Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                       Késői igazság

 

Fizika óra van, én mellette ülök. Ő rám néz, és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond "legjobb barátom". Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem.

Én odaadom neki, ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi.

Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom.

Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír...sír, mert szakított a barátjával.

Én megvigasztalom, ő átölel...érzem, hogy majd kiugrik a szívem.

Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi.

 

Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát.

Ő rám mosolyog.

Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam.

Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, gyönyörű nő.

Az utolsó nap ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit.

Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon.

 

És akkor megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát.

Potyognak a könnyeim.

Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit.

El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt... Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját,a következőket olvasom: " Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit.

El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom."

 

 

               Mindened van…

"Kértem Erőt... és kaptam nehézségeket, amelyek erősség tesznek.

Kértem Bölcsességet... és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket.

Kértem Jómódot... és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak.

Kértem bátorságot... és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem azokat.

Kértem Szerelmet... és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek.

Kértem Jóindulatot... és kaptam lehetőségeket.

Semmit nem kaptam meg, amit akartam... De mindent megkaptam, amire szükségem volt.

Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal, tudd, hogy képes vagy legyőzni őket." 

 

 

Tragikus eset,  igaz történet

Egy tragikus eset, ami nem rég megesett.

Volt egy pár, mely szerelmes, szívük a szóra engedelmes.

Minden nap találkoztak, az életről együtt álmodoztak.

Lassan eltelt a forró nyár, szívüket hűsítette az ár.

A szerelem megmaradt, bár az idő elszaladt.

Egy napon veszekedtek, a dühtől mindketten reszkettek.

Egymáshoz bántó szavakat kiabáltak, a kezek most elválltak.

A szél egyre jobban fújt, a lányhoz egy kéz nyúlt.

Karját megfogta, egyre jobban szorongatta.

Hiába védekezett, testével reszketett.

Hirtelen elengedte, a szépet elfeledte.

A lányt erősen megütötte, akkor szívét is eltörte.

Gúnyosan mondta: nem kellesz, miattam többet nem szenvedsz.

Soha többé ne keress, engem Te ne szeress.

Megbánod, amit velem tettél, hogy ellenem vétkezni mertél.

A srác a földre esett, szavakat keresett?

Kérlek, ne féljél, pár perce még szerettél.

A lábai elé borult, hibájából okult.

De a lány meg nem bocsátott, szavakkal átkozott.

Könnyek futottak végig az arcán, senki sem tudott segíteni bánatán.

Elindult hazafelé, csendesen nézett maga elé.

Otthon a szobájában sírt, könnyeivel nem bírt.

Úgy döntött nincs miért élni, a világtól nem akar félni.

Elvesztette szerelmét, vele együtt az életét.

Levelet írt, közben pedig sírt.

Ekképp fogalmazta meg gondolatait,a rég elmúlt álmait.

Megbántottál Kedvesem, tönkretetted szerelmem.

Nincs miért élnem, már a boldogságot nem remélem.

Ha majd értem szólnak a harangok, tudd, hogy most is Rólad álmodok.

Szívemet megsebezted, lelkemet rég elvetted.

Utolsó napomon nem leszel velem, fájni fog ez nekem.

Egyedül teszem meg az utolsó lépést, érzem belül a halálnak tépését.

Síromhoz ne merj közel menni, se könnyeket ejteni.

Ha majd egyszer hiányzom, már nem haragszom,

Gyere majd ki, nézd, mit tettél, tudom, hogy sose szerettél.

Mindig is imádni foglak, egyszer új világba hozlak.

Befejezte a levelet, aláírásként egy könnycseppet ejtett.

Vitte csendesen magával, de nem találkozott a halállal.

Felmászott egy szikla tetejére, szüksége volt minden erejére.

Utolsó pillantást vetett a tájra, emlékezett a szerelmes vágyra.

Könnyei patakként szaladtak, de ki nem apadtak.

Érted teszem, életem, elveszem.

A Nap szomorúan nézett, az Ő szíve is vérzett.

Lassan zuhant a mélybe, senki se látta a csendes éjbe.

Még most is üvöltötte szeretlek, soha nem feledlek.

Lelke a magasba szállt, az angyala a felhőn állt.

Meghalt érte, pedig senki nem kérte.

Meghalt!- a szél vitte, a srác el nem hitte.

Nem ment haza többé, a nyugalom az övé.

Barátai napokon át keresték, hisz ők mindig is szerették.

Egy csendes este megtalálták, de már vérben fagyva látták.

Kezében a levél megcímezve, szíve el volt vérezve.

Az írás olvashatatlan, szíve hontalan.

Egy őszi napon eltemették, végleg elengedték.

A koporsó hideg, mint a jég, érte sírt az ég.

Valaki a kapuban várt, nem felejtette a szerelmes nyárt.

Talpig feketében, szerelme emlékében.

A temetőben-csendben állt, a szomorúság a szemében hált.

Még most se tudja elhinni, hogy szerelme mért akart elmenni?

Végleg eltűnt, itt hagyta, szívét a halálnak adta.

Csendesen a sírhoz lépett, a fájdalomtól lelke égett.

A szemei bánatosak, az álmok fájdalmasak.

Kint állt, de meg nem tudott szólalni, szinte sóbálvánnyá változott, nem tudott megmozdulni.

Egész este, csak várt, hogy majd hozzá szól, nem értette, hogy már minden holt.

Egész este, csak a koporsóra könnyeket ejtett,s belül szerelméért reszketett.

Órák teltek el végül elmondta: szeretlek, de érted már semmit se tehetek?

Mért hagytál egyedül, csend csak fájdalmat szül.

A csendben egy hang suttogott, az Ő hangja szívében búgott..

Azt hitte csak képzelődik, csak a hangjára emlékezik.

Előlépett egy angyal, talpig fehérben. Szíve még égett a pokol tűzében.

Tudtam, hogy eljössz értem Szerelmem, gyere, fogd örökké az én kezem.

Azt hittem, el tudlak majd itt feledni, de lelkem súgja, Téged kell szeretni.

Ezek voltak az utolsó szavak, ez volt a pillanat, amikor összeértek az ajkak.

Jött a reggel, mennie kellett, kedvesétől könnyes búcsút vett.

A srác könnyei csak folytak, szívéhez az ördög angyalai szóltak:

Vedd el az életed, hisz még, mindig szereted.

Megtette az életét elvette.

Vére a földre hullott, szíve csakis hozzá húzott.

Újabb temetés, újabb könnyek, az angyalok ismét eljöttek.

Megölték magukat egy szerelemért, meghaltak egy szebb életért...                               

 

                          Mosoly

Egy írónő mondja el ezt a bájos kis történetet.

Valahányszor húgommal veszekedtünk, anyánk büntetésből két egymással szembe állított székbe ültetett minket és megparancsolta, egymás szemébe nézve mosolyogjunk, akármilyen nehezen megy. A mosoly csakhamar őszinte lett és percek alatt nevetésben tört ki. Ezzel haragunk el is múlott.

Amikor valakire nagyon mérges vagy, próbáld ki ezt a receptet, nézz a szemébe és erőltesd magadra a mosolyt.

Hidd el, hogy ez a módszer sokkal jobb, mint dúlva-fúlva emészteni magadat.

 

                                Jut is, marad is

Mindig adhatunk ajándékot másoknak anélkül, hogy az pénzünkbe kerülne. Sőt bármennyit osztunk szét belőle, még mindig marad és mintha még több maradna.

Próbáld meg kincsedet osztani.

 Hogyan? Dolgozzál és dalolj hozzá! Adj és mosolyogj hozzá!

Légy udvarias, előzékeny, figyelmes, jókedvű, résztvevő és jóindulatú mindenkivel szemben. Az emberek ezeknek az ajándékoknak jobban örülnek, mintha ridegen aranyat kapnának tőled.

 

                                 A MESE

Odanézzen! - súgta az öreg és a híd alá mutatott. Követtem a tekintetét, de nem láttam mást, csak apró fodrokat a vízen, amint nesztelenül a part felé kúsznak. Kérdőn pillantottam rá.

- Fejér keszeg - a domolykót hívta így - és nem is kicsi. Egy egész csapat van itt alattunk...

Pipát vett elő, rágyújtott.

- Tudja - fújta ki a füstöt - itt éltem le az életem. Ennek a pataknak a partján. Ott - mutatott a kukoricaföld felé - ott állt a házunk. Kis vályog kalyiba, amit a háború után elvettek tőlem...

Hol lakik most? - tudakoltam.

- Öregotthonban. - legyintett. - Egyedül maradtam, mint a kisujjam...

Ez szomorú. - hajtottam le a fejem, de ő már mosolygott.

- Abban az időben pisztráng is volt a patakban. Vesszőkosárral fogtuk őket a nyáron.

Mióta leült mellém, most először figyeltem rá igazán. Pisztráng?

- Bizony, hatalmasok. - elgondolkodott. - Mesélek valamit. Persze, csak ha érdekli...

Melyik horgászt ne érdekelné a mese a múlt csodálatos vizeiről, jókora pisztrángjairól? Mohón bólintottam, hátrakönyököltem a fűbe. Az öreg, aki eddig guggolt, leült mellém, pipáját szája sarkában tartva a patak vizére meredt. A nap ebben a pillanatban bukott le a Mecsek vonulata mögött.

 

- Tudja - kezdte komótosan - annak idején a háború elérte ezt a vidéket is. Német katonákkal teltek meg a házak, udvarok, a helyiek pedig szállást adtak nekik, hiszen nemigen tehettek mást. Talán csodálkozik rajta, hiszen ma nem így tanítják az iskolában, de semmi baj nem volt ezekkel az emberekkel. Egy esztelen parancsnak engedelmeskedve hagyták ott a hazájukat, idáig pedig nem ért el az őrület, ami messze hajtotta őket. Reggel segítettek megfejni a teheneket, szénát hordtak a portákra, bár igaz, vámot szedtek mindenből, de csak annyit, ami az életben maradáshoz szükséges volt. Se többet se kevesebbet.

 

Élt itt a faluban egy lány. Nyikának hívták, az apja orosz volt, ki tudja, hogyan vetődött erre a vidékre. A lány esténként a kocsmában dolgozott, nappal a tejet hordta ki. Mondanom sem kell, csodaszép volt...

Mint minden mesében - vetettem közbe, az öreg bólogatott.

- Mint minden mesében... Azon a nyárom újabb csapat német érkezett a vidékre. Közöttük egy fiatal katona, Berlinből. Tiszti iskolát végzett, nagy volt a mellénye, azt hitte, meghódíthatja a világot. Mint kiderült, nagyot tévedett.

Ez a patak sokat jelentett a falunak akkoriban. Ma átrobognak itt a hídon, talán csak a maga fajta fiatalember méltatja arra ezt a kis vizet, hogy horgásszon rajta egyet, ám régen másként volt ez. Halat adott, a vizével öntözték a földeket, ittak belőle, fürödtek benne...az ember egy volt a természettel.

De térjünk vissza Nyikához és Helmuthoz, a fiatal német katonához. Természetesen egymásba szerettek, ahogy ennek lennie kell. De egyik sem mert közeledni a másikhoz. Szinte csak este találkoztak, miközben Nyika a kocsmában mérte az italt, Helmuth pedig az asztalra támaszkodva bámulta őt.

Talán akkor is egy ilyen gyönyörű nyári este volt, mint most. Helmuth a parton állt és horgászott. Imádta a horgászatot, gondjait, s a háborút ilyenkor elfeledte, benn állt, feltűrt nadrágjában a kristálytiszta vízben és könnyű mogyorófa botjával fogta a pisztrángokat.

 

- Elnézést... - szólította meg valaki halkan. Helmuth megfordult, Nyika állt mögötte.

- Leülhetek? - kérdezte a lány. Helmuth persze nem tudott magyarul, de Nyika gesztusaiból megértette, mit is akar. Bólintott.

S a lány beszélt hozzá, dallamos hangján, különös hanglejtéssel, megrészegítve a katonát. Sötétbarna, hosszú hajában egy kis virág, lábait maga alá húzva halkan énekelni kezdett...

Attól a naptól kezdve mindig együtt voltak. Helmuth lassan beszélni kezdte ezt az idegen nyelvet, Nyika pedig kitűnő tanárnak bizonyult.

Több, mint egy évig várta az osztag, hogy parancsot kapjanak a felsőbb vezetéstől. Üzenet azonban nem érkezett. Ám az egyik kora őszi napon komor német szakasz érkezett a faluba, élükön egy századossal. Azonnali parancs: Helmuth osztaga induljon velük tovább, kelet felé. Hogy hová? Arról nem szól a fáma, miként nem szólt róla a kopasz százados sem.

 

Természetesen az újonnan érkezett csapat első dolga volt, hogy végigrabolják a falut. Helmuth nem tehetett semmit, de dúlt benne a harag, gyűlölte felettesét és undorodott a fosztogató katonáktól. Dühe akkor csapott fel benne igazán, mikor a százados vezényletére a teherautókat belevezették a kis patak vizébe, és mosni kezdték róla az olajos sarat. Jókora színes pacák, itt-ott felbukkanó halak jelezték az autók útját. A hatalmas kerekek letarolták a gondozott partot, a gátakat, néhány játékos kedvű német tiszt pedig lövöldözni kezdett a pisztrángokra...

- Halt! - tört ki Helmuthból az artikulátlan üvöltés.

 

Másodpercekig senki sem mert megszólalni. A kövér százados döbbenten meredt a fiúra.

- Talán van valami probléma? - kérdezte röfögő hangján.

- A víz...

- Ez csak egy pocsolya. - mordult fel a százados.- Talán itt szeretne maradni a parasztok között?

Helmuth a szemébe nézett.

- Igen...

A százados böfögve felnevetett.

- Kötözzék meg! - intett a katonáinak. - Magunkkal visszük az árulót..!

 

Helmuth kezét hátracsavarták, de valami elsuhant mellette. Csak annyit látott, hogy egy szürke ruhás, barna hajú lány ugrik a katonákhoz, félrelökdösve őket, átkarolva őt, érezte, hogy a mellkasán végigfolyik a lány forró könnye. Nyika haját megragadták, félrerántották. Helmuth agyát elöntötte a vér, dulakodni kezdett a katonákkal...

Egy eltévedt szuronydöfés Nyika mellkasát érte. Azonnal meghalt.

A patakba zuhant, kezeit széttárva, mintha magához akarná ölelni a beteg, olajos vizet...

Helmuthot agyba-főbe verték és egy kocsira dobva magukkal vitték. Később egy portyázó orosz egység rajtaütött a nácikon, a fiút jó néhány társával együtt fogságba ejtették. A háború végén kiszabadult, visszatért a kis faluba és letelepedett. Házat épített itt, a patak partján, ahol aztán leélte az életét...

Az öreg kiverte pipájából a hamut.

 

Ez gyönyörű mese volt! - néztem a szemébe, miközben feltápászkodott.

- Nem is annyira gyönyörű, ha igaz. - fogta meg a botját, biccentett és elindult.

Valami nem hagyott nyugodni. Ismerte Helmuthot? - kérdeztem. Meg sem fordult, úgy válaszolt:

- Én vagyok Helmuth... - s görnyedten, hátán nyolcvan év minden súlyával, szívében egy század szomorúságával elsétált a falu felé.

Hazaindultam. Miközben legyezőbotomat az autóba pakoltam, végignéztem a sötétedő vidéken. A patakocska partján fehér foltokat láttam, valaki megint ledobott egy raklap szemetet a vízbe.

Az autóban elgondolkoztam: mi változott az elmúlt hatvan évben? Valószínűleg csak két dolog: német századosok egyre többen vannak, viszont Helmuthok - sajnos - egyre kevesebben...

 

 

                           AZ ÉLET

Az élet olyan, mint egy séta az erdőben.

Ösvényen jársz, fákat hagysz magad mögött. Ez az út, melyen végighaladtál: a Te múltad.

Erre néha visszanézel és elgondolkodsz vajon a jó ösvényt választottad-e. Az elhagyott fák és bokrok azokat az embereket jelképezi, akikkel eddigi utad során megismerkedtél. Néha letépsz pár szál virágot, magaddal viszed őket, végigkísérik utad: ők a Te szeretteid.

Haladsz előre, látod az út végét, célod beteljesedését, de mi lesz veled, ha az elkanyarodik és már csak egy pár métert ismersz belőle? Ne aggódj! Az út folytatódik, ott van, csak várnod kell, míg meglátod. Ehhez viszont le kell győznöd félelmed, amit az ismeretlenség, idegen környezet miatt érzel és haladnod, lépned kell tovább! És addig is: képzeld el, találgass milyen lehet a folytatás és így nem érhetnek meglepetések.

Utad során beesteledik. Sötétség borul az erdőre. Mi lesz veled most? Az orrodig se látsz el, az előtted álló utat -a célt -nem ismered, félő hogy elbuksz és megütöd magad. De ne torpanj meg! Miként szemed megszokja a sötétséget, már tudni fogod, merre haladj!

Ha pedig útkereszteződéshez érnél: ne habozz! Válassz egyet bátran, hisz egyedül neked kell döntened! Ez a Te utad! És ha már egyszer döntöttél, ne nézz vissza, ne bánj meg semmit, hanem próbáld meg azt az utat szeretni, szebbé tenni, amit TE MAGAD választottál!

 

 

                            Móra Ferenc: A másik csaló (részlet)

 

...Pétör nagyon értelmes gyerek, holott már harmadik esztendeje fúrja, faragja, gyalulja, csiszolja az eszét az ötaraszos emberek számára rendeltetett és szabatott tudomány.

Igen, és Pétör még most se unta meg az iskolát, sőt minden reggel késedelem nélkül megjelenik benne. Pétör nagyon szeret itt lenni, talán még jobban, mint otthon, és minden oka megvan rá, hogy telente így kedvelje a tudományok csarnokát. Először is, itt melegebb van, mint otthon. Másodszor, itt borzasztó sok gyerek van, és Pétör olyan, mint a bárány: nagyon szeret sokadmagával lenni. Harmadszor, itt úgy bánnak az emberrel, hogy az édes szülője se keresi annyira kedvét, mostanában még tejjel is megitatják, akár az úri gyerekeket. Szép kis csészékben adják a tejet, van rajta nefelejcsvirág is, s nagyon jó azt kézbe fogni, mert olyan jó sütős, hogy a dermedt vörös kis ujjacskák egyszerre fölengednek rajta.

No, Pétört mégis a tej keverte gyanúba, és juttatta olyan díszítő jelzőhöz, ami szokatlan a világtörténelemben, noha nyilván sok alakja megszolgálta a világtörténelemnek. Az egyszerű Pétörből a tej miatt lett: Pétör, a csaló.

A gyanú a tanító úrban ébredt föl, aki talán kelleténél szerelmesebb ugyan az időhatározókba, és a többi neveléstudományi köszörűkövekbe, de azért aranyból van a szíve. A tanító úr, akinek mindenütt ott a szeme, azt vette észre, hogy Pétör és a tej közt zavaros a viszony. A többi gyerek, ahogy megkapja részét az ingyen tejből, elbánik vele mindjárt a helyszínén. Pétör azonban egy idő óta sajátságos stratégiát vett alkalmazásba. Tudniillik, amikor megkapja a teli csészét, akkor elvörösödik az örömtől, és orrcimpái reszketnek a gyönyörűségtől, ahogy szívja be a jó meleg párát. Szívja, szívja, de azon közbe egyre visszavonulóban van az ajtó felé, s mire odaér, akkorra már fehérebb az arcocskája, mint a fal. Egyszerre aztán Pétör elvesz, s néha öt perc is beletelik, mire újra felbukkan kócos buksija a látóhatáron. Az ábrázata egyre vörösebb lesz, ahogy közelebb kerül az asztalhoz, ami attól lehet, hogy roppant elszántsággal szopogatja az utolsó csöppeket.

A tanító urat persze ilyen ravasz fondorlattal nem lehet megcsalni. A tanító úr megsejtette, hogy Pétör embör nem szereti a tejet, de mivel tudja, hogy az ilyesmit nem lehet nyilvánosságra hozni, hát titokban leeresztgeti a tejecskét az udvaron a csatornába. Mert bizonyos, hogy Pétör az emeletről az udvarra szökik le tejivás örvivel, elárulja a hideg arcocskája.

Végre eljött a nap, amikor Pétör üzelmei teljes mivoltukban napvilágra kerültek. A tanító úr figyelte minden mozdulatát. Lassan somfordált a gyerek az ajtóig, de a lépcsőn már nyargalva ment lefelé, tenyerét a csésze szájára tapasztva.

Mire a tanító úr utolérte, Pétör már ott térdelt a kapusarokban, s öntögette befelé a tejet egy nagykendőbe.

Beható vizsgálat kiderítette, hogy a nagykendő alul két kis lábacskában, fölül pedig egy gémberedett kis arcocskában végződött.

- Ki ez, Pétör? - kérdezte a tanító úr.

Pétör - szégyen, nem szégyen - nagyon megijedt. Reszketett a szája széle:

- Marika.

- Húgod?

- Az - mondta Pétör, és férfiasan sírásra fakadt. - Mindig el szokott kísérteni, oszt itt várja mög, még hozom a tejet.

Már akkor sírt Marika is, és a tanító úr addig tiltotta kettőjüknek a sírást, míg az ő könnye is ki nem csordult.

- Hány nap csaltál már meg, Pétör? - kérdezte a fiút.

- Öt - mutatta Pétör az ujjain, mert szólni még nem tudott a sírástól.

Öt nagy csatát nyert meg Pétör az éhes kis gyomra ellen. Ha én Isten volnék, nekem nagyobb örömem volna ebben a teremtésben, mint a 'vész teljes és végzetterhes világháború' összes nagy hadvezéreiben.

Ne haragudjatok meg, emberek, hogy mikor úgy tele van a világ tökéletes nagy csalókkal, én erről a tökéletlen kis csalóról írtam. De látjátok, arra gondoltam, ti is örülni fogtok neki, hogy vannak még olyan csalók is, akik nem magukért csalnak, csak magukat csalják meg a testvéreikért.  

 

                                

 

                                              Cuci János

Cuci János célszerű szegény ember Klárafalván. De olyan szegény, hogy még ragadványneve sincs. Nem ilyen Cuci vagy amolyan Cuci, csak Cuci, minden nélkül.

 

- Különös név ez a magáé - mondtam neki, mikor először kezet fogtam vele. - De legalább nem lehet összetéveszteni más emberével.

 

- Nem is idevaló nemzet vagyok én - magyarázta Cuci. - Csak bevándorlott. Az apám vándorolt be ide Klárára, mikor én még csak egy-két esztendős voltam.

 

- Honnan vándoroltak be?

 

- Makóról.

 

Nem volt valami nagyon körülményes bevándorlás. Makó tizenöt kilométerre van ide. Három óra alatt bevándorolhatott az öreg Cuci. Pásztorember volt. A Gerlice báró juhait őrizgette. Egyszer délidőben elnyomta az álom egy kis halmon. Arra ébredt fel, hogy egy ősz, öreg ember hajlik fölé.

 

- Kelj föl, fiam - rázta meg a vállát. - Eredj máshova aludni, ez nem arra való hely.

 

Hogy mért nem arra való, nem mondta meg, Cuci pásztor pedig nem kérdezte. Örült neki, hogy továbbment az ősz, öreg ember, és nem tett vele semmi csúfságot.

 

Családi körben azonban mindig emlegette, hogy a körül a halom körül valami hiba lehet.

 

- De hát sok ilyen kitalálásuk volt a régi öregeknek - mondta Cuci János bizonyos szkepticizmussal, amikor elbeszélte nekem a családi legendát. Nem akarta megbántani az apja emlékét, de restellte volna, ha azt hiszem, hogy ő is olyan régifajta öreg.

 

- Sok mindenféle halmon aludtam én Sztarizombortól a Doberdóig, de nekem sohase jelent meg az ősz, öreg ember.

 

A Cuci Jánosok szemét jobban kinyitotta négy esztendő, mint azelőtt a régi öregekét négyszáz.

 

 

 

Cuci János a munkanélküliek létszámába tartozott akkor, mikor először találkoztam vele a nyáron. Az aratásnak már utána voltunk, a cséplésnek még előtte. Ráért nézelődni a falu szélén, ahol kocsiderékszámra szedtük ki a diribdarab cserepeket a nagy partból. Nagyon csöndes szóval megkérdezte, hogy kellene-e még napszámos, és belenyugodott, mikor fejcsóválással mondtam neki nemet. Nem is lettem volna rá figyelmes, ha ő pártfogásába nem vesz engem. Jó négy kilométert kellett mennem a vasúti őrházig, magyaráztattam magamnak az utat az embereimmel, s akkor szólt közbe Cuci:

 

- Majd elvezetem én egy darabig az igazgató urat, úgyis arra van menésem.

 

- Hát egy pohár vizet találnék-e valahol, Cuci?

 

- Tessék, igazgató úr - nyitott ki Cuci egy kisajtót -, ez éppen a mi házunk. A kislány mindjárt elszalad az artézikútra, én meg addig megkeresem az igazgató úrnak a késnyelet.

 

- Micsoda késnyelet?

 

- Tapasztottam a Tóth Péterné házát, és ahogy csinálom a sarat, érzek valamit a lábammal. Megkeresem, hogy meg ne szúrjon, hát egy késnyél. Bronz vagy mi lehet, mert zöld szironyja van, itt hányódott az asztalfiában még a télen is, mindjárt előkeresem.

 

Kicsit soká kellett keresni, mert az asztalfiából kivette a Péter gyerek, a Péter gyerek meg odavolt varjúfészket szedni, s mire az előkerült, az én vonatom rég elfütyült. De megérte a késnyél, mert nem volt az késnyél soha, hanem igenis volt egy ritkaszép griffes szíjvég, amely másfélezer évvel ezelőtt valami hun-avar úr övszíján fityegett.

 

- No, Cuci - mondom nekividámodva -, mit adjak én ezért magának?

 

- Semmit se, igazgató úr - teszi hátra Cuci János mind a két kezét -, hiszen semmiség ez.

 

- Dehogy semmiség. Nekem többet ér, mintha színaranyból volna, de sima. Látja, ezt a griffes díszt még nem is láttam eddig semerre se. Ingyen én ezt el nem fogadhatom magától.

 

- Én meg pénzt nem fogadhatok el azért, ami nekem semmit se ér. Dolgoznom se kellett érte, véletlen találat.

 

Nem huzakodtam tovább Cuci Jánossal, a kislány meghozta a pohár vizet, annak adtam egy pengőt.

 

- No Isten megáldja, Cuci, majd megköszönöm én még ezt magának.

 

- Nincs azon mit köszönni - mosolygott Cuci -, inkább még a galárist is előkeresem.

 

- Micsoda galárist?

 

- Tudja a manó, mibül van. Valami gyöngyféle, azt meg Deszken találtam, mikor a néném házát tapasztottam.

 

Kutatott-matatott asztalfiókban, ládafiában, de nem ért az semmit, még a gyerekeket meg nem ijesztette.

 

- Mindjárt agyonváglak benneteket, ha a galárist elő nem kerítitek!

 

Erre aztán csak előkerült a galáris, mégpedig a puli nyakából, ahová a kislány kötötte. Szép volt az ott nagyon, piros pántlikán a fekete szőr közt az opálos, kékesfehér nagy kalcedon-dió.

 

A puli nem mutatott semmi bánatot, mikor nyakdíszétől megfosztottam a kultúra nevében. Meg is ígértem neki, hogy ha a múzeum kitömött puliját megeszi a moly vagy az a kendermagbogár, amit a jó Isten külön arra a célra teremtett, hogy a múzeumok keretén belül folytasson közgazdasági tevékenységet, akkor őt veszem be az üveg alá a magyar pulik képviseletében.

 

Cuci Jánosnak azonban nem ígérhettem semmit. Még csak azt se, hogy fölfogadom napszámosnak. A halomból, ahol dolgoztunk, kifogytak az ősök. Tóth Péter kocsikovács nem engedett be bennünket a grifftermő krumpliföldjébe. Tovább kellett mennünk egy faluval. Cuci Jánossal jó egészséget kívántunk egymásnak.

 

 

 

Cuci János ma reggel beállított a hivatalos műhelyembe. Másodmagával jött, egy vékonyképű fiatalemberrel. Egy kicsit el voltak fogódva, hogy beeresztették őket a sokablakos házba, de ahogy megláttak, igen bizodalmasan ragyogott rám a szemük.

 

- Megjöttünk, igazgató úr. Ha vélekszik még rám.

 

- Nem felejtem én el az ilyen rendes embert, Cuci János.

 

- Ez meg Molnár József. Falumbeli. Klárai.

 

- Tudom, rendes ember ő is. Napszámosom volt, igaz-e? - kezeltem a fiatal magyarral is. - Hát mi jót hoztak?

 

- Egy kis jóvátételt - nyúlt a kitlije zsebébe Cuci János, és kitett az asztalra egy bronzcsákányt. Frissen, földesen, szép zöld patináját nem barbárkodta le senki, még csak bicskaheggyel se kapart rajta próbát, hogy ugyan nem arany-e? - Te is add elő, Jóska, amid van.

 

A fiatal gyufaskatulyákat szedett elő a zsebéből. Az egyikben két ezüstgyűrű volt, két ujjcsontocskával. A másikban István szent király ostyavékony dénárja ezüstből, de egészben. A harmadikban két pár fülönfüggő karika. A negyedikben kis nyitott karika, aranyból. Az egyik vége felpödörítve, mint a gácsér farka. Úgy hívják ezt az ékszert, hogy hajkarika. Az avarok meg a régi magyarok ebbe fogták bele a befonott hajuk homlokba hulló tincsét, és eligazították a halántékukra, hogy ne előgessen a szemüknek. Rendesen bronzból, ezüstből csinálták, az aranyból való ritkaság.

 

- Hát itt a jóvátétel - igazgatta elém Cuci János a skatulyákat. - Ez az első sírból való, ez a harmadikból, ez a negyedikből, az aranykarika a hatodikból. A másodikban meg az ötödikben nem volt semmi, mert azok csak aprószentek sírjai voltak. Ötvenhét centisek.

 

- Megmérték, Cuci?

 

- Hát. Ahogy az igazgató úrtól láttam. Csak nekem nem volt colostokom, oszt csak úgy az ásónyelire jegyeztem rá bicskával a mélységet is meg a hosszúságot is. Azt azután a faluban meghitelesítettük a mértékkel.

 

- Most már mondja meg, hogy jutottak maguk ezekhez.

 

- Mondom, kérem. Ástuk. Jóvátételnek.

 

- Micsoda jóvátételnek? Mondja el, Cuci János.

 

 

 

Cuci János vallomását szóról szóra adom vissza.

 

- Olvastuk a Magyar Hírlap újságban, hogy igazgató úr fölmagasztalta a szőregieket. A Máder kéményseprő urat meg a Sztojkov Dusánt. Ugyan nem is mink olvastuk, hanem a boltos említette nekünk, megkértük, hogy olvassa csak föl. Fölolvasta, csakugyan úgy volt megírva, ahogy elmondta. No, mondom ennek a Molnár Józsefnek, én nem hagyom magam, hát te hagyod-e? Azt mondta, ő se hagyja. No, ha te se hagyod, akkor fogjunk össze, karoljuk föl a magyar nemzetet. Mutassuk meg, hogy mink is csakúgy benne vagyunk a kultúrába, mint a Máder meg a Sztojkov. Majd szembesülünk az igazgató úrral, hogy Klára is van annyi, mint Szőreg. Hát tessék.

 

Három nap ástak négy helyen reggeltől estig. Két partban nem találtak semmit. A harmadikban találták a bronzcsákányt. A negyedikben találták a nagy temetőt, Szent István király korából.

 

- Melyik halom ez, Cuci? Meg tudná mutatni a térképen?

 

- Meg. Ez a kicsike itt a kukutyini dűlőben, amelyiken az ősz, öreg ember azt mondta az édesatyámnak, hogy keressen más helyet, mert az nem alvásra való.

 

 

 

Cuci János, miután kezeimhez szolgáltatta a jóvátételt, még egyszer benyúlt a zsebbe.

 

- Ezt meg tessék a múzeumi felszerelésekhez tenni. Ezt odaszántam ajándékba - tett elém még egy kis papírcsomagot.

 

Kibontom a papírt, egy bicska van benne. Igen rendes, tülöknyelű bicska, szegény ember szalonnázó készsége.

 

- Nem értem, Cuci. Ki bicskája ez?

 

- Az enyém. Tavaly vettem a zombori búcsún két pengőért.

 

- Miért akarja ezt nekünk adni?

 

- Tudja, igazgató úr, nekünk nem volt olyan kis spatnink, amivel maguk szokták a csontvázakat feltisztítani. Csak úgy körömmel kapargattuk őket, de nagyon kemény volt a föld, nézze, mind letöredezett a körmöm. No, mondom Jóskának, ez így nem jó lesz, még elkeverünk valami apróságot, inkább előveszem a bicskát. Az osztán szuperált is, de tudja Isten, azóta nem tudok vele kenyeret szegni. Hiszen tudom, hogy nincs abba semmi, a holt se más, mint az élő, de azért mindig úgy megképzenek előttem a tetemek, ha kenyeret vágok a bicskával. Hát csak tessék eltenni a szerszámos ládába a többihez.

 

- Mivel tartozom én maguknak mindezekért, Cuci?

 

- Ezért nem jár semmi. Ha majd bontatja igazgató úr a temetőt, és fölvesz bennünket napszámba, azt igen szépen megköszönjük. De ezt nem fizetségért tettük. Ez csak jóvátétel a magyar néptül. Hogy az se alábbvaló, mint a morva meg a szerb.

 

Erre csak nagy lélegzetvétel után lehetett megszólalni.

 

- De a bicska? Az már csak nem jóvátétel?

 

- Nem. Azt magán jószántambul adom ajándékba.

 

- De emléket csak adhatok érte? A magam bicskáját?

 

- Nagy tisztességnek fogadom.

 

 

 

Cuci János klárafalvi tapasztóemberről nem lehet több strófát írni, mert innen kezdve szomorúra fordulna a Das Lied vom braven Manne. Nem fogadhatom fel napszámosnak, mert nincs miből ásatni többet, s István szent király népének csontjait az eke vasa fogja széthányni. A nagy leépítéseknek a szegény kis magyar múzeumok az első áldozatai; jobb erről nem beszélni, mert vagy káromkodás lenne belőle, vagy fogcsikorgatás. Pedig én ezt a dalt himnusznak szántam Cuci Jánosról, aki nem hagyta magát, és bizonyságot tett róla, hogy nem halálra való fajta az övé.

 

 

 

 

Csöndes kis hírek

 

 

A nyári-útban keressük az ősöket, akikről úgy ver a szó, hogy eleink lehettek valaha. Legalább Antal, a kubikos, ilyen véleménnyel volt, amikor a tavaszon az íróasztalomra tette a vászontarisznyáját.

 

- Bögre-e vagy koponya? - tapogattam a tarisznya gömbölyödését.

 

- Ez csak a bögréje - csomózgatta ki a jóember a tarisznyamadzagot -, az öreg tata bent maradt a kanális partjában.

 

Valami ínségcsatornát ásattak a népekkel, annak az oldalából gurult ki a füstös, kormos cserépbögre.

 

- Hát ezt hun gölöncsér szerkesztette, fiam - fogtam rá a kefét a kincsre.

 

Antal hangja egy kis neheztelést éreztetett.

 

- Nem tösz az semmit, akárhunnan való gölöncsér csinálta. Azért csakúgy ésszel élt az, mint mink.

 

- Miből gondolja, Antal?

 

- Abbul, hogy még most is kolbászszaga van a fazéknak.

 

El kellett ismernem, hogy ez a régészeti megfigyelés páratlan a maga nemében, de sajnos, azt is konstatálnom kellett, hogy minden ténybeli alapja hiányzik.

 

- Szagolja csak meg még egyszer, Antal! No? Érez valamit?

 

Antal szusszantott egyet-kettőt, s kénytelen volt megcsóválni a fejét.

 

- Most már nem érzök rajta semmit, hallja. De tudja-e, miért?

 

- Mondja, no.

 

- Mert mind kiszagolgatták belűle a népek a jó szagot.

 

- Melyik népek?

 

- Hát a többi kubikosok. Hallja-e, úgy szagolgatták tegnap egész nap, mint kutya a kásás bográcsot. De, tudja, nem tilthattam el űket tüle, mert mostanában nemigen dúskálódnak ilyen szép szagban.

 

- No, majd ha a többit is kiszedjük a földből.

 

- De nem löhet ám. Mondom, volt ezöknek az eleinknek magukhoz való eszük.

 

- Hogyhogy?

 

- Úgy, hogy befeküdtek a kocsiút alá, mert ott nagy tilalomban vannak. Az utat nem löhet fölbontani, mert az államé.

 

- Hátha mégis. Majd szót értünk az állammal.

 

Antal hitetlenkedett. Fájdalmas tapasztalatokat tehetett az állammal való szótértés irányában.

 

- Szokás-mondás, hogy ökörben ne keress ikrát.

 

Egy szóval se mondom, hogy ez a szentencia minden alap nélkül való, de azért néha meglepetés is éri az embert. Engem is az a kellemes csalódás ért, hogy az illetékes államépítészeti hivatal első szóra megadta az engedélyt. Sőt huszonnégy óra alatt írásban is megküldték. De még az útkaparónak is kiadták az ordrét, hogy jó kolléga módjára karoljon fel, és ne gáncsoljon el mint veszedelmes konkurrenst. Nagy darab földön nem találkoztam ennyi hivatalos előzékenységgel. Azzal viszonzom, hogy nem név szerint mondok érte köszönetet, nehogy baj legyen belőle. Hátha valami sérelem érte a közigazgatási etikát? Mit tudom én, nincs-e arra valami utasítás, hogy a hivatali tekintély megköveteli a nagyképűséget?

 

Elég az hozzá, hogy keressük az ősöket a felbontott útban, de az ősök most jobban kerestetik magukat, mint ezelőtt. Persze, hiszen megmondta Antal, hogy van azoknak magukhoz való eszük. Nem kívánkoznak a mai világban a föld fölé, mikor a föld alatt sokkal elszívelhetőbb világ van. Még tán ajánlási íveket is íratnának velük alá, ha megtaláltatnák magukat.

 

No, majd meglátjuk. Még a holtak előkerülnek, ráérünk egy kicsit elnézelődni az élőkön.

 

 

 

"A válogatós ember." Valamikor, kutyúrégész koromban a napszámosaim munkaidejéből körülbelül egy óra pazarlódott pipagyújtásra. A háború óta cigaretlizik a szegény ember, s ez múzeumgazdasági szempontból duplázza az időveszteséget. Ugyan, most már se nem pipáznak, se nem cigarettáznak az embereim. Eldohánytalanodtak - akárcsak a múzeum.

 

Most már csak beszélgetnek az embereim az elmúlt gyönyörűségekről. Az egyiknek van egy tajtékszipkája, s abból szeretne egy kis hasznot húzni, ha már öröme úgyse lehet belőle. Ajánlgatja a másiknak.

 

- Egy zsák krumpliért neköd adom. Pedig ló van rajta kifaragva, mégpedig fias ló.

 

Megszólal a harmadik:

 

- Már akkor inkább az enyimet vödd mög, testvér, mert azt érdemösebb nézögetni. A valóságos Tündér Ilona van rajta kifaragva meztelenül.

 

- A ló többet ér, sógor! - erősködik az első.

 

- Majd csak hatvan felé - kacsint a második. - Amikorára mögvakul.

 

- Kicsoda?

 

- Hát a sógor.

 

Ebből nagy nevetés lesz, s mivel a csősz éppen akkorra érkezik oda, ő is kiveszi a részét a közörömből, s aztán megkérdezi, hogy mit nevetnek.

 

- Azt nem mondjuk mög kendnek, mert kend nagyon válogatós embör -, incselkednek vele.

 

Megkérdezem, miben válogat?

 

- Hát a dohányban.

 

- Maga még pipás ember?

 

- Én még az - mondja némi kényességgel, és ki is szabadítja a belső zsebből a mocskos kis makrapipát.

 

- Pipás, de nem dohányos - szól ki a gödörből valamelyik helyreigazító.

 

- Hát akkor hogy válogat a dohányban?

 

- Úgy, hogy hol krumplilevelet szíj, hol salátát, hol feketenadálylevelet, de egyikben se tud mögállapodni.

 

- Most már igön - mondja a csősz komolyan, s nagy erőlködéssel igyekszik füstre hozni a makrát.

 

S mikor már túl van a nehezén, és kezd szivárogni a pipából valami fanyar kék pára, elégedetten magyarázza:

 

- Ezt már passzió szívni, mert ez fán termött. Meggyfalevél.

 

 

 

"A tekintélyi elv érvényesítése." Lelőhelyvadászaton vagyok a harmadik dűlőben. Valami kopár halmot láttam messziről, afelé igyekszem. Lucernatábla mellett haladok el, jó félméteres csapás vezet rajta keresztül. Keményre taposott ösvény, lehet, hogy lopott út, de a gyakorlat törvényesítette. Most is rövidíti rajta az útját egy rongyos ember. A rossz példán én is fölbátorodok, megyek utána. Az ösvény túlsó végén megáll, egy kicsit hátrabillenti a fél fejét, aztán egészen megfordul, és elállja az utat.

 

- Ez tilos út, hé - néz sunyin, és szól félregörbített szájjal. Ha kutya volna, már késő volna ütőfát keresnem. De hát ember, s úgy lehet, van is oka így acsarogni az úrra. Megpróbálom jó szóval békíteni. Rá is mosolyodok.

 

- Látta, hogy legeltem, jóember?

 

Eltátja a száját, és pislant egyet-kettőt. Nem tudja, mit gondoljon rólam. Minden esetre számítva elhúzódik az utamból, és megcsöndesedve mondja:

 

- Aztat nem állítottam.

 

- No látja, akkor nem tettem több kárt a lucernában, mint maga. Magáé ez a föld?

 

- Nem - csóválja a fejét -, nem az enyim. Nincsetlen vagyok én.

 

- Maga a csősz?

 

- Nem, nem én vagyok.

 

- Hát akkor mit rendelkezik itt? Kicsoda maga?

 

- Én? - mondja fölemelt fejjel és szigorúan. - Én a csősznek a körösztapja vagyok.

 

Így már igen. Hiába, csak az összeköttetés ád az embernek tekintélyt. Most már azt se kérdeztem meg, miért tilos az nekem, ami neki szabad. Csak megemeltem szó nélkül a kalapom a csősz keresztapja előtt, aki a tekintélyi elvet ilyen tökéletesen érvényesíti a hereföldön.

 

 

 

"Pártfogói jog." Déli kenyerezgetés közben a követválasztásról beszélgetnek az embereim. Nem ők kezdik, hanem én. Kérdezem, hogy fújt-e már a szele a faluban?

 

Nem, nemigen fúj. Némely részük nem is hallotta még, hogy már megint követválasztás lesz. Mernék fogadni a fél fejembe, hogy ha kéményseprőválasztás lenne, sokkal könnyebben kimenne a szemükből az álom. Mert kéménye minden háznak van, még az ő sárgunyhójuknak is, de mi közük őnekik az országházához?

 

- Mégis, mi hallatszik, ki lesz a követ?

 

- Hát akit az urak akarnak - vonnak vállat.

 

Nem bánnák, ha az urak a mostani követet akarnák, mert az nagyon jó ember. A községnek is sokat tett, meg a szegénységet is mindig fölkarolta. Három-négyezer pengőt mindig szétosztogatott, ha lent járt, s még csak meg se kérdezte, hogy hívják, akivel jót tett.

 

- Igaz, hogy itten se mindönki tudja az ű nevit - mesélte az egyik napszámosom, fiatal legényke. - Az én édösapám se tudja még máig se, pedig ű rászavalt.

 

- Hogy szavalt rá, ha a nevit se tudta?

 

- Úgy, hogy nagy szívességgel fogadták, mikor fölmönt szavazatot tönni, és mögkérdözték tűle, hogy "hát maga, öregem, kire szavaz?" "Hát csak a legjobb embörre írják be", azt mondta az atyus, osztán el is tanálta, hogy kire köll a szavazatot tönni, mert azt mondták neki, hogy "maga, öreg, derék ember", s még szivart is adtak neki.

 

Egy hosszú, köhögős ember, aki félkönyökre dőlve szundikált a kenyerezés után, éppen most köhögte fel magát álmából.

 

- No, neköm nem adtak - szólalt meg, ahogy kifulákolta magát. - Neköm azt mondták, hogy kitakarodjak, még szépen vagyok.

 

- Igen, mert te azt mondtad, hogy a dematrakát írják be - mondta a Tündér Ilonás szipkájú.

 

- Csakis. Most is azt mondanám, ha pártfogó volnék.

 

- Egy fene az - ásított valamelyik. - Úgyis csak osztraka az mind.

 

A köhögős nem hagyta magát.

 

- Nem úgy van az. Éntűlem is azért vötték el a pártfogói jogot, mert félnek tűle, hogy az igazságnak fogom pártját.

 

Most jöttem rá, hogy ezek a szavazati jogot pártfogói jognak hívják. Országunk nagyurai, értitek-e, micsoda kevélysége van ebben az ezer esztendős megaláztatásnak? Hogy ezek a hallja-kendek, ezek a fűszál-emberek kezdenek rájönni arra, hogy ti vagytok a kéregetők, és ők a pártfogók? Hátha egyszer az eszük is azt mondja nekik, amit most az ösztönük!

 

Egyelőre azonban nem kell félni tőle, hogy kinyílik a szemük. Inkább lecsukódik még a köhögős pártfogóé is. Az ösztövér, fáradt emberek úgy hevernek szanaszét a fűben, mint ledöntögetett bronzszobrok. Némelyiknek csak a szája van ki az arcraborított kalap alól, és meg-megrándul a bajusz alatt. Álomtarisznyából folytatják a kenyerezést.

 

 

 

"Posta jön." Nekem hozzák a postát, táskaszámra az utánam küldött leveleket. Ahogy összenyalábolom őket, és visszavonulóban vagyok összes termeimbe - van nekem pipacs-szobám is az árokban meg somkórótermem is meg iszalag-szalonom is, mégpedig kékvirágú vad klematiszokból -, utánam szól az egyik magyarom:

 

- De sok ellensége löhet az igazgató úrnak!

 

- Hát amennyi rendes embernek illik - szólok vissza -, hiszen azokkal egész az ember. Vagy látott már maga almafát naggyá nőni anélkül, hogy féreg ne rágta volna?

 

Bontogatom a leveleket, kiörülöm magam nekik, s akkor jut eszembe, hogy nini, mit is mondott az elébb az az atyámfia. Kiszólok neki a lapulevelek alól:

 

- Ugye, miről gondolta azt maga, hogy nekem sok az ellenségem?

 

- Hát az a kögyetlen sok levél, mondok, az nem jelönthet jót.

 

- Maga nem szokott levelet kapni?

 

- Nem, hála Istennek, én nem kaptam, miúta a háborúbul visszakerültem.

 

Erre egy kis körvallatást rendeztem. Kiderült, hogy tizenegy ember közül ebben az esztendőben kilenc még nem kapott levelet. Kettő kapott, de abban se volt köszönet - ügyvéd küldte mind a kettőnek.

 

 

                                Sínek között

 

Éjszaka volt, a gyerekek már az álomkönyvet lapozták.

Az anya egyenként föléjük hajolt, megsimogatta a kis buksikat és óvatos csókot adott a szunnyadva mosolygó arcokra.

Már majdnem becsukta a gyerekszoba ajtaját, mikor még egyszer visszanézett az éj takarta ágyak felé - ő így is látta a benne alvókat.

A zárt ajtó kilincsét percekig markolta, ujjai elzsibbadtak a nagy szorításban.

Mikor végre el tudta engedni, két tenyerét az ajtólapra fektette, s halkan a szoba felé súgta - ˝Szeretlek benneteket...˝, majd arcát az ajtóhoz érintette és megcsókolta.

Mellkasát szinte szétfeszítette a tébolyfájdalom, könnyei langyos cseppekben hulltak a szőnyegre.

 

Csendesen felvette cipőjét, kócos haját ujjaival átfésülte, letörölte szeméről a szétmosódott festéket, egy utolsó pillantást vetett a tükörben visszanéző idegenre, majd kábán, szinte önkívületi állapotban, magát kívülről követve kilépett a lakásból.

 

Éjjel egy óra volt.

Senki más nem járt már az utcán.

Máskor ki nem merészkedett volna egyedül ilyen későn - félt a sötétben - de a zavarodott elme elszántsága legyőzte a rettegést.

 

Két kezét zsebre dugva, fejét a földre szegezve, gondolatait félredobva határozottan lépkedett a kihalt utcákon.

Még a célnál sem torpant meg...

 

A telihold megvilágította, szinte fénycsíkot húztak az éjszaka földjén a vonatsínek... párhuzamos, fénylő vonalak mentén vitte útja a vég felé.

Vászoncipőjén keresztül érezte az éles kövek hasítását, minden lépés fájva nyilallt.

Csörögtek, hangosan koccantak, mintha mind utána kiáltanának - ˝Állj meg, fordulj vissza, rossz az út, amit választottál!˝.

 

De ő nem figyelt a kövek intő szavára, eltökélten haladt tovább, míg csak meg nem hallotta a vonat távolból kattogó zaját.

 

Megállt és várt...

 

A kanyarnál megjelentek a végzet sárgán fénylő szemei és felüvöltött rémisztő hangja.

 

De ő csak állt és várt, nem mozdult...

 

A szörny tekintete közeledett, elkezdte felfalni a lelkét.

Közben csak üvöltött, üvöltött tovább... már ott ordított előtte, hangja szinte kettétépte a szívét.

... és akkor egy láthatatlan kéz - az anyai szeretet - elrántotta a fenevad elől, kilökte a fűre.

 

A vonat hangosan dudálva zakatolt el mellette.

 

Lassan felállt, feleszmélt, kitisztult tudata elűzte a tébolyt. Kezébe temette arcát, hangosan sírni kezdett. Hosszú percekig zokogott, majd felmászott a töltés gödréből és a sötétben botorkálva elindult, haza, a gyermekeihez, akiket mindennél jobban szeretett.

Már tudta, önző módon nem hagyhatja őket cserben.

 

Óvatosan, néma-léptekkel járt a lakásban. Benyitott a gyerekszoba ajtaján.

Összekuporodott a szőnyegen és úgy hallgatta a kis szuszogó triót, az éj legszebb, legbékésebb zenéjét.

 

 

                      Példamutató szeretet

                                        

Egy őszi hideg szeles késő délután, ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, senkit sem szeretett, senki sem szerette. Kigyúltak már az utcai fények, s erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette. Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észre vette. - Mindenhol csak a gazok nőnek - mormogta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan:

- Bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.

A férfi a vállát rándítva mondta:

- Én ilyent nem kértem. Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobva, kályhájába tüzet rakva kavargott benne a kislány mondata. - Minek nekem virág? - mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe.

- Virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette. A házba bevitte és gondosan elültette. Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak. Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott:

- Látom bácsi, bevitted a virágot.

- Be - válaszolta, majd elballagott. Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül, várja a kis virág, mely az ablakában ül. A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, a férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott. Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette. Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva, Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett. Idős néni jött elébe.

- Jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok.

- A kislány beteg lett, kórházban van - mondta a nénike - nagymamája vagyok. A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.

- Hová-hová? - szólt egy nővér.

- Egy kislányt keresek ma beteg lett.

- Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.

Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból. Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából, majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta.

- Köszönöm - összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra - köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette, a temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.

- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam. Látod? Most ezt visszaadtam, már tudom, megtanultam, mi az, hogy szeretni, hogy néha meg kell állni, másokkal is törődni!

 

 

 

 

 

 

 

 

                                   

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Lothárd.Petőfi.u. 10

(Orsós Csaba, 2010.08.27 11:10)

kac kac kukac.