Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                               Thomas Gabriel

 

Egy hűvös téli reggelen találtak rám Pójába bugyolálva a westsyrei árvaház kapuja előtt. A dadus, aki rám talált azonnal bevitt meleg szobájába és csitítgatni kezdett. Sírtam. Felöltöztetett, majd a konyháról hozott friss tejjel kínált, mely nyomban elűzte könnyeimet. Pár óra elteltével az intézet igazgatója engedélyezte elhelyezésemet a nevelőintézetben. Akkor még nem tudtam mily szomorú sors várhat egy anyátlan porontyra.

 

14 évvel később...

 

Ahogyan teltek az évek, úgy tanultam meg egyszerre tisztelni és gyűlölni e szigorú nevelde falai között. Az a némi törődés, melyre úgy vágytam, dadusom halála óta végleg eltűnt az életemből. De a remény örökké lángolt bennem. Minden reggel pontban hatkor keltünk, hogy hétre megmosakodva, tisztán ülhessünk asztalhoz. Sovány reggelink elköltése után megkezdődtek a tanórák. Mindenki a maga korosztályának megfelelően a kijelölt terembe ment. A késést és a lecke elmulasztását embertelen retorzió követte. Azok a lélektelen emberek, akik minket neveltek semmibe vették emberi mivoltunkat. Legutóbb, mikor heveny lázam miatt nem készültem, Chambler úr a többiek előtt Meztelenre vetkőztetett és addig vert, míg vonszolni bírtam erőtlen testemet. Amikor ránéztem könnyes szemem mögül elégedett vigyora végleg bevésődött az agyamba. Bill Chambler... Alig vártam, hogy bosszút állhassak a velem elkövetett gyalázatos tettéért.

 

Az eltelt egy-két év után is akadtak akik rólam sutyorogtak az udvaron. Chambler úr halála óta, ki rejtélyes körülmények között hunyt el a nyakán ejtett sebek miatt, szinte rettegtek tőlem az ottaniak. Egy igaz barátom sem akadt. Aki szóba állt velem, az is inkább csak a félelem miatt tette...

 

Egy évvel később...

 

Éreztem, ahogy testemben egyre inkább szétárad az erő. Éjszakánként titkon lakmároztam a megmaradt zsíros kenyerekből. Már képes voltam felhajítani egy kavicsot a második emeletig és ki tudtam mosni egyedül a szennyeseimet. Különleges képességeimet az ágyam alatt rejtegetett vitaminos pezsgőtablettáknak köszönhettem. De egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy már képtelen vagyok uralkodni az erőm felett. Így az intézetben történt további húsz rejtélyes haláleset végett eltávolítottak az általam annyira gyűlölt falak közül.

 

Ott álltam egyedül a kapuban. Kitaszítottnak éreztem magam. Pénzkeresés reményében kénytelen voltam felhasználni eddig rejtegetett képességeimet. Egy ideig egész jól ment, mígnem egyszer fogadtam egy gazdag emberrel, hogy a bal orrlyukamba dugott kaviccsal át tudom lőni a "The Times" második és harmadik lapját. Szerencsétlenségemre a mögötte ülő embert is sikerült eltalálnom, aki nem volt más, mint a helybéli serif. Nem volt más hátra, menekülnöm kellett.

 

Hosszú bujdosásom alatt sokat gondolkoztam azon, miért hagytak magamra a szüleim, s vajon most büszkék lennének-e rám. Ahogy ezen töprengtem, egy lágy érintést éreztem a vállamon. Felnéztem és úgy éreztem végre megint szeretnek. A lány, aki felkarolt, anyámként törődött velem. És most az ő bíztatására írom le történetemet. És óvva intek mindenkit: Ne egyetek szívbarát margarint...

 

Thomas Gabriel

 

 

 

                              Kék ruhás, szőke leány

 

Közeledett a nyár és a kisdiák napról-napra könnyebben lélegzett. Szorongó természet volt, az iskola megterhelte idegeit. A közelgő szabadság édes ígérete azonban úgy hatott rá, mint egy szippantásnyi friss, illatos levegő.

 

Csöpp kis emberke volt még, könnyűcsontú szöszke jószág, édesanyja szeme fénye - egyetlen gyermeke. Csak ők voltak ketten egymásnak a hatalmas lakásban, melyet az állam - elismervén az ezredes érdemeit - jó szívvel nekik ajándékozott. Nem is tudták volna fenntartani máskülönben, csak ha szabadulnak a bérlés költségétől. A kisfiú édesanyja jó házból való, csöndes asszony volt. Hófehér kezeit soha nem érdesítette házimunka, arra cselédet tartottak.

 

Két éve ősszel, mikor már azt hitték, a háború fellegei hamarosan végleg tovaszállnak, és a karácsony szelleme együtt találja majd a családot, az ezredes meghalt.

 

Csatában veszett oda, szörnyű szenvedések árán, de ezt csak az asszony tudta. A kisfiú úgy képzelte, bátor édesapja - akire különben egyáltalán nem hasonlított sem küllemében, sem természetében - egy regimentnyi katona élén lovagolt a halál karmai közé, melyet sötétvörös felhőnek képzelt. Nevetett akkor, biztosan nevetett - vitézemberhez úgy illik!

 

Ez az édes kis ábrándkép enyhítette némileg szenvedését. Gyerekfejjel szülőt elveszteni csakugyan a legszörnyűbb dolgok egyike a világon, de ha hősként lépett Szent Péter elé, az egészen más ügy.

 

Az asszony nem akarta saját nyomorúságos érzéseit megosztani vele, hagyta, hagy dicsekedjék az iskolában, a szomszédoknak, az utcában lakó pajtásoknak; rossz nem származhat belőle.

 

A kisfiú nem is vett észre semmit a hirtelen rájuk szakadó nehézségekből, olyan ügyesen titkolta az anyja. Ha néhanapján csak leves került az asztalra, azt is vidáman, viccelődve tálalta fel s be nem vallotta volna semmi pénzért, hogy egyébre nem futja abból a kevésből, amit az állam kiutal részükre minden hónapban.

 

Az egyetlen dolog, ami feltűnt a fiúcskának, hogy anyuskája haloványabb reggelenként, mint annak előtte, de ifjú szíve mélyén valahol természetesnek találta ezt a csöndes szenvedést. Ő sem érezte szükségét, hogy kínjait megossza az anyával, pedig egy csillagfényes tavaszi hajnalon, az ő ablakán is bekopogtatott a Rém.

 

 

 

Ha egy-két évvel idősebb lett volna, rögtön melegséggel tölti el az ifjú teremtés üde bájossága. Ehelyett jeges rémület környékezte meg a szívét. Olyan kacagó, olyan élénk volt az üvegen át rávetődő tekintet, hogy abban volt valami borzongató. Mert hiába az arany hajkorona, a húsos ajkak mögött játszó gyöngy fogsor; a leányból olyan dermesztő hideg áradt, mint az északról érkező hóvihar.

Megérezte ez a kisfiú, és orráig beletemetkezett pihepaplanjába. Lehunyta a szemét, pislogott nagyokat, de az angyali lény nem tágított, míg a hajnal első sugarai árnyat nem vetettek a ház falára. Akkor lassan halványodni kezdett, végül egészen áttetszővé vált, és nem látszott többé belőle semmi, de ott volt még - soha nem ment el többé.

 

Hetekig nézték egymást az üvegen keresztül, és a lány egy tapodtat sem mozdult, csak az arany tincseket libbentette meg néha a könnyű tavaszi szellő.

 

Hiába teltek meg a nappalok virágleheletű forrósággal, hiába közeledett a nyár és reménykedett a kisfiú, a Napnak mégis le kellett mennie, és a lány azon nyomban megjelent az üveg mögött. Először csak, mint valami odalehelt folt, majd ahogy terjeszkedett az éjszaka, újra ott állt teljes valójában.

 

- Menj el - kérlelte a gyerek. A lány megrázta szép fejét mosolyogva. - Hagyj békén - esdekelt újra, de az csak nevetett rajta. Végül már kiabált, de azt nem hatották meg sem a szitkok, sem a könnyek. Maradt, amíg be nem köszöntött a nyár.

 

 

A kisfiú ekkor kezdett fellélegezni, néha még mosolyogni is tudott, mert újra eszébe jutottak édesapja hőstettei, de valahol mélyen, a kicsi lelke egy eldugott zugában felütötte fejét a kiábrándultság. Néha azon kapta magát, hogy újra és újra elképzeli a csatajelenetet, de egy hajszállal lassabban vágtat a paripa, kevésbé vöröslik a halálgomolygó füstfellege, és végül nem maradt belőle semmi, csak sár és vér, ameddig szem ellátott.

 

 

 

Ahogy elfogytak az álomszerű képek, a kisfiú is egyre haloványabbnak és soványabbnak tetszett. Végül ágynak esett, épp az áhított nyári szünet első napján. Könnyű testét lázrohamok támadták meg, kevés étvágya is odavolt már.

 

Anyuskája nem tudta tovább rejtegetni szegénységük nyilvánvaló jeleit, de a gyereket ez többé már nem érdekelte. Álmában az ezredes összetörött, gyenge testét látta egy zsúfolt sátorban, ahol egymás hegyén-hátán feküdtek az emberek. Együtt a halottak, és azok, akik hamarosan csatlakoznak hozzájuk.

 

 

 

Végül már fel sem bírt többé kelni, és ekkor újra eljött a lány. A fiúcska friss szellő simogatását érezte az arcán; felriadt rá. A szobába sötétség honolt, csak a kifli hold gyenge sugarai rajzoltak vékony csíkokat az ablaklengedező függönyére. Odapillantott rémülten, és látta, ahogy a leány, mint valami selyemkendő, átsiklik az ablakpárkány felett. Szeretett volna kiáltani, de nem tellett az erejéből. A Rém odasuhant az ágyához, és mellé telepedett. Egy darabig figyelte némán, nem törődve a gyermeknövekvő rettegésével.

 

 

 

- Ne érj hozzám - suttogta a kisfiú. - Hagyj engem békén végre.

 

A szépség ez egyszer nem gúnyolta ki édes mosolyával, elkomorult, szinte szomorúnak látszott, úgy ingatta a fejecskéjét.

 

A kisfiú könnyezni kezdett - tudta már, ó, nagyon is jól tudta miért jött -, nem akart vele elmenni. A Rém nem sürgette, melléfeküdt és cirógatni kezdte.

 

A fiú nem szólt többé, könnyei is elfogytak. Egyszerre melegnek és puhának érezte a leány karcsú testét és kibírhatatlanul gyönyörűségesnek az érintését. Lassan lecsukódtak a pillái - álmodott. Az ezredes maga elé vette szilaj paripájának nyergében, mögöttük a század dübörgött, rikoltott hevesen.

 

Előttük, a látóhatáron, de még a csillagos égbolton is túl, a fehér semmi közepén ott állt a Halál: kék ruhás, szőke leány.

 

 

 

                      Példamutató szeretet

                                        

Egy őszi hideg szeles késő délután, ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, senkit sem szeretett, senki sem szerette. Kigyúltak már az utcai fények, s erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette. Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észre vette. - Mindenhol csak a gazok nőnek - mormogta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan:

- Bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.

A férfi a vállát rándítva mondta:

- Én ilyent nem kértem. Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobva, kályhájába tüzet rakva kavargott benne a kislány mondata. - Minek nekem virág? - mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe.

- Virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette. A házba bevitte és gondosan elültette. Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak. Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott:

- Látom bácsi, bevitted a virágot.

- Be - válaszolta, majd elballagott. Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül, várja a kis virág, mely az ablakában ül. A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, a férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott. Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette. Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva, Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett. Idős néni jött elébe.

- Jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok.

- A kislány beteg lett, kórházban van - mondta a nénike - nagymamája vagyok. A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.

- Hová-hová? - szólt egy nővér.

- Egy kislányt keresek ma beteg lett.

- Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.

Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból. Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából, majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta.

- Köszönöm - összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra - köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette, a temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.

- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam. Látod? Most ezt visszaadtam, már tudom, megtanultam, mi az, hogy szeretni, hogy néha meg kell állni, másokkal is törődni!

 

 

 

 

                       Falu és város: / szerző: Móra Ferenc/ 

 

 

Ha valaki éntőlem azt kérdezné, a falut becsülöm-e többre vagy a várost, azt felelném:

 

- Először te mondd meg nekem, hogy a jobb szemedet becsülöd-e többre, vagy a bal szemedet?

 

Erre a kérdésre természetesen csak azt lehet felelni, hogy az ember az egyik szemét csakúgy megbecsüli, mint a másikat. Egyforma hasznát veszi mindkettőnek, és csak a kettővel együtt lát tökéletesen.

 

Így áll a dolog a faluval és a várossal is. Kiegészítik egymást, rá vannak szorulva egymásra, és nagyon szerencsétlen ország volna az, amelyik csak faluból vagy csak városból állna.

 

Képzeljétek el, mi lenne abból a városból, amelyik egy reggel arra ébredne fel, hogy falu nélkül maradt. Mondjuk olyanformán, hogy a falusi emberek egy nagy falat húznának a falujuk körül, amin nem hagytak se ajtót, se ablakot. Semmi közük többet a városhoz, éljen, ahogy tud!

 

Hát bizony nagyon szomorú ébredés lenne. Először nem volna mit reggelizni, azután nem volna mit ebédelni, és végre nem volna mit vacsorázni. Mindennapi kenyerünk a szántóvető falusi ember tenyerén van. A tejet, a vajat, a húst, a főzeléket mind a falu adja a városnak. Falu nélkül nincs piac, és piac nélkül üres marad a konyha.

 

De nemcsak éhen veszne a város falu nélkül, hanem le is rongyolódnék, s a rongyos ruhát nem lehetne újjal pótolni. A bőrt, amelyből cipőnk készül, a falu adja. A lent és a kendert, amelyből a fehér neműnkhöz való vásznat szövik, a falu termeli. De bizony a birka sem a kövezeten legelészik, amelyről a posztónak való gyapjút nyírják.

 

Szerencsére a falunak sohase jutott még eszébe, hogy fölmondja a barátságot a városnak, és kőfallal rekessze el a búzamezőket, a legelőket, a bogárhátú, kertes kis házakat a palotás várostól. És nem is juthat eszébe soha, mert azzal a falu nemcsak a várost veszítené el, hanem magát is. A falu éppen úgy rá van szorulva a városra, mint a város a falura. Egy hajszállal se kevésbé, egy hajszállal se jobban, hanem egy hajszálig annyira.

 

Hol venné a falu a föld megmíveléséhez való ekét, ásót, kapát, kaszát, ha a város gyárai egyszerre felhagynának a szerszámkészítéssel, és a város boltjai felhagynának az árusításokkal? Mit tudna csinálni a sok bárányával, krumplijával, kukoricájával, a tejjel, tojással, a hússal, ha el nem adná a városnak? S mi hasznát venné a bőrnek, amit termel, meg a lennek, kendernek, gyapjúnak, ha a város nem csinálna belőle csizmát, vásznat, posztót?

 

De ezeken kívül is ezer szál köti egymáshoz a várost meg a falut. A művelődés lámpája a városban ég, és onnan sugárzik ki a fény a faluba. A városokban születnek az új találmányok, amelyek megkönnyítik és megszépítik a falusi ember életét is. A városokban készülnek a könyvek, az újságok, a városból indul ki a vasút, a telefon, a városi mérnökök gondoskodnak a jó utakról, amelyeken a falusi és a tanyai emberek bejönnek a városba.

 

Az az igazság, hogy édestestvérek a falu meg a város, s az ő egyetértésük teszi virágzóvá és boldoggá a közös édesanyát, az országot.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.