Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Franz Kafka: Álom

 

Franz Kafka: Álom

 

                          Gáli József fordítása

 

Josef K. a következőket álmodta:

Szép idő volt, és K. Sétálni akart egyet. Alig tett azonban két lépést, már a temetőbe ért. Voltak ott mesterkélt, girbegurbán kanyargó utak, de ő sebes sodrású vízhez hasonló utcán siklott, egyensúlyát megőrző, lebegő testtartásban. Már távolról szemébe tűnt egy frissen hantolt sír; meg akart állni előtte. Ez a sírdomb szinte csábította; úgy érezte, bármennyire siet is, nem érhet oda elég hamar. Néha azonban alig látta a sírdombot, zászlók takarták el szeme elől, lobogó vásznuk erősen csapkodott; a zászlóvivők nem voltak láthatóak, olyan volt, mintha hatalmas örömrivalgás tombolna ott.

 

Miközben tekintetét a távolba szegezte, hirtelen meglátta közvetlenül az út mellett, szinte már maga mögött ugyanazt a sírdombot. Gyorsan a fűbe ugrott. Mivel elrugaszkodó lába alatt tovább száguldott az út, megingott, és pontosan a sírdomb előtt esett térdre. A sír mögött két ember állt, és egy sírkövet tartottak a levegőben. Alighogy K. Megjelent, a követ a földbe nyomták, és az úgy állt ott, mintha szilárdan odafalazták volna. Az egyik bokorból nyomban előlépett egy harmadik ember, akin K. Tüstént észrevette, hogy művész. Nadrág volt csak rajta, meg hanyagul begombolt ing, fején bársonysapka; kezében közönséges ceruzát tartott, amivel már közeledtében figurákat rajzolt a levegőbe.

 

Ezzel a ceruzával rajzolni kezdett a sírkőre; a kő nagyon magas volt, meggörnyednie egyáltalán nem kellett, csak előredőlnie, ha nem akart rálépni a sír gyepére, amely elválasztotta a kőtől. Lábujjhegyre állt tehát, és bal kezével a kő lapjához támaszkodott. Különlegesen ügyes mesterkedéssel sikerült a közönséges ceruzával aranybetűket létrehoznia; ezt írta:itt nyugszik... Minden egyes betű világosan és szépen, mélyen a kőbe vésve rajzolódott ki, és valamennyi tiszta aranyból volt. Amint a két szót leírta, hátranézett K.-ra; K. Felajzottan várta a felirat folytatását, nem törődött a férfival, csak a követ bámulta. Az ember valóban nekifogott az írás folytatásának, de nem ment neki, gátolta benne valami, leengedte a ceruzát, és ismét hátranézett K.-ra. Ekkor K. is ránézett a művészre, és észrevette, hogy az nagy zavarban van, melynek okát azonban nem értette. A művész iménti élénksége eltűnt. Ettől K. is zavarba jött; tanácstalanul néztek egymásra; valami rút félreértés történt, amit egyikük sem tudott eloszlatni. Éppen a legrosszabbkor a temető kápolnájában még egy kis harang is megszólalt, de a művész hevesen hadonászni kezdett, mire elhallgatott. Kis idő múlva újra rákezdte, ezúttal azonban nagyon halkan, és felszólítás nélkül mindjárt abba is hagyta; mintha csak a csengését próbálgatta volna. K. Vigasztalan volt a művész állapota miatt, arcát kezébe temetve sírni kezdett, és sokáig zokogott. A művész várt, amíg K. Megnyugszik, aztán, mivel más megoldást nem talált, úgy döntött, hogy mégis folytatja az írást. Az első kis vonás megváltást jelentett K.-nak, de ezt a művész szemmel láthatóan csak nagyon kelletlenül vetette oda; az írás sem volt már olyan szép, mindenekelőtt az aranyozás hiányzott róla; halványan és bizonytalanul húzódott a vonás, csak a betű sikerült nagyon nagyra. J betű volt, már csaknem befejezte, amikor dühödten a sírhalomba rúgott, olyan erővel, hogy a göröngyök szerteszét repültek. K. most végre megértette; nem volt már ideje rá, hogy kérlelje; mind a tíz ujjával ásta a földet, mely jóformán alig állt ellen; látszott, mindent előre elkészítettek; csak színleg raktak oda egy vékony földréteget; alatta azonnal feltárult egy meredek falú, nagy lyuk, amelyben K., akit hátulról egy szelíd áramlat magával sodort, elsüllyedt. Miközben odalenn az áthatolhatatlan mélység már befogadta, és fejét még hátraszegve felemelte, neve hatalmas cirádákban száguldott odafenn a sírkövön.

Elbűvölten ettől a látványtól, felébredt.

 


 

                   Franz Kafka: Egy családapa gondja

 

Egyesek azt állítják, hogy az odradek szó szláv eredetű, és ezen az alapon próbálják a szó kialakulását bizonyítani. Mások úgy gondolják, német eredetű, csak szláv hatás érte. Mindkét értelmezés bizonytalanságából azonban joggal lehet arra következtetni, hogy egyik sem találó, nevezetesen azért, mert egyikkel sem lehet megfejteni a szó értelmét.

 

Természetesen senki sem foglalkozna ennek tanulmányozásával, ha a valóságban nem létezne egy odradek elnevezésű lény. Leginkább egy lapos, csillag formájú cérnaorsóhoz hasonló, és valóban, mintha be is volna tekerve cérnával; mindenesetre akkor is csak letépett, ócska, egymásba bogozott, de össze is gubancolódott, különböző minőségű és színű cérnadarabkákkal. odradek azonban nemcsak orsó, mivel a csillag közepéből egy kis ferde pálcika áll ki, melyhez derékszögben még egy pálcika illeszkedik. Az egyik oldalon ez utóbbi pálcikákra, a csillag másik oldalán pedig egyik sugarának segítségével, mint két lábra, az egész fel tud állni. Hajlanánk arra a gondolatra is, hogy ennek a képződménynek korábban valamilyen célszerű alakja volt, és most csak el van törve. Mégsem látszik valószínűnek, hogy ez az eset forogna fenn; legalábbis semmi jel nem utal erre, sehol sem látható csonk vagy törés nyoma, mely ilyesmire utalna; az egész ugyan értelmetlennek látszik, de a maga nemében zárt egység. Közelebbit a továbbiakban nem lehet erről mondani, mivel ODRADEK rendkívül mozgékony, és nem lehet megfogni.

 

Hol a padláson, hol a lépcsőházban, hol a folyosókon, hol a tornácon tartózkodik; néha hónapokig nem látható, ilyenkor bizonyára más házakba költözik; aztán egyszer csak visszatér a mi házunkba. Néha, amint kilépünk az ajtón, és ő éppen odalent, a lépcsőkorláthoz támaszkodik, kedved támad, hogy megszólítsd. Persze nehéz kérdéseket nem lehet feltenni neki, úgy kell kezelni - ezt már aprócska volta is indokolja -, mint egy gyereket. - Hogy hívnak? - kérdezed tőle. - odradek - feleli ő. - És hol laksz? - Lakhelye kideríthetetlen - feleli, és nevet, de ez a nevetés nem olyan, mintha tüdőből jönne. Olyan, mint a száraz avar zörgése. Ezzel a beszélgetésünk többnyire végéhez is ér. Egyébként nem mindig válaszol: gyakran hosszú ideig néma, akár egy darab fa, aminek lenni látszik.

Hasztalan kérdem magamtól, mi történik majd vele. Meg tud-e vajon halni? Minden, ami halandó, előbb valamilyen céllal rendelkezik, folytatott valamiféle tevékenységet, és abban őrlődött fel; ez azonban odradek esetében nem bizonyul igaznak. Tehát még a gyerekeim és az unokáim lába előtt is le fog zötyögni, maga mögött húzott cérnaszálaival a lépcsőn? Nyilvánvalóan nem árt senkinek; de ha elképzelem, hogy még engem is túl fog élni, ez szinte fájdalmasan érint.

 

  

         Franz Kafka: A törvény kapujában

 

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

 

Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.