Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illés Sándor: Egy marék föld

 

Nem várt vendég kopogtatott be hozzám a minap: földim és gyermekkori cimborám Magyarországon élő Jani fia. Nem tudtam mire vélni a látogatást, kint sűrű hó kavargott, szél cibálta a fákat. A vendég az előszobában lerázta magáról a csillogó pelyheket, még a cipőjét is levetette, aztán jött csak be a szobába. Kis csomagját, a kartondobozt azonban behozta magával.

- Hazamegyek! - mondta hosszú csend után, szinte váratlanul felcsendülő hanggal. Mintha harangok szólaltak volna meg. Bennem is nagyot dobbant az öröm, s utána mondtam visszhangként: Haza! - Örökre! - tette ő hozzá, én meg csak néztem rá némán. Mennem kell! - folytatta. - Vége a háborúnak, ami miatt ide futottam a hazámba, Magyarországra, nehogy részt kelljen vennem a testvérharcban. Most már nem járnak többé katonákat fogdosni éjszaka. Vár a ház. Özvegy édesanyám.

A kert. Eddig is minden éjszaka hazalátogattam álmomban, mint mindenki, aki onnan jött. Végigmentem az udvaron és leültem az eperfa alá...

Sokáig néma maradtam. Megkérdezte:

- Nem üzen haza valamit?

Nemet intettem. Hová, kinek, mit üzenjek? Remélem, hogy könnyebb lesz majd ezután a vajdasági magyarok élete, elmúlik a rettegés, nem zörgetik meg éjszakánként a magyarok házának ablakait. Talán igaza van Janinak, aki most hazamegy ősei házába, nehogy valakit betelepítsenek a menekültek közül. Hazamegy, hiszen az az ő igazi hazája, ott a háza, várja a kert... A temető...

Megöleltük egymást. A markomba nyomta a kis dobozt.

- Ez már nem kell nekem - mondta. - Ha magának sincs rá szüksége, dobja csak ki.

Távozása után kíváncsian bontottam ki a dobozt. Találtam benne néhány képeslapot a falumról. Az egyik a két háború közötti csonka tornyú templomot ábrázolta, a másik meg a régi városházát a piactérrel. És volt egy felvétel a falum alatti csordakútról, ahol valaha én is játszottam gyermekkoromban. Akadt néhány elsárgult újságlap hazai tudósítással és egy kis befőttesüveg. Félliteres lehetett. Lecsavartam a kupakját, a tenyerembe öntöttem a tartalmát: föld volt. Mellette egy cédula, ráírva: ,,A szlatyinai határból."

Otthonról küldték neki ezt a marék földet. Ha nem jönne haza, akkor temessék el vele, hogy hazai földben nyugodhasson. Most nekem adta, nincs már rá szüksége. Kiszórjam?

Naponta elővettem, forgattam, szagolgattam, morzsolgattam a tenyeremben. Ismerősöm nekem is ez a föld. Már a nagyapámat is ismerte, arra jártunk ki a tanyára, a szlatyinai határba. Szekérderékban vittük a fényes ekét, boronát, műveltük a földet, olykor ráborultunk, imádkozva. A hazáért. A családért, termésért és jókedvért. Ez a föld az én hazám is, otthonom, lehet, hogy a saját földem volt valaha. A múltam és a jövendőm. Amikor otthon jártam - egyre ritkábban - mindig elhatároztam; én is hozok egy marék földet a kertünkből. A körtefa alól, ahol nagyapa esti harangszókor levett kalappal álldogált. A múltkorjában, szeptember végén, el is mentem a házhoz, de be volt zárva a kapuja. Ki vagyok már zárva a szülőházból.

Az idén a fenyőfa alatt is helyet kapott ez a Jani gyerektől örökölt marék föld, s ha most lebontjuk a fát, kiviszem majd a Farkasréti temetőbe. Ennél drágább ajándékot nem is helyezhetnék a mama sírjára. Álmodjon ő is arról a régi faluról, ahonnan én hívtam el valaha, hoztam karomban sírva, már nagyon betegen...

 

Shax : Egy élő haldokló gondolatai

 

Csak ülök itt az ablakomba és bámulom a holdat. Nem hallgatok semmit, most kivételesen a karomon sem nyitok eret. Már ahhoz sincs erőm. Csak ülök és nézem az eget. Olyan szép. Az ezüstös fénye mindent megvilágít éjjel, amit nappal a nap. Nekem a holdvilág mégis jobban tetszik. Sejtelmes és egyben oly szomorú. Mindent más színben tüntet fel, mint amilyennek reggel látjuk. Most sokkal szebb. Nem?... Te szereted az éjszakát? Én kiskoromba nem féltem a sötéttől, bár be kell vallanom, nem kedveltem annyira, mint most. A sötétség eltakarja a világ mocskát. Nem látszik a nagy rohanás, sem a veszekedés, a sikolyok szelik csak néha a levegőt. Fájdalmas és szívszaggató sikolyok. Amikor a lelkek, az elgyötört lelkek is szóhoz jutnak. Akik már nem bírják tovább. Akiknek minden perc, szenvedés, akik mindig összeomlanak... újra és újra. Nincs ki, megtartsa őket, senkire sem számíthatnak. És ha már nem bírják tovább... nos, igen. Megteszik. Aztán siratják őket a rokonok és a ,,barátok", akiknek mellettük kellett volna állni. Jó esetben. Van, amikor akkor sem veszik észre. Bár ez véleményem szerint akkor már teljesen mindegy. Nem? Mire megy vele az illető, hogyha gyászolják a halálát, de az életben le sem köpték? Persze, nem kap virágot. Az csak dekoráció. Jelzi, hogy gondolnak rá. Ezt is csak a többi gyászoló látja, ő már sohasem. Neki tényleg mindegy. Akinek meg tényleg hiányzik, ő a lelkében állít emléket az illetőnek. DE ha tényleg szerette miért nem segített neki? Miért hagyta meghalni? Talán nem szerette eléggé? Talán kevés volt? Nem tudott, esetleg nem bírt segíteni? Hát igen. Azt mondják, h a barátság mindent kibír. De ezt másképp is fel lehet fogni. I van akkor, hogyha az illető szenved... kimondhatatlanul szenved. Már csak a barátja kedvéért él, aki arra kérte: ,,Ne." Ez nem önzés részéről? Csak azért éljen, pontosabban haldokoljon, mert a barátja megkérte? Ha tényleg szereti őt, akkor el kellene engednie, ha már minden módon segíteni akart neki, de nem ment. Megfogni remegő kezét, melyben kés van, és átsegíti őt a másvilágra. Ha szereti, megtiszteli ezzel. Emléket állít személyének és örül, hogy ő már nem szenved.

Vajon nekem van olyan barátom, aki segítene? Ha megkérném, megtenné? Megfogná remegő kezemet? Mert egyedül nem megy. Egyedül, bevallom, félek. Élni nem bírok, halni nem merek. Hát élet ez?! Csak egy senki vagyok, aki feláll, csak azért, hogy újra és újra porba hulljon. Mert mindig megcsillan a remény kis szikrája, hogy lehetek még boldog, nevethetek önfeledten és van valaki, akire számíthatok, akit szerethetek, s aki viszont szeret... Olyan szép... álmok. Nem tudom megmondani, hogy hányszor hulltam vissza... számtalanszor. De akárhányszor is visszaesek... ezt nem lehet megszokni.

Tudod, mire számítsz, de minden alkalom olyan, mint az első... ha nem rosszabb. De ,,szerencsére" csak az fáj elviselhetetlenül, amíg leesel. Mikor már újra a porban vagy, az már elviselhetőbb. Ismerősebb. Az.

S mikor feltámad a remény... mikor újra érezni kezdesz... mikor újra nagy nehezen felállsz... mikor újra felveszed azt az elviselhetetlen terhet... mert látsz célt. A cél meg erőt ad... újra, reményt. És újra elindulsz az utadon, melyen a kövek a szenvedés kövei, a porból a te könnyeid által lesz sár, és mely egy sziklához vezet, amely mérföldkő, az életedben.

Tudom mi vár rám, hogyha újra felkelek. Tudom, hogy visszahullok. Tudom, hogy újra és újra meghal belőlem valami. Talán a lelkemből egy darab. Egyre nagyobb és nagyobb. Úgy fáj... Elviselhetetlenül és kegyetlenül kínoz, miközben elhal... S, mi marad a végén? Semmi. Ha a lélek meghal, minek éljen a test?

Én már évek óta haldoklok... minden átkozott nap meghal egy részem... DE ha jön a remény... újra feltámad, újra érez, újra él, hogy újra meghalhasson.

Szenvedni jöttem e világra. A kés itt fekszik mellettem. Szép és éles. Mégsem teszem meg. És a sors ezt nagyon jól tudja. Kínoz, mert tisztában van vele, hogy bár itt van a kezemben, mégsem teszem meg. Gyötörhet egy életen át...

És ha túlhúzza a húrt? Ha elszakad... ? Mert annyira csábít az édes semmi, ami rám vár a halál után? Vajon ezzel is számolt?

Ki tudja. Nem lehet mindent a végtelenségig csinálni. Ha mégis, akkor belebukik. Én már túl sokszor álltam fel, még többször buktam el. Nincs cél, nincs vágy, sem álom., csak kínoknak véget nem érő sorozata.

A pont olyan mintha ki lenne kötözve az egyén és korbácsolnak. Majd mikor látják hogy alig él, hagyják. Mikor látják, hogy kicsit összeszedte magát, akkor kezdik, előröl. Egészen addig, míg el nem számítják magukat, mert bár hagyják egy kicsit, hogy jobban legyen, mégis belehalt.

Nem bírta, pedig nem kínozták éjjel-nappal. Mégis belehalt. Hát pont ugyan az, nem? És én már haldoklok... Szerinted meddig húzom még?

Ez a te szempontodból lényegtelen. Mivel egy senki vagyok, ez mindenki szempontjából az.

Tudod, nem is oly rég megálmodtam a temetésem. Szép őszi nap volt. A temető csendes, síromnál, csak a pap és a sírásó. Elmond egy imát, majd ő is elmegy. A sírásó befejezi, majd a hantra dob egy szál vörös rózsát.

Amikor felébredtem, nem tudtam minek felfogni. Mára már tudom, ez a jövőm. De én nem bánom. Szép volt az a vörös rózsa.

 

 

DarK Nothing : Furcsa Érintés

 

Nyári éjszaka van... Egy óra negyven perc. Hűvös, már-már hideg szellő fújdogál, ennek megfelelően össze-össze rezzenek. Sétálok egy kis állomáson a Balaton déli partján. Csak néhány perc nyugalomért és magányért jöttem ki ide ilyen későn, amit részben sikerült is megkapnom, de nem volt teljes, mert az éjszakai óra ellenére elég nagy forgalom volt az állomás mellett fekvő főútvonalon. Csak a szokásos hétköznap éjjel: kamionok sora és néhány éjszakai utazást kedvelő ember autózik ilyen tájt... A peronról a főút mindkét irányába jól el lehet látni s az el-elnyúló fények könnyen elragadják az éjszaka sétálók fantáziáját. Velem sem történt ez másként...

 

Röpke két-három perc múltán eszméltem gondolataim fodrai közül. Magamban állok egy nyári éjjelen egy távolba vesző sínpár társaságában és sehol egy lélek. A főút forgalma megszűnt. Hiába is néztem mindkét irányba: mozgó járművet nem tudtam felfedezni. Pedig mindkét irányba legalább három kilométer a látótávolság, de csak a tompán villogó vasúti átkelőhely fénysorompóját látom. A szél is nagyon furcsa lett... Nem érzem a bőrömön a hűs fuvallatokat, de a hangját a fák tetején jól hallom. A szélen, és a trafóház monoton zümmögésén kívül semmi sem töri meg az éjszakát... Sem kutyák, sem hangosan beszélgető németek, sem ordibáló részegek, sem más civilizációra utaló zörej. Sehol senki. A Hold óriási - majdnem teli - tányérja egy magas fenyő felső ágain ülve, mint új dolgokkal ismerkedő kölykeit figyelő anyafarkas rajtam tartja tekintetét. Fehér fénye óvó szeretetet sugároz, s örömmel fogadom...

 

Körbepillantok. Újra s újra, a csodálattól szóhoz sem jutva. Agyam egén fehér gyorsaságú gondolat-villám húz végig: "Minden megállt körülöttem!". Tétován lépek előre néhányat, mint a kissrác a szomszédból, aki nemrég tanult meg járni és még kissé bizonytalanok a léptei. Akárcsak neki szokott, most nekem is puhán csattant a meztelen talpam a peronon. "Biztos, hogy megállt az élet." - villant fel újra. Megint körbenézek: "Ez oly hihetetlen!". Rápillantok az órámra... Fekete számlapján a fehér számok valósággal vakítottak a Hold erőteljes fényében, s amit láttam megdöbbentett... de nem csalódtam...

 

A másodpercmutató magabiztosan pihent a negyvenötöt jelző rovátkán. Hasonlóra számítottam s mégis sokkolóan hatott az igazság. Nem tudtam levenni az óráról a szemem. Nem számoltam, de legalább négy-öt másodperc eltelhetett azóta, hogy az órámat néztem. Félelmetes és gyönyörű volt egyszerre a körülbelül öt perc "mozdulatlanság"...

 

Abban a pillanatban, amikor megmozdult szeretett órámon a másodpercmutató s nehézkesen a negyvenhatra váltott, feltűnt a távolban egy figyelő világító szempár, mely nem más, mint az első közeledő jármű. Ugyanekkor kutya kezdett el ugatni a közelben, jelezvén a csoda véget ért. S a szél is újra megsimogatta hűs kezével a tarkóm.

 

Az első és egyetlen szó, ami ekkor eszembe jutott: "Köszönöm!"...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.