Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


           Ne hamarkodj el soha semmit!

 

A második világháború Don-kanyari rémségeiről sok levél számolt be, dokumentumok és emlékek bizonyítják a magyar katonák kiszolgáltatott helyzetét. Antal, a harcok közepette, lefagyott lábujjakkal került hadifogságba és mire hazaindulhatott, kereken tíz esztendő telt el...

Antal állapota siralmas volt, idegrendszere tönkrement. Haza, sem mert rögtön menni, öreg apjához tért be először, aki messze lakván fia családjától, nem tudott róluk semmit. Amikor Antal bevonult, tízéves fiát hagyta hátra feleségével, így meg volt győződve róla, hogy őt azok már rég elsiratták. Tudta, hogy rokkantan nem képes dolgozni, de nem is akart tovább élni. Hozott magával egy pisztolyt, mert azt akarta, itthon temessék el. Öreg apja nyugodtan végighallgatta zavaros gondolatait az öngyilkosságról. Csak annyit mondott:

- Ne hamarkodjál el fiam soha semmit. Fáradt vagy, aludj rá egyet, mielőtt őrültségeket teszel.

Antal lefeküdt. Reggel azzal ébredt, hogy mielőtt meghal, megnézi a házat, amit otthagyott, benéz az ablakon, aztán végez magával.

Elutazott a falujába, bement az utcába és mivel már sötétedett, megállt az ablaknál, hogy megnézze, ki lakik most az ő házában. Felismerte a feleségét, aki vacsoránál ült egy férfival, aki háttal volt az ablaknak. Antal nem hitte, hogy benne még - ilyen nyomorult testi állapotban - valaha is gyilkos indulat támadhat, de ösztönösen pisztolya után nyúlt a felismerése, hogy a feleségének szeretője van.

Hirtelen öreg apja szavai csendültek meg benne.

Hogy a fülében-e, vagy égi hang volt, nem tudta, de ezt hallotta: "Ne hamarkodjál el soha semmit!" Antal megfordult és elment a vendégfogadóba, ami ugyanott volt, ahol régen.

Másnap reggel újra elment a házhoz, de most nem az ablakhoz állt, hanem az ajtón ment be. A felesége zokogva borult a nyakába, nem tudott szólni, csak sírni! A másik szobából kilépett az a férfi, akit este látott.

Dermedten nézte zokogó anyját, aztán felkiáltott:

- Édesapám! - és odament hozzá ölelésre.

Apja csak most ismert férfivá érett fiára.

Borzadva gondolt a tegnap esti önmagára, de nem szólt semmit, csak átölelte családját és hálaimába kezdett.

(ismeretlen szerző)

 

 

                                 Hans Cristian Andersen - A teáskanna

 

Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, ha csak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.

 

- Ismerem őket! - sóhajtotta. - Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teás asztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket.

 

Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát.

 

Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ügyetlen kézen.

 

- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtotta a teáskanna, amikor később elbeszélte élete történetét. - Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdődött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, s én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét! A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki megdicsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépséges virág!

 

Egy nap aztán azt mondta valaki: "Jobb cserepet érdemelne!"

 

Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

 

 

                              FEHÉR LÓ

Élt egyszer egy öregember, aki egy kicsi faluban lakott. Bár szegény volt, mégis mindenki irigyelte gyönyörű fehér lova miatt. Még a király is megkívánta az öregember kincsét. Az emberek jó pénzt megadtak volna a paripáért, de gazdája mindig visszautasította: – Ez a ló nem pusztán egy ló számomra – mondta az érdeklődőknek –, hanem egy személy. Hogy adhatnék el egy személyt? Ő a barátom és nem a tulajdonom. Hogy adhatnék el egy barátot? A férfi szegény volt, a kísértés pedig igen nagy, de nem volt hajlandó megválni a lótól.

 

Egyik reggel azonban nem találta paripáját az istállóban. Az egész falu összecsődült.– Te, bolond öreg – csúfolták. – Megmondtuk előre, hogy előbb-utóbb el fogják lopni a lovadat. Annyira szegény vagy, hogy is remélhetted, hogy meg tudod védeni azt az értékes állatot? Jobban tetted volna, ha eladod. Akármennyit megadtak volna érte. Most aztán se ló, se pénz. Átok ül rajtad. Az öregember így válaszolt: – Ne ítélkezzetek túl gyorsan! Csak annyit mondjatok, hogy a ló nincs az istállóban. Egyelőre ez minden, amit tudunk, a többi csak ítélet. Honnan tudjátok, hogy átok van-e rajtam vagy sem? Mi alapján ítélkeztek? A falubeliek visszavágtak:– Ne nézz minket bolondnak! Lehet, hogy nem vagyunk filozófusok, de nem is kell nagy értelem ahhoz, hogy felmérjük azt, ami itt történt. Az a tény, hogy elment a lovad, egy átok. Ismét megszólalt az öregember:– Csak annyit tudok, hogy az istálló üres, nincs benne a ló. A többit nem tudom. Azt, hogy ez átok vagy áldás, senki sem tudhatja. Csak a dolgok töredékét látjuk. Ki tudja megmondani, mi következik ezután? A falu lakói kinevették. Mindig bolondnak tartották az öreget. Ha nem lett volna az, már régen eladta volna a lovát, és felélte volna az árát. Ehelyett napról napra kaparta össze a betevőt. Most bebizonyította, hogy tényleg bolond.

 

Tizenöt nap múlva a ló visszajött. De nem egyedül tért ám vissza, hanem egy tucat vadlovat hozott magával! Ismét összecsődült a falu népe a favágónál, de most így beszéltek:– Öreg, igazad volt, tévedtünk. Amit mi átoknak gondoltunk, az lényegében áldás volt. Kérünk, bocsáss meg nekünk! Ő így válaszolt: – Ismét túl messzire mentek. Csak annyit mondjatok, hogy a ló megint itt van. Csupán azt állapítsátok meg, hogy egy tucat lóval jött vissza, de ne hozzatok elhamarkodott ítéletet! Honnan tudjátok, hogy ez áldás-e vagy sem? Most csak az események töredékét látjuk. Ha nem ismeritek az egész történetet, hogyan ítélkezhettek? Ha csak egy oldalt olvastok el, hogy tudjátok elbírálni az egész könyvet? Amit most ismerünk, az csupán egy részlet! Ne mondjátok, hogy ez áldás! Senki se tudja. Én meg vagyok elégedve azzal, amit tudok, és nem zaklat fel az, amit nem tudok. – Talán igaza van az öregembernek – mondták. De magukban mégis azt gondolták, hogy nincsen. Úgy vélték, az, hogy tizenkét vadló csatlakozott a favágó lovához, csakis áldás lehet. Hiszen kevés munkával a vadlovakat be lehet törni, betanítani, és sok-sok pénzért eladni.

 

Az idős embernek volt egy fia. A fiatalember elkezdte betörni a vadlovakat. Néhány nap múlva leesett az egyikről, és mindkét lábát eltörte. A falu lakói megint eljöttek, és rögtön véleményt mondtak a történtek alapján. – Igazad volt – ismerték el. – A tizenkét ló nem áldás, hanem átok. Egyetlen fiad eltörte mindkét lábát, és most öregkorodra nincs, aki segítsen neked. Most szegényebb vagy, mint valaha. Az idős favágó ismét csak ezt mondta: – Ne menjetek olyan messzire ítélkezésetekben. Csak annyit mondjatok, hogy a fiam eltörte a lábait. Ki tudja, hogy ez áldás-e vagy átok? Senki sem. Az egész kép töredékét látjuk csupán.

 

Néhány héttel később az ország háborúba keveredett a szomszéd országgal. A falu minden fiatalemberének be kellett vonulnia a hadseregbe. Csak az öregember fia kapott felmentést a balesete miatt. Az ellenség óriási túlerővel érkezett, s az emberek nagyon féltek, hogy soha többé nem fogják látni fiaikat. Ismét fölkeresték az idős favágót, sírva, jajgatva, mert elvitték drága fiaikat. Megint megszólalt az öregember: – Miért vontok le mindig következtetéseket? Senki sem tudja még, mi lesz. Csak annyit mondjatok, hogy a ti fiaitok elmentek a háborúba, az enyém pedig nem. Senki sem elég bölcs ahhoz, hogy megállapítsa, ez vajon áldás vagy átok. Csupán az Isten tudja. Az idős favágó megelégedett azzal, amit tudott, és nem izgatta magát azzal, amit nem volt képes megérteni.

 

Epiktetosz mondta: „Mindig meg vagyok elégedve azzal, ami történik, mert arra gondolok, hogy amit Isten választ, az jobb, mint amit én választanék.”

(Ismeretlen szerző írása) 

 

 

                    A kút

 

Egyszer egy hatalmas varázsló el akart pusztítani egy egész királyságot, ezért megmérgezte a kutat, ahová inni jártak az emberek. Aki ivott a vízből, az megőrült. Másnap reggelre az egész lakosság ivott a kútból, és mindenki megőrült, a királyi család kivételével, mert nekik saját kútjuk volt, amelyhez nem fért hozzá a varázsló. A király aggódott népéért és próbálta kormányozni őket: egy sor biztonsági és egészségügyi rendeletet hozott. De a rendőrök és a felügyelők szintén ittak a mérgezett vízből, így hát értelmetlennek tartották a király rendeleteit, és nem voltak hajlandóak betartani őket. Amikor a lakosság értesült a király rendeleteiről, mindannyian egyetértettek abban, hogy a király megőrült. Ezért ír ennyi sületlenséget. Összegyűltek hát a palota előtt és teli torokból kiabálva követelték, hogy mondjon le. A király elkeseredett, és kész volt elhagyni a trónt, de a királynő megállította, mondván:

- Most odamegyünk a kúthoz és mi is iszunk belőle. Akkor olyanok leszünk, mint ők.

És így is lett: a király és a királynő ittak az őrület vizéből, és nyomban bolondságokat kezdtek beszélni. Az alattvalóik pedig meggondolták magukat: olyan bölcs királyuk van - miért ne kormányozhatná továbbra is az országot? Az országba visszaköltözött a nyugalom, a király pedig békében uralkodott élete végéig.

 

Sokan hiszik azt, hogy normálisak, csak mert egyformák. Sokan megtesznek mindent, hogy ne különbözzenek. Sőt, "isznak inkább a kút vízéből", mint sem, hogy őrültnek tűnjenek, s kiközösítsék őket.

 

 

                              A Bölcs Hernyó

Csupán egy tudatlan hernyó volnék? Nem! Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából. Úgysem jó semmire az. Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van...

Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem... Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, így döntöttem.

 

Mivel szőrös vagyok, így a hangyáknak nem kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről... és? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért... Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik...

 

Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok! Értek én mindent!!!

Az azért elszomorít, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok...

 

És akkor jött az ötlet, egyet tudok csupán a zabáláson kívül: szőni! Így hát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rám találni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök. Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!

 

Azzal begubódzott. Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is, amire eddig mindig számíthatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.

 

Nagyon elkeseredett.

 

Feladta.

 

És akkor elkezdődött valami.

 

Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.

 

Két héten keresztül, egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólása sem volt. Nem számítottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját!

 

De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart törni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!

Belül is más lett.

 

Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.

 

Fájdalmas volt az első nyújtózás.

 

Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség. De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.

 

Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé...

 

(ismeretlen szerző)

 

 

                      Ásó, kapa, nagyharang...

 

   Ócska panelházban dübörög a zene, a kábulat éjjelén tompulnak a fejek.

 Hol lehet már megint?

Csak egy gondolat, hisz tudja jól, hogy a párja megint kocsmában van.

Szól, az elhagyom a várost, s menne szívesen, de hiába mit tehet, hisz ott van három gyerek. Egyik sír, másik ordít, a harmadikat pedig szoptatnia kéne.

Nem tehet semmit csak vár, mint a pannonhalmi vár egyhelyben.

Hideg otthonban gyerekestől tör rá a magány, s vele a félelem.

Már megint egyedül, a férje biztos alkoholtól kába, nem is mondhatja el, ilyenkor hova is kívánja, mikor hazajön majd mindent összehányva.

Mi a baj, hol ronthatta el? Hisz egykor oly nagy volt köztük a szerelem. S most álmodik a nyomor, mikor egykoron még ott sétáltak kéz a kézben a Balaton parton. Ígérve egymásnak szépeket és jókat. Egymás fülébe sugdostak szerelmes bókokat. Mézédes éjszakák, ugyan hol vannak már?

 Az asszony gyötrődik, a férfi külön úton jár. Főzve legyen, minden ruha tiszta legyen, mosogatva is mindig el legyen!

Ezt hallja csak, ha választott párja néha otthon akad. Megteszi ő, hogy minden jó legyen, mégis a boldogsága a kocsmákban veszett.

Hiányzik neki a szerető szív, aki meleg karjával magához öleli, s közben kedvesen becézgeti. De nem hall ő kedves szót, és még az is bántja, hogy a felnövő gyermekei szintén mindezt látja.

S halványul az emlék, ami kedves volt és boldog.

Helyette marad a részeg kötekedő terror.

S kérdezi magától: vajon ő mire jó? Csak azért, hogy otthon robotoljon?

Eltűr ő mindent csendesen. Gondjával magára marad rendesen. S közben háborog a lelke. Vajon ezt érdemelte?

Olyan az élete, mint a kutyának, aki a minden éjjel holdba harapdálna.

Segítség nincs, csak a bilincs marad.

Mi lehet az oka? S arról álmodik, hogy majd holnap talán jobb lesz, s vele együtt alszik. Izmos testű vállán majd nyugodtan elpihen. Erre vágyódik és egy mosolyra, s jó szóra, ami neki nem jutott elég régóta.

De nem, ma sem lesz így, hiszen ma sincs itthon, s ezt még meddig tűrheti. De mit tehet, hisz őt választotta.

S Isten színe előtt is nyíltan felvállalta.

Tudja ő, hogy az ásó, kapa nagyharang válassza el őket.

S csak akkor lesz nyugta, ha majd a temetőben együtt nyugszanak egy nagy sírgödörben.

 

S mielőtt bárki azt mondaná: hagyja el örökre!

Csak az a válasza: nincs rá lehetősége...

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.