Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 A szeszélyes vénasszony

Az öregotthonban meghalt egy asszony. Az éjjeli szekrényre ki volt készítve egy boríték, az egyik ápolónőnek címezve.

"Mit látsz magad előtt, amikor gondozol? Mit látsz, ha rámnézel? Mire gondolsz, amikor magamra hagysz? Mit szólsz, ha rólam beszélsz?

Legtöbb alkalommal egy szeszélyes öregasszonyt látsz magad előtt, aki már egy kicsit becsavarodott, és amikor eszik erősen, csámcsog. Amikor kérdezik, akkor nem válaszol.

Egy vénasszonyt látsz, aki nem találja cipőjét, harisnyáját, és engedi, hogy úgy bánjál vele, ahogyan neked tetszik, akár tisztálkodásnál vagy az étkezésnél.

Ezt látod.

Nyisd ki a szemeidet. Ez nem én vagyok.

Elárulom neked az életemet.

Tizenhárom gyerek közül én vagyok az utolsó.

Szüleim és testvéreim nagyon szerettek.

Alig voltam tizenhat éves és arról álmodoztam, hogy megtalálom életemben az első férfit. Húszéves voltam, amikor férjhez mentem. Szívem erősebben megdobban, amikor az akkori időkre gondolok.

Huszonöt éves vagyok és van egy gyermekem, akinek nagy szüksége van rám, mert hátat épít magának.

Harmincéves lettem és érzem, hogy egymásra vagyunk utalva. Negyven éves koromban tudtam, hogy hamarosan el fog hagyni. Férjem hűségesen kitart mellettem. Ötvenéves lettem és már unokák zajongnak mellettem.

Mindenki szeret.

Jönnek a sötét napok, férjem meghal. Félelemtől reszketve gondolok a jövőre. Gyerekeim nincsenek velem, sajátjukkal törődnek.

Visszagondolok az elmúlt évekre, amikor boldog voltam és szerettem. Már megöregedtem. A természet durva játékos: az öregséget együgyűségnek állítja be. Testem szépsége meglöttyen, az erőm is elhagy. Haladnak az évek, és ahol valamikor szív dobogott, most egy darab kő van.

Rozzant testemmel mégis megmaradok fiatalnak, mert érzem, hogy életem újból elkezdődik, mert szeretek. Átgondolom a rövid éveket: milyen gyorsan elrohantak. Elfogadom a könyörtelen igazságot, hogy semmi sem lehet végtelen .

Te, aki gondomat viseled, ne a szeszélyes vénasszonyt lásd bennem. Figyelj egy kicsit oda és meglátod!"

 

Óh milyen sok tekintettel, milyen sok emberi tettel találkozunk nap mint nap. Mit veszünk észre? A ráncokat, a szeszélyt és a keménységet? Milyen szép lenne, ha arra törekednénk, hogy átérezzük az álmokat, a meleg szív dobogását és a sokszor egészen elrejtett szeretetet!

 

Forrás: Bruno Ferrero Van ott fent valaki? című könyve

 

 

                              Kutya és gazdája

 

Egy férfi meg a kutyája sétálnak egy úton. A férfi élvezi a tájat, mikor ráébred, Ő már halott...

Emlékezett arra, mikor haldoklott és hirtelen az is beugrott neki, hogy a mellette sétáló kutyus is évek óta halott volt.

Azon kezdett el gondolkozni, vajon hova viszi őket az út, amin sétálgatnak.

Egy idő után elértek egy magas, fehér falhoz. Hosszú sétány vezetett fel a domb tetejére, ahol egy magas boltív húzódott, ragyogva a napsütésben.

 

Megindultak a kutyával és ahogy közelebb értek, észre vettek egy asztalt az egyik oldalon, ami mögött egy ember ült.

 

Megkérdezték tőle : "Elnézést, megmondaná, hogy hol vagyunk, kérem?"

"Ez a Mennyország, uram!" válaszolt az ember.

"Remek! Kérhetnénk egy kis vizet?" kérdezte.

"Természetesen, uram. Jöjjön csak be . - invitálta be az ember és a kapu elkezdett megnyílni.

"Bejöhet a barátom is?" - kérdezte a kutyusára mutatva.

"Sajnálom uram, de állatokat nem engedhetek be."

Az utazó gondolkodott egy pillanatig, majd megfordult és visszament az útra a kutyussal együtt, hogy akkor inkább folytatja útját.

Újabb hosszú séta és újabb magas domb után elérkeztek egy földútra, ami egy farm kapujához vezetett.

Ez a kapu úgy nézett ki, mint amit soha sem zárnak be.Kerítés sem volt. Észrevettek egy fának támaszkodó embert, aki épp olvasott.

"Elnézést, uram, kérhetnénk egy kis vizet?" - kérdezte.

"Persze, ott egy kút, jöjjenek be" - érkezett a válasz.

"A barátom is bejöhet?" - kérdezte az utazó, a kutyusra mutatva.

"Van egy tálka a kút mellett" - bólintott az idegen.

Beléptek mindketten és megtalálták az öreg kutat, meg a tálat. Mikor mindketten eleget ittak, visszasétáltak a férfihoz a fa mellé.

"Mi ez a hely?" - kérdezte az utazó.

"Ez a Mennyország" - válaszolt a férfi.

"Ez furcsa, egy fickó lentebb ugyanezt mondta."

"Úgy érti az arany út, a márvány kapukkal? Nem. Az a pokol."

"Nem bosszantja, hogy így megtévesztik az embereket?"

"Dehogy. Örülünk neki, hogy előre kiszűrik az olyanokat, akik hátra hagynák a legjobb barátjukat."

 

 

                             Példamutató szeretet

 

Egy őszi hideg szeles késő délután, ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, senkit sem szeretett, senki sem szerette. Kigyúltak már az utcai fények, s erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette. Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette. - Mindenhol csak a gazok nőnek - mormogta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan:

- Bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.

A férfi a vállát rándítva mondta:

- Én ilyent nem kértem. Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobva, kályhájába tüzet rakva kavargott benne a kislány mondata. - Minek nekem virág? - mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe.

- Virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette. A házba bevitte és gondosan elültette. Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak. Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott:

- Látom bácsi, bevitted a virágot.

- Be - válaszolta, majd elballagott. Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül, várja a kis virág, mely az ablakában ül. A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, a férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott. Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette. Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva, Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett. Idős néni jött elébe.

- Jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok.

- A kislány beteg lett, kórházban van - mondta a nénike - nagymamája vagyok. A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.

- Hová-hová? - szólt egy nővér.

- Egy kislányt keresek ma beteg lett.

- Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.

Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból. Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából, majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta.

- Köszönöm - összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra - köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette, a temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.

- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam. Látod? Most ezt visszaadtam, már tudom, megtanultam, mi az, hogy szeretni, hogy néha meg kell állni, másokkal is törődni!

 

 

 

                   Nap és a hold

 

Egy réges-régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.

Akkoriban még nem voltak csillagok,a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról,aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről,melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikorra legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap.

Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni azután maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.

Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.

Ezen az éjszakán megállt az égen s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.

Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.

A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.

A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.

A Hold szilárdan állt a helyén, az ég leg magasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül.

Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.

A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródottan égen sok ezer apró, fényes darab.

Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.

Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.

 

 

                                Alkyoni Papadaki: A Hold színe

„- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.

- Az álmoknak is van színe?

- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.

- Milyen színű az öröm?

- Fényes, kis barátom.

- És a magány?

- A magány az ibolya színét viseli.

- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.

A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?

- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.

- Na és a szerelem?

- A szerelem színe a telihold.

- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.

Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett..

 

 

 

                           Fogom a kezed! Szeretlek..

Már megint, megint kitört belőled a szomorúság, pedig hányszor, de hányszor megesküdtél, hogy pozitív leszel! Mi az, hogy nem emlékszel? Pedig nem is nekem, hanem magadnak esküdtél

 

Ugyan már, Te nem vagy senki! Miért gondolod?

Azért, mert nem vagy nádszál karcsú? Kit érdekel? Az én szememben kétszer ekkoraként is csodálatos maradsz.

Azért, mert nem vagy gazdag? Ha egy kezeden meg tudod számolni a barátaidat, akkor már gazdagabb vagy mindenkinél.

Azért, mert nem hiszed el, hogy szeretnek? Én szeretlek. Igazán.

 

Az én szemem nem látja a kilóidat, a ruhádat, vagy éppen azt, hogy körberajonganak-e. Csak a szemedet. Bele nézek, és a mélyén Téged kereslek

Á, látlak már! Ott vagy, de elbújtál. Hiába. Én így is megtalállak, ha páncélba bújsz, vagy falakat emelsz magad köré. Látlak Téged. Az értékeidet. A Lényeged.

 

 

Tehetséges vagy. Miért rázod a fejed? Az vagy. Mindig mosolyt tudsz csalni az arcomra, és egy pillantásoddal felszárítod a könnyeim. Mi ez, ha nem tehetség?

Okos vagy á, már megint kételkedsz. Pedig tényleg. Mindig tudod, mit kell mondani, hogy boldog legyek, de ne legyen hazugság. Mindig tudsz valamit mondani, ami boldogságot ad. Nekünk adod a legnagyobb kincsed. Magad. És talán észre sem veszed, hogy adod. Nekem. Másoknak.

Most mit csodálkozol? Csak nézel rám a meglepődöttségtől tágra nyílt szemeiddel, de még mindig kételkedés csillog bennük

Bár úgy látnád magad, ahogy én! A szemeimen keresztül egy új világot mutatnék meg neked, és egy olyan oldaladat, amit még talán Te sem ismersz. Vagy nem akarsz ismerni. Pedig gyönyörű.

Azt mondod, elfogult vagyok? Meglehet. De van rá okom: az, hogy szeretlek.

 

Pusztán azért, mert van, aki nem fogad el, még nem leszel számkivetett. Ne sajnáld magad, nézd: én se sajnállak, hisz nincs is miért. Sokan szeretnek, nemcsak én. Ebben ne kételkedj.

Ne nézz körbe ilyen csúfondárosan. Hogy kik? Nem látod őket, vagy nem akarod látni?

 

 

Könnyű elvonulni könnyű hibáztatni, és gyűlölni könnyű meglátni a rosszat. Magadban. A Világban. A jót már nehéz nagyon nehéz.

Ha elástad magad az önsajnálat mocsarában, persze, hogy könnyebb benne feküdni, és azt mondani: senki vagyok, nem leszek több mint venni a fáradtságot, és kikecmeregni.

 

Ne nézz rám ilyen szemrehányóan! Tudod, hogy igazam van. Ha most nem is, de majd amikor fél éjszaka a plafont bámulod, rájössz Te is.

Kimászni a gödörből iszonyúan nehéz. A hozzá való akarat az életösztön. Ébreszd fel magadban! Engedd, hogy segítsek. Hogy kihúzzalak. Hogy fogjam a kezed.

 

Hiszen ezért vagyok itt. Hiszen szeretlek. Hogy miért? Nem tudom, ha tudnám, az már nem lenne szeretet.

Nem azért szeretlek, mert szép vagy, hanem azért vagy szép, mert szeretlek. Te tudod ezt, csak félsz. Félsz, hogy egy nap arra ébredsz, hogy elmúlt. De ne félj, nem fogsz.

A szeretet nem tud elmúlni.

 

Már megint ezt kérdezed Miért, miért vagy te ilyen csökönyös? Csak állsz itt csípőre tett kézzel, és próbálsz szúrós szemmel nézni. Elárulom: nem jött össze. Nem szemrehányást látok a szemedben, hanem félelmet. Félsz a választól, de mégis érdekel. Meg akarod tudni akkor is, ha a szíved szakad meg vele.

Miért mondtam már, hogy nem tudom, ne dacolj mindig! Hogyhogy miért? Mégis miféle kérdés ez?

Szeretlek, mert szeretlek. Csak így. Egyszerűen.

Úgy, ahogy vagy!

 

 

 

                            A Nap és a Hold találkozása

Egy réges régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.

          Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről, melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap.

          Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni az utána maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.

             Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.

                               Ezen az éjszakán a Hold

                               megállt az égen s el-

                               határozta, hogy nem

                               mozdul el onnan, míg

                               el nem jön hozzá a Nap.

          Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.

          A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.

          A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.

                               A Hold szilárdan állt

                               a helyén, az ég leg-

                               magasán, és akkor sem

                               mozdult, amikor már

                               elviselhetetlen hő-

                               ség vette őt körül.

          Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.

          A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.

          Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.

           Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.

 

 

 

 

                        Természetfeletti hallás

Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban a nem indián barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt. Egyszer csak megszólalt az indián:

- Hallok egy tücsköt.

- Az nem lehet - mondta a barátja. - Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt?

- Biztos vagyok benne, hallottam egy tücsköt!

- Ez őrültség! - mondta a barátja.

Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett.

- Ez lehetetlen! Neked természetfölötti hallásod van.

- Nem - válaszolt a bennszülött -, az én fülem semmiben sem különbözik a tiédtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.

- Ez lehetetlen, én soha nem hallanék meg egy tücsköt ekkora zajban!

- Nem, az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Figyelj! Bemutatom.

Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette őket. Harmincméteres körzetben mindenki megfordult, hogy vajon az érme, ami leesett, nem az övék-e.

- Látod már, mire gondoltam? Az egész csak azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra.

 

 

 

                    Charles Dickens: Karácsonyi koboldok

Jó régen, egy öreg városkában élt egy bizonyos Gabriel Grubb, aki sekrestyés és sírásó is volt egyben. Meglehetősen rossz természetű, akaratos és goromba ember volt, aki nem kereste a társaságát senki másnak, csak az öreg üvegcséjének, amely éppen elfért a kabátja nagy, belső zsebében. Alkonyatkor, nevezetesen éppen karácsony estéjén, Gabriel a vállára vette az ásóját, meggyújtotta a lámpását, és elindult a templom sírkertje felé, mert másnap reggelig be kellett fejeznie egy sírhelyet. Elég rossz hangulatban volt, de úgy okoskodott, hogy a munka talán meghozza jókedvét.

Komótosan lépkedett, aztán befordult egy sötét utcába, amely a templom mögött húzódó temetőbe vezetett – arra a szép, borongós és gyászos helyre, ahová az emberek csak nappali világosság mellett mertek belépni, tehát igencsak dühös lett, amikor meghallotta, hogy egy fiatal gyerek vidám karácsonyi dalokat énekelget a kapu mellett. Gabriel megvárta, amíg a fiú felbukkant, aztán a lámpásával vagy ötször-hatszor jól rákoppintott a kölyök fejére, hogy legközelebb vigyázzon, hol énekel. A kölyök a fejét fogva szaladt el, Gabriel Grubb pedig jót kuncogott magában, aztán belépett a sírkertbe, és bezárta maga mögött a kaput.

Levette a kabátját, letette a lámpást, majd nekilátott a félig megásott sírnak, és egy jó órán keresztül csak ásott és ásott. A föld azonban fagyott volt a hidegtől, egyáltalán nem volt könnyű feltörni, és kilapátolni. Máskor ez eléggé elvette volna Gabriel kedvét a munkától, most viszont annyira elégedett volt a szegény kölyök énekének elhallgattatásától, hogy egyáltalán nem zavarta a lassú haladás. Amikor befejezte az ásást, elégedetten tekintett le a sírhelyre, és halkan dünnyögve elkezdte összeszedni a holmiját.

 

Pompás hely lesz ez valakinek, pompás hely lesz ez valakinek,

Néhány lábnyi hideg föld, ha véget ért az élet.

 

 

– Haha – nevetett, és kényelembe helyezte magát az egyik lapos sírkövön, amelyik a kedvenc pihenőhelye volt. Elővette az üvegcséjét. – Egy koporsó karácsonykor. Egy karácsonyi ajándék. Hahaha!

– Hahaha – ismételte egy hang mellette.

– Csak a visszhang volt – nyugtatta magát, és újból az ajkaihoz emelte az üveget.

– Tévedés – mondta egy mély hang.

Gabriel felpattant, és amikor megfordult, a földbe gyökerezett a lába a félelemtől, mert valami olyat látott, amitől még a vér is megfagyott az ereiben. Az egyik közeli sírkő peremén egy különös, nem emberi alakot pillantott meg. Tökéletes nyugalomban ült, és olyan gonoszul vigyorgott Gabrielre, ahogyan csak egy kobold tud.

– Mit csinálsz te itt karácsony estéjén? – kérdezte a kobold szárazon.

– Azért jöttem, hogy sírt ássak, uram – hebegte Gabriel.

– Miféle ember az, aki egy ilyen estén a sírok között kószál? – kiáltotta a kobold.

– Gabriel Grubb! Gabriel Grubb! – visszhangozta megannyi kísérteties hang, amelyek mintha megtöltötték volna az egész sírkertet.

– Mi van abban az üvegben?

– Borókapálinka, uram – felelte a sekrestyés, és még jobban remegni kezdett, mert az italt a csempészektől vásárolta, és attól tartott, a koboldnak valami köze lehet az adószedőkhöz.

– Ki az, aki egy ilyen estén, mint a mai egyedül iszik borókapálinkát egy sírkertben?

– Gabriel Grubb! Gabriel Grubb! – kiáltozták újra a hangok.

– Ki hát akkor a mi jogos jutalmunk? – emelte fel a hangját a kobold.

– Gabriel Grubb! Gabriel Grubb! – válaszolta a láthatatlan kórus.

– Nos, Gabriel, mit szólsz ehhez? – kérdezte a kobold, és a vigyora még a korábbinál is szélesebbre húzódott.

A sekrestyés levegő után kapkodott.

– Ez… Ez nagyon érdekes, uram, nagyon érdekes – felelte a sírásó, remegve a félelemtől –, de azt hiszem, én most visszatérek a munkámhoz, uram, ha megbocsát.

– Munkához! – morogta a kobold. – Miféle munkához?

– A sírásáshoz, uram.

– A sírhoz, igen? Ki az, aki örömét leli a sírásásban, mikor mindenki más boldogan ünnepel?

– Gabriel Grubb! Gabriel Grubb! – felelték a hangok.

– Attól tartok, a cimboráim téged akarnak, Gabriel – közölte a kobold.

– Nagyon sajnálom, uram – motyogta a halálra rémült sírásó –, de nem hiszem, hogy ez lehetséges. Nem is ismernek engem, nem is láttak még sohasem.

– Ó, dehogynem! Tudjuk, ki volt az, aki szívének gonosz irigységében fejbe verte azt a szegény fiút, amiért az boldog volt.

A kobold hangosan és vérfagyasztóan felnevetett, amit társainak visszhangja követett.

– Én… Én attól tartok, nekem most mennem kell, uram – mondta a sekrestyés, és mozdulni próbált.

– Menni? Hahaha! – A kobold újból felnevetett, és Gabriel felé iramodott. Megragadta a gallérjánál fogva, és egyszerűen lesüllyedt vele a föld alá, egy hatalmas barlangba, amely telis-tele volt visszataszító, vészterhes tekintetű koboldokkal. – És most – kiáltotta a koboldok királya, akivel az imént találkozott a sírkertben. Egy trónuson ült a barlang közepén. – Most mutassuk meg ennek a szomorú és rosszkedvű embernek milyen képek rejtőznek a mi raktárainkban.

Ahogy ezt kimondta, egy parányi felleg jelent meg Gabriel előtt, és egy látomás bontakozott ki benne, amely szegényesen bútorozott, de takaros otthont mutatott. A tűzhely körül kisgyerekek gyűltek össze, némelyikük az anyjuk szoknyáján csüngött. Az asztalon egyszerű vacsorát tálaltak, s a tűzhely közelében egy hintaszék állt. Hamarosan belépett a gyermekek apja, és a kölykök mind odasiettek hozzá. A férfi leült az asztalhoz, hogy megvacsorázzon, a többiek odatelepedtek köré, és mind boldognak tűntek.

– Mit gondolsz erről? – kérdezte a kobold. Gabriel motyogott valamit, arról, hogy kedvesnek találja. – Mutassatok neki még többet!

Hosszú ideig újabb és újabb felhők bukkantak fel, és mind megtanította valamire Gabrielt. Látta, hogy a keményen dolgozó emberek, akik majd megszakadtak a munkában a szegényes ünnepi vacsorájukért, mégis milyen boldogok. Végül arra a következtetésre jutott, hogy van mit tisztelni ebben a világban. Alighogy ez a gondolat megfogant a fejében, a legutolsó felhő közelebb lebegett hozzá, rátelepedett, és elbágyasztotta. A koboldok egymás után tűntek el a szeme elől, s ahogy az utolsó is elenyészett, elnyomta az álom.

Már reggel volt, mikor felébredt. A kedvenc sírkövén feküdt, és kiürült üveg ott hevert mellette. Felállt – már amennyire fel tudott –, leporolta a dér nyomait a kabátjáról, és a város felé fordult. Azonban a tekintete már egy más emberé volt; a koboldok barlangjában átélt különös kaland megtanította őt a jóságra és a kedvességre.

 

 

 

            (Linda Dillow)

“Tavasz volt, de én a nyarat vártam;

a meleget, a patakok hűs vizét.

Nyár volt, de én az őszt vártam;

a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.

Ősz volt, de én a telet vártam;

a ropogós havat, és a karácsony örömét.

Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,

a rügyfakadást, a nap melegét.

Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;

szabad és önálló.

Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,

érett és sokat ismerő.

Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;

ifjú és szabadlelkű.

Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;

tevékeny élettel.

Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”

 

 

                     

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.