem tetszene aludni, akkor talán - szólt - idehozhatnám a nagyságos úr kisfiát, a Jancsikát. Szegény elálmosodott, és kiment az ivóba, ott alszik egy padon. Meg tetszik engedni?

 

- Hozza csak ide! - mondtam.

 

Kiment, pár perc múlva visszatért a gyerekkel. Nagy fejű, vézna testű kisfiúcska volt; hirtelen összerótt fekete ruhácskájában, tágra nyílt szemével maga a szomorúság. Tétován állt meg előttem, aztán csöndesen ült le a pamlag végére, és szótlanul nézett maga elé. A kocsmáros gyertyát gyújtott, és magunkra hagyott.

 

- Feküdjél le, kisfiam! - szóltam önkéntelenül megindulva.

 

- Nem tudok aludni - felelt csöndesen. - Kint sem aludtam; a papa azt mondta, hogy én is igyam bort, és most úgy szédül a fejem.

 

Homlokára tettem kezemet, merő forróság volt.

 

- Hány éves vagy?

 

- Ötesztendős vagyok - szólt, egyre maga elé bámulva.

 

Elhallgatott. A szomszéd szobában lassanként elevenebb élet támadt, a poharak meg-megcsendültek, a borospalackok nagyobbakat koppantak, a tort ülők hangosan beszélgettek. Egy mély férfihang rövid beszédet mondott, aztán a falhoz vágott poharak csendülése hallatszott át, utána meg egy fuldokló, nehéz zokogás, mintha széjjel akarná vetni a sirató keblét. Aztán mély csönd következett.

 

- Ez a papa volt - szólt a gyerek. - Ugye, nem fogok mostohát kapni? - kérdezte, szemét rám vetve. - A szegény mama mindig attól félt, és mikor már nagyon beteg volt, az ágyához hívott engemet meg a papát, és megkérte, hogy ne vegyen nekem mostohát. Aztán megígérte, hogy ha jó leszek, hát küld nekem a mennyországból egy kis báránykát. Vajon mikor küldi?

 

A kocsmáros megint bejött az almáriumhoz.

 

- Viszek a cigányoknak - szólt suttogva. - Most hozatta őket a nagyságos úr.

 

Pár perc múlva zene hallatszott át, szomorú, régi nóták, amilyeneket csak a legöregebb cigányok ismernek még. A klarinét és a brácsa versenyt keseregtek, a kisbőgő panaszos hangja megrezegtette az ablaktáblákat; közben egyre sűrűbben vágódtak földhöz a poharak. Aztán megint az a mély férfihang vette át a szót. Odament a cigányokhoz, és reszkető, dörmögő hangon egy gyerekaltató nótára tanította őket.

 

        Nyugodjál már virágom,

        Meghervadt arany ágom,

        Jézus fényes csillagom!

        Árván maradt édesanyád,

        Aki gondot viselt reád,

        Jaj, jaj, édes magzatom!

 

Akkor azt egyfolytában kellett játszani, s mikor fél órája húzta a cigány, hallatszott, amint valaki földre veti magát, és keservesen, vadul, állati hangon sír.

 

- Ezt énekelte nekem a mama - szólt a gyermek, maga elé bámulva.

 

Lassan hajnalodni kezdett. Odaát most egyre vadabb lett a tor: székek és asztalok recsegve-ropogva törtek össze, palackok süvöltve vágódtak a földhöz, aztán a tükrökre, képekre és ablakokra került a sor. A kocsmáros megrémülve jött át új meg új borért, a cigányok már holtrészegek lehettek: vadul játszottak. A férfiak összevissza kiabáltak, sírtak, énekeltek és romboltak, míg végre nem maradt már semmi épen, csak a lámpa. Akkor valaki megkapta, és úgy vágta a falhoz, hogy a petróleum felrobbant, s meggyújtotta a padlót. Hallottam, amint odaát a kocsmáros rémült kiabálással locsolta a tüzet, a korhelyek futvást menekültek; aztán csönd lett és sötétség.

 

Principálisom fölébredt a rémítő zajra.

 

- Meg vannak odaát bolondulva? - ordította. - Mi az ördög történik itt?!

 

Fölkelt, és az ablakhoz ment. Akkor már kint volt az egész társaság, kuszált hajjal, föveg és kabát nélkül kapaszkodott föl az egyik kocsira. Egy erős, zömök ember félrelökte a kocsist, a lovak közé csapott, és egyenesen a folyó partjának tartott.

 

- Az őrültek! Belemennek a vízbe! - kiabálta főnököm megijedve.

 

A lovak, amint észrevették a veszedelmet, meghorkantak, de kocsisuk közéjük vágott, s a következő pillanatban a kocsi ráesett a jégtáblára, amely sercenve nyílott meg alattuk. A szekér fölborult, a benne ülők a fagyos vízbe zuhantak, a lovak vadul kapálták a jégtáblát, aztán elmerültek. Egy csomó paraszt, aki munkára készült, szerencsére hirtelen ott termett, és kimentette a részeg csapatot.

 

A kocsmáros egész testében remegve jelent meg az ajtóban.

 

- Ide hozzák, ide hozzák! - szólt hátra a parasztoknak, akik az erős, zömök embert támogatták. Az alig állott a lábán, csuromvíz volt, a szeme keresztbe állott, összecsapzott szakállán jégdarabok csillogtak, egész teste remegett, melle fuldoklott.

 

- Nem történt baja, nagyságos úr? - kérdezte a kocsmáros sápadtan.

 

- Semmi... semmi... - dadogott ez. - Bocsánat... uraim... - szólt felénk fordulva és félszegen meghajolva.

 

Egy pillanatig tétován állott ott, aztán megpillantotta a gyereket, aki sírva állott előtte. Odatámolygott, fagyos kezével megfogta a fiúcska fejét, és magához ölelve zokogta:

 

- Fiam, édes, kicsi fiam... Nincsen már édesanyád!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.