Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                           Móricz Zsigmond: KAPITALISTA A TANYÁN

 

A háború utáni években még két hold szőlő volt a kis tanyámon. Rossz, régi szőlő, még a filoxéra előtti időkből. Nyolcvan centiméterre voltak ültetve a sorok, a fürt soha be nem ért, s a bora olyan volt, hogy avval soha egy barátomat se kínáltam meg, csak a szentlászlói tótok itták, akik tűzifáért cserélték el. Folyton készültem, hogy kivágom, de volt nekem két öreg szőlőmunkásom, azok nagyon lebeszéltek. Azt mondták, hogy bor, bor, jobb ital, mint a petróleum. Így aztán évről évre maradt.

 

Most tíz éve, egy tavasznapon kimegyek, hát hárman dolgoznak a szőlőben. A két öreg meg egy fiatal. Az öregek oly öregek voltak, hogy még a háborúnak sem kellettek, a fiatal meg akkor került haza orosz fogságból. Az öregek jóságból vették maguk közé, hogy neki is hadd legyen munkája. Nem irigyelték tőle, keressen.

 

Szívesen fogadtam az új munkást, és sokat ácsorogtam mellettük. Ők úgy gondolták, azért, hogy siettessem a munkát, pedig én csak részt akartam venni a szőlőművelés címén végzett kaszinózásban. Ha én megállottam köztük, a kapák is megállottak, csak a szőlőlevelek sustorogtak meg a nyelvek.

 

A fiatal munkás, bizonyos Ádám Mihály, kitűnő mesélő volt, s a két öreg kitűnő hallgató. Élvezet volt nézni, ahogy Mihály nekihevült s beszélt, az öregek pedig pipát tömtek s hallgattak. Az egész világháború lefolyt a szőlőben újra meg újra, s az én nagy örömömre nem is akart befejeződni. A három ember egy hét alatt egy holdat művelt be.

 

Tavasz volt, első kapálás. Még nem laktunk kint, s a következő héten úgy esett, hogy nem volt időm kimenni, azért szombat este megszólítottam Mihályt:

 

- Jöjjön csak, valamit akarok mondani.

 

- Hajjuk - mondta Mihály.

 

- Én a jövő héten nem jöhetek ki, hát azt akarom mondani, vállalják el a hátralevő holdat átajjába.

 

- A meglehet - bólintott Mihály. - Elpártolom.

 

- Egyedül?

 

- Egyedül, nagyságos uram, egyedül.

 

- Nem lesz sok?

 

- Nem. Megcsinálom én egyedül egymagam is.

 

- Osztán mit kér érte?

 

- Hát, nagyságos uram - Mihály művelt ember volt, tudta, hogy kell urakkal beszélni, a nagyságos uramat nem lehet kiirtani a szavából. - Hát, nagyságos uram, teccik látni, én hótt szegény ember vagyok. Nincs több ruhám, csak ez az egy őtő, aki rajtam van.

 

 

Megvetően nézte végig magán az egy őtő ruhát, ami nem is ruha volt, hanem katonai uniformis. De olyan, amely már kiszolgálta az egész háborút és az orosz fogságot s legalább három karantént, ahol mindig kifőzték, s már ritka volt, mint a szita, és lógott rajta, mint az angyalbőr.

 

- Teccik tudni, éppen akkor tört ki ez a büdös háború, mikor szabadulóban lettem vóna. Három évet szógáltam mint kaszárnyatőtelík, négyet a fronton meg még ötöt a muszkáknál. Mikor most hazagyüttem, nem leltem itt semmiféle szülémet, a tíz év alatt elmentek szegények. Nem is hagytak rám se fedelet, se semmit... Hát énrám nagyon rám fér egy kis kereset. Hát ne sajnálja tőlem a nagyságos úr, mer pláne házasodni is akarnék.

 

- No, jól van, Mihály. Nem sajnálom, csak végezze el becsületesen, és meg ne szakítsa magát.

 

- Nem lesz hiba, nagyságos uram.

 

Kezet fogtunk, megegyeztünk, és nagy lelki megnyugovással mentem be Pestre.

 

De szerdán időt szakítottam magamnak, és a délutáni hajóval kimentem Leányfaluba, mit csinál az én egyszál munkahadseregem. Öt órakor érkeztem meg, s keresem a szőlőben, nem látom. Végre megtalálom, ahogy ott hever a szőlő sarkában nagy édesdeden, és sütteti magát a nappal.

 

- Mi az, Mihály, maga hever?

 

- Micsinájjak, nagyságos uram?

 

- A teremtette, dógozzon!

 

- De mit?

 

- Három ember munkáját kell elvégeznie, fogja meg a kapanyelet. Hogy lesz kész a héten?

 

- Má megvan.

 

- Mi a fene?

 

Kisült, hogy mióta kezet fogtunk, ő azóta éjjel-nappal a kapanyelet markolta, s a hold szőlővel szerdán déli egy órára készen is lett. Már nincs más dolga, csak kipihenni a fáradalmakat, s amint láttam, el is volt szánva rá, hogy szombatig ott pihen, míg én ki nem jövök.

 

Csúffá tett engem ez az Ádám Mihály, gondoltam magamban, de a szőlő be volt garaszolva. Éppen úgy, mint az első hold.

 

Nem mondhatnám, hogy el voltam ragadtatva. Nem szeretnek ezen a vidéken dolgozni. Mifelénk, a Hegyalján nem így művelik a szőlőt. Ezek a világért nem vennének a kezükbe kétágú kapát, csak éppen a füvet irtják. El is magyaráztam neki a nagy különbséget a kétféle munka közt, s ő azt meg is hallgatta ellenmondás nélkül. A fizetést felvette, de én bosszút állottam rajta, mert a következő kapálásra megint hármójukat hívtam be. Sohase tett rá megjegyzést: ő is így tartotta rendjén valónak.

 

De szüret után, mikor a mustot is eladtam, s itt volt az ideje, hogy télire beköltözzünk, megint megszólítottam Mihályt:

 

- Jöjjön csak, Mihály, mondok megint valamit... Vállalja el ennek a szőlőnek minden munkáját jövőre: felibe.

 

- Hogy érti azt a nagyságos úr, hogy felibe?

 

- Én adom a szőlőt, maga a munkát. Én adom a permetezőanyagot, maga elvégzi a permetezést. Én adom a rafiát, maga a kötözést. Ha aztán termés lesz, annak fele az enyém, fele a magáé.

 

Mihály elgondolkozott.

 

- Nem tehetem. Nincs kitartásom. Nem tudok én egész esztendőben ingyen dógozni.

 

- Rendben van. Én magának minden szombaton kifizetem a napszámot. Mintha napszámba dógozna. Ha aztán eladjuk a mustot, levonjuk belőle a kifizetett összeget, a többit maga megkapja.

 

- De hátha nem lesz annyi termés..., hogy kiteljen belőle a napszám...

 

- Nem baj. Ha nem lesz annyi, nem fogom magát perelni a többletért.

 

Rám nézett a szeme sarkából. Megfúrt, széjjelboncolt.

 

- Hun fizeti ez ki magát a nagyságos úrnak?

 

Nem értette a dolgot, nem akart kötélnek állani.

 

- Nem muszáj most válaszolni. Gondolja meg. Mi karácsonyra ki szoktunk jönni, addig van ideje. Akkor majd megmondja.

 

Úgy is lett, karácsonyra kimentünk ünnepelni a havat és a telet. Mihály beállított.

 

- Meggondoltam a dógot. A jány is jóváhagyta.

 

- Jány is van?

 

- Van egy szegény. Szép jány, csak kicsit szegény, szóval semmije sincs. Hát ű is mondta, beszéljek a nagyságos úrral.

 

- No, hajjuk.

 

- Ahogy a szó vót... Felibe..., de a nagyságos úr kifizeti a napszámokat...

 

- Rendbe van.

 

- Hát így elpártolom.

 

Írást is kért s kapott. Abba a legnagyobb gonddal fogalmaztam meg mindent, ahogy a szó volt. Összehajtotta az írást, köszönt, s kiment a szőlőbe: Én csak néztem örömmel, ahogy lépkedett a hóban a tőkék közt. Ez már gazda. Ez már gondolkodik.

 

Tavasz nyíltával, ahogy kijöttem, a szőlő már meg is volt metszve. Még nyitni nem lehetett, mert fagyott volt a föld, s a hó bujdosott a hantok alatt.

 

Mihály felvette a metszés díját, s mikor újra kimegyek, meg van kapálva a föld. Kétágú kapával, mélyen csákányozva.

 

Rám kacsint, s azt mondja:

 

- Értem én már a nagyságos urat... - s odaintett a mélyművelésre. - Tudja a nagyságos úr, mit csinál.

 

Egész évben nagyszerűen dolgozott. De furcsa átalakulást vettem észre rajta: gazdája lett a szőlőnek. Ott lakott benne. Minden szabad idejét ott töltötte. Két hold szőlő nem foglalja le minden idejét egy ilyen erős embernek, pláne a sürgős munkákra napszámosokat is hívott, mert megmagyarázta, hagy annak idejében kell elkészülnie. Ám az öregeket sose hívta. Kérdem, mért nem. Azt mondja: nem kell neki, hogy a pipát tömjék. Neki munkás kell... Szóval akármilyen messze dolgozott is napszámba, éccakára megjött, és egész éjjel őrizte a szőlőjét, szinte kézzel húzta kifelé a leveleket. Fújta, hogy jobban égjen az élet tüze.

 

Mikor a szőlő virágzott, egy reggel köd volt. Aznap nem ment munkára, míg a nap fel nem sütött. Reszketve nézte, nem tett-e kárt a köd a virágzásban.

 

Ha szárazság volt, majd megbomlott, mi lesz a szőlővel. Hirtelen sok eső jött, akkor még jobban szédelgett, nem árt-e a szőlőnek. Peronoszpóra mutatkozott, már kavarta a bordói levet, és permetezett.

 

Egy nyári vasárnapon új ruhában állított be.

 

- Mi az, Mihály? Tán lakodalomba készül?

 

- Restelltem már az ócska zubbonyt. Hitelbe vettem... Megmutattam a szabónak a szőlőt: adott rá egy ruhát.

 

De a legfurcsább az volt, hogy kezdte ki nem szedni a napszámot.

 

- Nincs szüksége pénzre?

 

- Hadd maradjon a szüretre. Mer osztán nagyon hibázna, ha nagyon sokat levonna a nagyságos úr.

 

Már nem akart a kapitálishoz nyúlni. Tőkét gyűjtött.

 

Akkor volt a szárazság. Két hónapig egy szem eső sem esett. Jön egy vasárnap az új ruhában, s mondja:

 

- Templomba vótam.

 

- Ne beszéljen... Mikor vót utójjára?

 

- Mikor a századdal kirendeltek misére... Kálvinista vagyok, de menni kellett... Magam kedviért nem is tudom, mikor vótam valaha...

 

- Aztán könyörgött a jó Istennek?

 

- Nemigen esett jól.

 

- Mér?

 

- Hátam megett ült egy vénember, ez úgy ordított, majd beszakadt a fülem. Mondtam is neki, ne bőgjön annyira, nem siket az Isten.

 

Avval elment a szőlőbe, és nézte a fürtöket. Ha szemmel verni lehet, talán gyógyítani is.

 

De úgy látszott, érdemes volt templomba menni, elmúlt a szárazság, s Mihály egyre vidámabb lett. Egy este bizalmasan szólt:

 

- Nagyságos úr..., most nagyot mondok... Mán nemigen veszem el a jányt...

 

- Miért?

 

- Hát... világkódusa..., mit csináljak egy kódusból kettőt?... Kapok én mán fejjebbvalót is... Most is olyan szép szeretőm van, de olyan..., özvegyasszony..., hét hód fődje van...

 

Kicsit be volt borozva, csillogott a szeme, beszédes volt.

 

- Tuggya..., ha az embernek van valami kilátása..., egész másképp néznek rá... Jövőre is ide tetszik adni a szőlőt?

 

De ősz felé nehéz idők jöttek. Szüret előtt leesett a bor ára. Mindenfelé jó termések mutatkoztak, s azok a kutya újságok is csak olyanokat irkáltak, amitől romlik helyben az ár... A tavalyinak már a felét is alig ígérték. Mihály olyan lett, mint akit kilúgoztak. Újra előkerült a bakaruha, még vasárnap is.

 

Azt mondja egyszer:

 

- Nagyságos úr. Soha én nem tudtam, mi az éccakai gond. Világéletemben úgy aludtam én, mint a tej. Most asse tudom, hol áll a fejem. Ezek a betyár borkereskedők már veszik a mustot előre, de oly szemét áron... Nekem is kínált a kocsmáros, hogy ha kell, ád, felírja, majd fizetek szüret után... De most igyam meg, osztán dufláját adjam majd érte?...

 

Sajnáltam szegényt. Az arca beesett. Már egészen kapitalista lett, már végigszenvedte a piachangulatokat, az áralakulás borzalmait.

 

Vigasztalni akartam:

 

- Nem baj, van szép szeretője. Majd megvidámítja.

 

- A fenét..., nem kell nekem szerető..., van nekem elég gondom. Avval halok, avval kelek.

 

Szüretkor, a prés mellett őszintén megvallotta:

 

- Tuggya, mit sajnálok, nagyságos úr?... Hogy azt a marhaságot csináltam, hogy nem szedtem ki több pénzt előlegbe napszámra... A nagyságos úr pedig adott vóna... Mer a nagyságos úr jó ember... Mikor hazajöttem, mondták, csak ide kapjak be, mert bolond, aki a nagyságos urat be nem csapja..., itt mindig dufla napszám vót..., én meg olyan ökör vótam, hogy csak arra spóroltam, hogy több maradjon a termésbül.

 

Az a furcsaság történt, hogy éppen a szüret alatt emelkedni kezdett a bor ára. Ettől hirtelen megvidámodott, s jön hozzám:

 

- Nagyságos úr, tessék csak ide figyelni... Ne adjuk el még a mustot... Szentendrén van egy kocsmáros, az ád kölcsön hordókat... Pince van..., tegyük el, nem kér enni...

 

Megjelent a kapitalizmus jellemző tünete nála is: a spekuláció.

 

Belementem. Azonnal szekeret szerzett, s kihozta a hordókat. Egy litert sem akart kiadni.

 

Disznótornál és szüretnél a gazdának folyton kóstolót kell küldenie. Ő nem adott senkinek egy kortyintást sem, s irigyen nézte, és pontosan felírta, hogy én a magaméból kinek mennyit utaltam ki, hogy ezt a felezésnél levonja az én részemből. De még azon felül meg is dorgált:

 

- Isten ellen való... vétek adni...

 

Tavaly még nagyon megköszönte, hogy egy litert kapott minden munkás. Így ő is.

 

Mikor a must mind lent volt a pincében, megelégedetten dörzsölte a kezét. Szép termés volt. Ha el lehetne adni jó áron, szép pénz ütné a markát...

 

- Spórol a lakodalomra? Mi van a jánnyal?

 

- A jány... - legyintett. - Nem törődök én a jánnyal..., az csak olyan ijedség vót... Az ember begyullad, akkor kapkod fűhöz-fához... Visszajött a szép szeretőm, de még másik is került... Ha akarom, egy harmincholdas gazda is hozzám adja a jányát..., mer van ám ezeknek szemük..., minden paraszt megnézte, hogy mívelem én a szőlőt... Oroszországba tanultam, annak a déli felin sok szőlő van... Sok rossz szőlő van a határba, nem bánnák, ha megszakítanám magamat benne...

 

Szüret után ott feküdt a bor a hordókban. De valami nem nagyon tetszett: mindennap több lett.

 

Hű fene - mondom magamban -, baj van! Ez már megtanulta a kapitalizmust mindenestül, már a manipulációnál tart.

 

Éppen vevő jött, mondom neki: adjuk el.

 

Ő nem. Ő karácsonyig nem ád egy litert se. Ha én akarom, osztozzunk, ő a magáét őrzi.

 

Hát én eladtam a magamét, s átnyújtottam neki a pincekulcsot, avval beköltöztem családommal a városba.

 

Csak februárban jöttem ki legközelebb. Mihály sovány volt, sápadt volt, mérges volt.

 

- No, a nagyságos úr jól kibabrált velem. Azóta se vót olyan ára a bornak. Tudott a nagyságos úr valamit: azért adta el.

 

- Maga még semmit sem adott el?

 

- De. Ötöt eladtam a kocsmárosnak, hármat meg egy szentlászlói tótnak tűzifáért... Még a héthektós megvan... De más itt a bibi... Nem mondta nekem a nagyságos úr, hogy ez olyan fene rossz bor... Aki megvette, az többet nekem nem köszön... De én se lefrektálok rá jövőre...

 

- Hát mit csinál most evvel a borral?

 

- Csapok egy nagy lakodalmat, s megisszuk.

 

- Olyan nagygazda házához házasodik, ahol hét hektót isznak meg?

 

- Nem..., mégis elveszem a jányt... Szegényhez szegény dukál...

 

Következő esztendőn kivágattam a szőlőt... Olyan bort csakugyan nem érdemes termelni, hogy ha valaki megveszi, ne köszönjön... Ha nekem nemköszönőkre van gusztusom, megírom az igazságot, mindjárt van elég...

 

Mihály azonban nem itta meg a hét hektó bort a lakodalmon, hanem elcserélte hét malacért. A felesége felnevelte, s most két jó lova van, s fuvarozásból vígan él.

 

A kapitalizmusnak búcsút mondott, mert szeret éjszaka nyugodtan aludni.

 

1936

 

 

Móricz Zsigmond: A TŰZNEK NEM SZABAD KIALUDNI

 

Öregapó felállott a vesszők közül, kosarat kötött a hajlós, hántott fiatal vesszőkből. Olyan magas ember volt, hogy egész a padlást érte a feje, onnan felülről szólott le, miközben leverte magáról a vesszőforgácsokat:

 

- Lyányom, süssél egy kis kolbászt...

 

- Ó... - dünnyögte a lánya, aki a kisgyerekét etette tejbe áztatott kenyérbéllel.

 

Öregapó nem törődött vele, kicsit izgatott volt, fordult.

 

- Ejnye - mondta -, megyek mán, szétnézek egy kicsit a faluba. A marhának adjatok enni.

 

A fiatalasszony erre is dünnyögött, de nem mert hangosan, mert ő most itt amolyan hadiözvegy, hát meg kell köszönni a kenyeret is, amit a gyereke kap. Mióta az ura oda van a harctéren, idehaza él az apja nyakán, nemigen lehet morogni.

 

A másik fiatalasszony jött be egy üres dézsával, a menye. Öregapó arra is rászólott:

 

- Adjatok enni a marhának.

 

- Hová megy mán megint?

 

- Megyek a faluba.

 

- Gondolom.

 

Öregapó odalesett a magasból a pattogó menyecskére, ő is gondolta, hogy ezek mán gyanakodnak, hát egyszerre csak nagy ravaszul azt vetette:

 

- Ha legyünne Zsuzsi néni a levél miatt. Hogy nem írtak-e a fiúk a csatából... Osztán akkorra megsül a kolbász, kínáljátok meg... Tudjátok, milyen szegény... csak dógozik, oszt nem adnak neki a gyerekei...

 

- Ó, több kolbász van annak a padlásán, mint a miénken.

 

- Nono.

 

A két fiatalasszony elhallgatott, az öreg pedig sietve kihúzta a lábát a házból. Egész megkönnyebbült, mikor kinn volt.

 

- Mit akar atyus avval? - kérdezte a meny.

 

- Nem tudom - szólt kedvetlenül, mérgesen az asszonylány -, mán meg kell írni a Pistának.

 

- Majd meglátod, hogy rosszba sántikál.

 

- De hogy annak a vénasszonynak le nem sül a képirül... Unokája van, osztán...

 

A meny vígabb teremtés, az csak a tréfás oldalát látja, csak nevet rajta.

 

- Ha még soká tart a háború, cifra dógokat érünk meg, te...

 

Az asszonylány megrázta a gyereket, aki nem akarta megenni a papit.

 

- Egyél, te büdös, mert nem foglak etetni minden percben. Azt hiszed, nincs dógom?... Nagyapád most itthagyta a marhát a nyakamba, ű meg megy a...

 

Öregapó azonban ezt már nem hallotta. Végigcancékolt az utcán, nevetett magában, hogy túljárt a menyecskék eszén, iszontató ravaszsággal csinálta; csak nem mondaná, hogy "ha eljön Zsuzsi néni", ha éppen odaindul... Szóval, addig ment, addig ment, míg egyszer csak felkiáltott nagy örömmel:

 

- No, jött-e mán levél, Zsuzsi húgom?

 

Egy udvarról takaros kis anyó nézett ki. Tette, mintha nem látta volna meg előre öregapót.

 

- Levél? - kiáltotta. - Jött bizon kettő is.

 

- Igazán? - s öregapó odakönyökölt a deszkapalánkra. Más ember fel se lát odáig, de ő úgy rákönyökölt, mint a pap a katedrára.

 

- Osztán ugyan mit írnak?

 

- Még el se olvastam jóformán a sok dologtul.

 

- Ejnye, ejnye - mondta öregapó, s megcsóválta a nagy fejét, amelyen akkora báránybőr sapka volt, mint egy guba.

 

- Mégis, jót írnak?

 

- Mán annyit olvastam, hogy azt írja Feri vejem, hogy kedves anyám, az vót a legborzasztóbb, mikor egy muszka ezredest megszorítottunk egy udvarba sok mindenféle muszkával meg tatárral, osztán úgy belédöftem a bajonétomat, hogy belement a hegye az eperfába - s öreganyó odaállott az eperfa alá, amely éppen a háta megett volt, úgy mutatta -, azt írja, hogy így e!... A bajonét hegye meg belement az eperfába a torkán keresztül, úgy, hogy nem lehetett kihúzni, rittig le is tört... azt írja... Osztán, kedves anyám, úgy ömlött abbul a vér, mint a disznóbul, ha megszúrják, oszt mind a képembe spriccelt... - Anyó bólogatott hozzá. - Nahát ez kegyetlen borzasztó is lehetett...

 

- Még a! - mondta öregapó.

 

Öreganyó közelebb lépett a kerítéshez, suttogva folytatta, de kétszer is visszanézett elébb, nem hallgatózik-e valaki.

 

- De a Jóska fiam ír egyet.

 

- No.

 

- Valami istentelen lelkehagyott megírta neki, hogy a felesége vasaltba jár!...

 

- Ááá...

 

- Bizony attul az asszonytul! Ilyenkor legalább felhagyhatna a flangérozással. Gyászolhatna egy kicsit. De csak cifrálkodni. Olyan az anyja is... Megírták neki! Szegény fiúnak! Nem is neki, hanem valami falubélinek, a meg mingyán szaladt Jóskáho... Írja osztán most a szegény fiú: "Drága anyám, sírva gondolok magukra, szeretnék mán a tavaszi munkával foglalatoskodni, de nem lehet tudni, mi lesz a háborúval, most pedig nagyon jól szorítjuk az ellenséget, csak soká így tartson... Majd vége lesz eccer"... Így ír, de nem tudom én azt olyan jól elmondani - s most halkabbá lett a hangja, úgy suttogott fel a kerítés tetejére, "kívánom, hogy az én feleségem azután is vasaltba járjon... mer hallom, hogy mindennap vasaltba jár..."

 

- Biztosan megírta valaki...

 

- Hm.

 

- Biztosan.

 

- Ő maga is mondja, hogy "Kádár Lajosnak írták otthonrul..."

 

- Aha.

 

Az anyó elhallgatott, s pár pillanatig némán néztek egymásra.

 

- Ejnye - mondta egyszerre öregapó, mint akinek mécses gyúlt ki az eszébe -, azt a levelet már megnézném... Ha megmutatja húgom.

 

- Lehet, lehet a.

 

Öregapó nem szólt semmit, fordult a kapunak, s bement.

 

- Isten hozta - fogadta anyó -, tessék beljebb kerülni...

 

Itt jó magas ház volt, itt elfért öregapó, nem kellett félni, hogy a fejét beleüti a mestergerendába. Leült a karos ládára. Aztán bejött két lány meg az unokák. Persze a meny az otthon van apjáéknál; azért lehet flangérozni frissen vasalt ruhába. Igaz, egy lány s gyerek sincs még - április végére várják... Volt nagy zsivajgás, de ők csak beszéltek a fiuk leveléről, öregapó kétszer is elolvasta annak minden szavát.

 

- Úgy van a - mondta végül -, biztosan megírta valaki!... Itt is van, ahogy mondta Zsuzsi húgom, "Kádár Lajosnak írták otthonrul...".

 

- Ne olvasson már, András bácsi, mer megvakul.

 

- Á, nem olyan öreg az én szemem, ha öregapó vagyok is.

 

- De gyújtani kell lámpát - szólt anyó -, hun a masina, te...

 

- Ott van ni - szólt a lánya a gyerek mellől, mert szoptatott, és nem akart felállni.

 

- Jaj, mán ez is két krajcár - szólt öreganyó, s megzörgette a skatulya gyufát.

 

- Jó is vóna - mondta a másik lánya, aki szintén olyan vastagon mozgott a házba. Az ő ura is oda van, de mán kórházba fekszik szegény, Csehországba; elég bánat, bezzeg neki nincs is kedve vasaltba járni, koplaltatják szegényt a csehek, csak épp él, négy napig se lát orvost, azt írja. Panaszosan szólt. - Öt píz mán két pakli.

 

- De nem is kapni mahónap - mondja a szoptató asszony.

 

- Hát az én gyerekkoromba? - szólt anyó nekik oktatva. - Akkor még híre se vót a gyufának, az uraknak vót csak olyan tűzcsináló masinája. Hanem fogtunk egy kis csuprot, szaladtunk a szomszédba tűzért... Meg vigyázni kellett, hogy ki ne aludjon... Jaj, istenem, annak nem vót szabad megtörténni, hogy eccer az egész faluba kialudjon...

 

- Bizony - mondta öregapó, s keresztbe tette a lábát, nagy csizmái voltak, hogy a földön a gyerekek azt hitték, bornyú jött be a házba. - A tűznek nem szabad kialudni! Mindig csak azt hallottuk a régi öregektül: a tűznek nem szabad kialudni.

 

Kis csend volt, a kicsi lámpa meggyúlt.

 

- Jaj, menjetek mán a marhának enni adni - szólt sírósan az anya, mert ő egészen elfeledkezett a marhákról; a vendég miatt.

 

- Menjen maga - mondta a lánya, s a gyerekét áttette a másik oldalára.

 

- Eridj, lányom - küldözte anyó a másik menyecske lányát, de ez is csak a vállát rángatta.

 

- Ó, én nem szeretek ebbe a sötétbe ott lökdösődni a tinók közt, nagyon mérgesek.

 

Az anyó ránézett, bizony igazat adott neki, hát csak elszánta rá magát, hogy maga megy az ólba.

 

Öregapó ott maradt, az asztalra ráfeküdt, s a lámpa gyenge világánál silabizálta tovább a levelet.

 

Mikor a marhák már jól ropogtatták az eléjük vetett takarmányt, egyszer csak erősen setét lett... Anyó visszanéz a jászoltól, hát öregapó fogta el azt a kis világosságot az ajtóba, ami még vót. Nem utána jött a huncut!

 

- Ejnye - mondta - de nagy gyertya gyúlt!

 

Anyó már szinte félt tőle, nagyon gondolkozott, hogy lehet most kijutni ettől a nagy mahomet embertül az ajtón; azok a menyecskék is őtet zavarják ki, ahelyett hogy szó nélkül ellátták volna már a marhát.

 

Egyszer csak, ahogy a tehén hátát vakargatja zavarában, érzi, hogy valami nagy kéz nyúlik be a tehén fölött, s megragadja őtet. A másik percben már fel volt emelve a levegőbe, fel a széna tetejére.

 

- Jaj, istenem - fúlt el a hangja -, megbolondult kend?

 

De öregapó bánta is a tiltakozást, rátette a szőrös, erős ajkait, s megcsókolta a magához felemelt kis anyót...

 

- De hagyjon békét, hallja, nem vagyok én még olyan öreg, hogy engem bántatlanul lehessen bosszantani. Ha unokám van is, de csak negyvenöt esztendőcske vagyok.

 

Két évet lehazudott az anyó.

 

- Én se vagyok öreg - mondta nagyapó, s újra megcsókolta az anyót. - Ötvenkét esztendő nem nagy idő...

 

És apóka is letagadott három kis évet.

 

De anyó halálra volt rémülve.

 

- Jaj, istenem - mondta -, ha a fiúk itthon vónának...

 

- De nincsenek - szólt öregapó, s újra hozzádörzsölte a borostás arcát.

 

- De hagyjon, veszett kutya!

 

- Nem én, Zsuzsi... Hát ha a fiúk nincsenek itthon... mink nekünk... kell... teljesíteni... a szeretet... Osztán özvegyek vagyunk, he... Minden lehetséges... Tudod, hogy a tűznek a faluba sohase szabad kialudni!...

 

És megcsókolta újra. Egy fiatal legény se jobban a babáját. Nem biz a.

 

1915

 

 

 

                 Móricz Zsigmond: Lábnyomok a porban

 

Az alispánnak még a hajdúja is öreg badacsonyit iszik ma, mert ma nagy nap van Csurgón. Ma volt az examen a gimnáziumban és a diákok színijátékot csináltak utána, teátrumot az özvegy Karnyónéról meg a két szeleburdiakról. Az epilógust az alispán úrfija, Albertke mondta el, de olyan szépen, olyan bátran és értelmesen, hogy az asszonyságok és a kisasszonyok majd megették érte. Az alispán úr örömében az egész exameni publikumot meghívta vacsorára.

 

Vacsora alatt a zsidóbanda játszott. Utána tánc volt, de míg a banda jóllakott, addig összeállott az úri társaság és még egyszer megbeszélték a mai nagy napot.

 

Az alispán úr előkiáltotta a fiát, a nap hősét, s odaállította a tek. és nagyságos urak elé:

 

- Gyere csak, te kis rétor! Mit szól hozzá domine spectábilis.

 

A mérges arcú septemvir nyájasra húzta az arcát s megcsípte a piruló fiúcska állát.

 

- Azt mondom, hogy a követek asztalánál huszat tudnék mutatni, aki hamarabb belesülne az európai konstellációk előadásába, mint ez a kis discipulus.

 

- Egy Sárközy Albertnek az ördögtől sem szabad megijedni! - mondta az alispán és tetszéssel nézett végig a fián. - Előre megmondtam Vitéznek, hogy ne kímélje a nebulót, olyan dikciót szerkesszen össze neki, hogy a szeme-szája elálljon annak, aki hallja.

 

- Olyan kedves volt! - mondta egy néni, szerényen beleszólva az urak beszédjébe.

 

- Nagyon jó ez a teátrumoskodás! - szólt az alispán -, bátorsághoz szoktatja a gyerekeket.

 

- Gyerekeknek jó - mordult bele egy kövér szittya, aki húsz esztendeje nem mozdult ki a falujából -, de csak azt szeretném én tudni, igaz-é, hogy a londoni teátrumba nem deákok játszanak.

 

- Igaz-a - mondta az alispán -, hiszen egypár esztendőkkel ezelőtt Pesten is volt egy magyar színjátszó társaság.

 

- Horribile! - álmélkodott el a testes úr. - Hát mán a magyar közt is van, amék csepűrágásra adja a fejét?

 

Voltak, akik nevettek, de a septemvir közbe mennydörgött.

 

- Approbo! - kiáltott s villámlott a szeme. - Tele abajgatták a múltkor, valami öt-hat esztendeje az egész országot, hogy a pesti magyar teátristák megbuktak és ezer pengőnél több adósság maradt utánok! Hát adakozzanak a nemes magyarok, drága hazafiak, mert az agyarkodó mostoha szerencse összetapodta helyzetüket. Azt mondtam rá, hogy isten akarattya. Nem korcsosulhat a magyar annyira, hogy bemázolja a képit és odaálljon a komédiába, hogy bolondot csináljon magából. A gyerek csak gyerek, nem tudja, mit cselekszik, de mikor már benőtt a fejelágya, akkor ne böcsmölje életével a magyar nemzetet!

 

Az öreg úr akkora hangon dörögte el ezt, hogy az egész társaság egy szívvel-lélekkel kiáltotta rá, hogy: vivát!

 

Egy derék magyar úr szólalt meg, gróf Fegyverneky, aki maga is ott volt két kisasszony lányával az examenen, mert az elsőszülött kis unokája tündért játszott a komédiában.

 

- Ezek a firkáló fiatalok bizony mind amolyan elveszett emberek. Hozzám is eljött a minap valami Tempefői nevű poéta és arra kért, hogy adjak neki harminc aranyat, mert ő kinyomatta valami írását a régi nemes Fegyverneky nemzetségről, de belevesztett a tipográfus.

 

- Azt elhiszem - kiáltották többen. - És adott a nagyságos gróf?

 

- Nincs nekem kiloccsantani való harminc aranyom - pattant fel a gróf a bizalmas kompánia előtt. - Minden alávalóságra! Annak a hat csikónak, amit most állítottam cúgba, sokba kerül a szerszámja, csak az ötvösmunka, az ezüstözésért, aranyozásért sokra megy. Majd a faeton is, ha leérkezik Bécsből, elvisz néhány aranyat. Hát még a szobák kirajzolása, a szökőkutak, a diétára való uniformis, mennyibe kerülnek. Meg akkor egynéhányszáz úri vendégeket meg kell vendégelni: világosításokat, tűzijátékokat csináltatni! - Oh jé, meg kell a mai világban gondolni, mire adja ki az ember a pénzt.

 

- Meg bizony, de hát a Fegyverneky nemzetségről írt az a poéta... - szólt az alispán, akiről mindenki tudta, hogy szereti istápolni az ilyen poétaféléket. Hiszen Csokonai Vitézt, aki ezt a mai komédiát csinálta az özvegy Karnyónéról, ezt is ő tette be az iskolába professzornak, pedig az esperes úr váltig rezonérozott ellene, mikor meghallotta, hogy Vitéz uramat kicsapták a debreceni kollégiumból.

 

Gróf Fegyverneky fel is csattant az alispán szavára.

 

- Nem a pénzt sajnálom, eb az inge, de nem szorult a Fegyverneky név arra, hogy semmiféle emberek firkáljanak róla. Mert ha igaz volna is, amit az a poéta mesélt, hogy századok múlva is megmarad az ő csinálmánya, akkor se a Fegyvernekyeknek csinálta, mert azoknak a virtusa ezredek múlva is virtus lesz, hanem magának, hát őneki kellett volna megköszönni, hogy megengedtem, hogy az én jeles elődeimről verset csináljon!

 

- Igaz, igaz, úgy van! - kiáltották az urak.

 

- No de azért nem mondom, hiszen nem eresztettem én el alamizsna nélkül a jámbort, de megmondtam néki: fájlalom, hogy a maga balgatagsága miatt ilyen bajba vergődött. Én kegyelmedet - mondtam neki - mint poétát fel sem veszem, de mint nyomorultat sajnálom!

 

Nemes Tökkolopi Menyhárt uram alig várta, hogy közbeszólhasson.

 

- Én csak azt mondom, hogy szép a szép név, kivált, ha szép tettek is járulnak hozzá. Az én nevem ugyancsak rövid, de szép tettem, az van elég, ha eljön hozzám az a poéta, szívesen megtraktálom, urasan ellátom dohánnyal, míg él, írja meg nemes tetteimet! Ha a nemes szemérem nem tartóztatna, hogy elszámoljam, igen sokra menne az. Egy egész kalendárium telnék ki abból, hogy tekintetes nemes Tökkolopi Menyhárt de eadem, minden kompániában szerencsés játszó volt, oly okosan tudott skártolni, hogy négy tarokk mellett megtartotta a pagátot, másszor tíz tarokk mellől elnyerte. Hat tromfba kötött a társa s hatot nyert tőle mégis.

 

Fegyverneky Éva, aki szeretett kötekedni Csokonaival, most odafordult a költőhöz:

 

- No, Vitéz uram, magára csak rápergelnek.

 

Csokonai csendesen, kissé fanyarul mosolygott. Egyszerre ő lett a terem másik oldalának a középpontja. A lányok mind köréje csoportosultak és kíváncsian lesték, mit szól a Lilla-dalok költője arra, ahogy az urak beszéltek a poétákról. Csokonai nem jött zavarba s nem volt elkeseredve a beszéd miatt, mint várták.

 

De még mielőtt megszólalt volna, Fegyverneky Róza, az Éva testvérnénje, aki az előbb emlegetett Tempefői poétába néhány évvel ezelőtt szerelmes volt, érzelmesen megszólalt.

 

- Óh, bizony kár a poétákat bántani!...

 

Csokonai elmosolyodott s olyan fölényesen és természetesen nézett a grófkisasszonyra, mint aki hozzá van szokva, hogy napról-napra még a grófkisasszonyoknál is előkelőbb, sőt műveltebb hölgyekkel, a Múzsákkal társalogjon. Sárgásbarna bőrén átsütött a vér tüze és nagy gömbölyded orra alatt csalafinta mosolyra húzódott a nehány szálnyi bajusz. Nagy álmatag szemei most derűsen villantak ki a sötét karikák közül s kedves hangja tréfásan csengett.

 

- Bizony kár a poétát bántani, nagyságos kisasszony, mert a poéta veszedelmes ellenfél, lehet, hogy ma egy szót sem szól, de száz év múlva megnevetteti a válaszával a világot!

 

- Jaj, poéta uram, hogy jutott eszébe annyi sok bolondság, amit ma a deákokkal elkomédiáztatott! - kérdezte egy kacagó kis lányka.

 

- Az igazán érdekes! valóságos boszorkányság! - szóltak minden oldalról.

 

- Ugyan, arra való az egész, hogy a dámák ne unatkozzanak, ha már poéta került Somogyba.

 

- Biz azt jól tette! De jól tette! De most nem marad békén, míg meg nem vallja, hogy csinálta!

 

- Játék - mosolygott Csokonai -, egy éjszaka ütöttem össze az egészet és két próbára már el is játszották a fiúk!

 

- Jaj, de érdekes! De hogy találta ki!

 

- Hát, volt egy tanítványom - tréfált velük a költő -, olyan kövér, mint egy szatócsné és olyan csintalan, mint egy ördög, ez volt az első gondolatom, hogy ebből legyen Karnyóné! Ennek hadd csapjanak kurt két szeleburdiak, éppen jó lesz rá a két Körmendi testvér.

 

- Na hát azok igazán olyan szeleburdiak! - kiáltott közbe egy kis fitos leány nagy derültséget keltve.

 

- Volt egy kis parasztgyerek az első grammatisták közt, ha megijedt, mindig hebegett, ez lesz a Samuka. Biztosan jól fog hebegni, mert félni fog színpadon. Volt egy fiú, aki jól tud tótosan beszélni, ebből legyen Lázár deák. Akkor aztán már mindenki megvolt. Hanem eszembe jutott, hogy Deák Lajos, a Deák assessor úr fia szépen dalol, legyen belőle Boris szolgáló.

 

- Hát a két tündér? - kérdezte valaki.

 

- A két tündért azért találtam ki - bókolt a költő a Fegyverneky-lányok felé -, mert a nagyságos gróf úrnak akartam kedveskedni azzal, hogy az ő kis unokája legyen a legszebb. Hadd legyen hát tündérfi, mondtam, ám nagy volt a bökkenő. Mit csináljon a tündér a Karnyóné boltjában! No de egy poétának nincs lehetetlenség. Hadd haljanak meg az összes szereplők, az lesz csak cifra komédia és a végin hadd támassza fel őket a kis grófi tündér.

 

- Jaj, de érdekes!

 

- Csak még azt kell kitalálni - mondta a költő -, mért haljanak meg a bolondosok. De ott a lottéria! Azon vesznek össze. Azt pedig ki sem kellett találni, mert csakugyan megesett Kaposváron!

 

- Az ám! - kiabálták a kisasszonykák -, azt is éppen Körmendi Feri tette meg, a szeleburdiak bátyja, hogy kitétette egy öreg németnek a számjait a lottériába! De az csakugyan felment Bécsbe!

 

Egy tüzes szemű barna lányka haragosan, szégyentől piros arccal mondta:

 

- Azért mégse kellett volna csúffá tenni a mi városunkat!

 

Felkacagtak, s mivel a másik szobában megszólalt a zene, egy pillanat alatt szétrebbent a társaság. Jöttek a gavallérok, s ki-ki vitte a párját táncba.

 

Csokonai magában maradt.

 

Átment az öreg urak közé.

 

- Itt jön az én édesem - kiáltott rá az alispán úr vidáman s hatalmas kezét rátette a fiatalember vállára. - No, amice, most aztán ne sajnálja a vágott dohányt, hadd halljuk egy jó debreceni tréfát.

 

Csokonai szokása szerint egy kicsit félszegen nevetett, s frissen elmondott egy kollégiumi erős borsos adomát a professzornéról meg a három deákról.

 

Az adomának igen erős volt a csattanója, az urak hatalmasan kacagtak rajta, ki az oldalát fogta, ki a szemét törülte.

 

- No, amice - mondta az alispán, mikor kinevették magukat -, deferáljon édesem egy kicsit a világ gusztusának; ha mán elmondja, csendesebb hangon, még benéz valamelyik asszonyszemély.

 

A septemvir még egyszer kinevette magát kedvére, s akkor így szólt:

 

- Na hát még azt is megbocsátom ezér a jó mondásáért, hogy komédiába avatkozott az öcsém.

 

- Csinált ő egyebet is - vette pártfogásába az alispán a védencét. - Olyan szép verseket írt a szeretőjéhez, hogy Gyöngyösi óta nem írt olyat magyar poéta.

 

A septemvir egyszerre elkomorodott.

 

- Ne emlegesse domine spectábilis Gyöngyösit: Nem lehet Gyöngyösihez tenni egy mái fiatalt! Gyöngyösi több vármegyék táblabírája és Gömör vármegye alispánja volt. És olyan verseket, mint a Márssal társalkodó Murányi Vénus, olyat nem ír többet senki magyar anya szülte.

 

Csokonai dacosan, merészen vetette fel a fejét.

 

- Ej, nagyságos uram, nincsen Gyöngyösivel beszegve a magyar poézis.

 

A septemvir gorombán vágott oda:

 

- Hátrább az agarakkal!... Hallottam bizony, hogy kend is csak két sorra tesz mán rigmust. Bezzeg Gyöngyösi uram nem sajnálotta a fáradságot, mind a négy sor végire odatette... Nem is szeretek hallani ezekről a mái gyerekek impertintiájáról. Gyöngyösihez tenni egy Csokonait! Mi lesz a világból... Különben is nem verseket kell írni az embernek a szeretőjéhez, hanem el kell venni feleségül!

 

A pohara után nyúlt; Csokonai felpattant ültéből.

 

Kiment az éjszakába. Egy savóképű fiatalember, egy fiatal jurátus ment utána. Muzsafi volt, aki már verset küldött a magyar poézis kertészéhez, Kazinczyhoz, Széphalomra. A szent lelkű öreg válaszolt is neki s a német poéták utánzására serkentette. Különösen Bürgert és Mathissont ajánlotta neki.

 

Odakint szép csillagos nyári éjszaka volt.

 

Az alispán hajdúja avval mulattatta a többi vendégek cselédségeit, hogy már harmadszor mondta el szóról-szóra, hogy mi minden volt a délelőtti komédiában.

 

- A lidvérc abba a gólyafészekszurkáló poétikusba! - mondta. - Olyanokat talált a ki, hogy öregapám se hallott olyat. Héj az a Kuruzsló uram, aki ott kínálta a verset, olyan vót, hogy magam is fel akartam mán kiátani neki, hogy hajja kend, nekem is aggyon egy polturáért. De Belzebub faragjon villanyelet a lelkiből, a volt csak cifra, mikor akik meghóttak, mind eccerre talpra ugrottak, de még kántálni is rákezdtek!

 

- Hogy lehet mán a? - kérdezte a gróf inasa.

 

- Kotty belé! Hász mit értesz te ahho, mi a csízió! Deákok voltak azok, fel kellett azokat támasztani, mert mi lett vón abból, ha nem mennek haza vákációra! No, ha százszor elcsinálnák azt a komédiát, százszor megnézném! Meg istenuccse!

 

Csokonai távolabb ment a kert fái közé. A tisztelője, a szerény Muzsafi, mint az árnyék húzódott utána.

 

- Boldog lehet, mester! Azért mégis mély nyomokat hagyott a lelkekben.

 

Csokonai kissé hallgatott. Aztán felsóhajtott.

 

- Nyomokat hagytam a porban! Jön az első szél, mindet elsepri! De ha irgalmasabbak lettek volna az istenek - lennék a vízcsepp, amely szétporlasztja a kősziklát!... Mi ez abból, amit tenni szeretnék!... Magyar föld, magyar átok!... A mai napnak vége, eltűnt, elfeledték... S ezzel a nappal el vagyok temetve én magam is... Hová lesz az az erő, ami itt feszít belülről!... Hová ez a világ, ami itt van körülöttem, amit olyan könnyen tudnék komédiában megörökösíteni!... Talán sose írok többet effélét, és ki játszaná újra! Én magam se láttam soha, semmiféle színielőadást a main kívül... Talán száz esztendő múlva lesz olyan boldog kor, mikor kíváncsiak lesznek s megpróbálják mit is, hogy is experimentáltunk... Ah, vestigia lena... Könnyű lábnyomok a porban... Ez a Karnyóné!...: Itt járt valaki!... Valaki járt itt!

 

                    Móricz Zsigmond: Hét krajcár

 

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.

 

Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

 

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

 

És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.

 

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

 

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.

 

Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.

 

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

 

- Elbújtak.

 

- Micsodák?

 

- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.

 

Kihúzta a fiókot:

 

- Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.

 

Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

 

Nem lehetett azon nem kacagni.

 

- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

 

Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

 

Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.

 

Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.

 

- Pszt! - ijesztett rám az anyám - csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul...

 

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

 

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

 

- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.

 

- Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.

 

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:

 

Pénz bácsi gyere ki,

Ég a házad ideki...

 

Azzal felfordítottam a házat.

 

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

 

Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

 

- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

 

Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.

 

De nekem fúrta valami az ódalamat.

 

- Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.

 

- Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

 

- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

 

- Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

 

Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

 

- No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

 

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

 

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

 

- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

 

A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

 

- Megáll csak - szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

 

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.

 

A szemének alig akart hinni.

 

- Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy - kettő, - három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.

 

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

 

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

 

Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.

 

És akkor a homlokára csap az anyám:

 

- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

 

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

 

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

 

- Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.

 

Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

 

Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

 

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.

 

És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.

 

Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.

 

- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.

 

A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.

 

- Egy krajcár? - kérdezte.

 

- Hát.

 

- Adok én.

 

- No még a kéne, kódustól alamizsnát.

 

- Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

 

Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.

 

- Na hálá légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...

 

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

 

- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.

 

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

 

Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

besc,nr.3

(hurka tata, 2011.05.25 12:46)

hat....en nem olvastam el mert mast kerestem,de tuggyatok mit?nem is erdekel.egy picit olvastam belolre de lattam hogy paraztosan van irva.na CSASSSZZZZZZZZTOK