Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


DINO BUZZATI: ORVOSNÁL

DINO BUZZATI: ORVOSNÁL

 

Orvoshoz mentem, időszakos vizsgálatra: szokásommá vált ez, amióta betöltöttem a negyvenet.

 

Az orvos, Carlo Trattori, régi barátom, kívül-belül ismer már.

 

Szürke, ködös őszi délután, nemsokára beesteledik.

 

Alighogy belépek a szobájába, Trattori fürkésző pillantást vet rám, majd elmosolyodik:

 

- De hiszen te remek bőrben vagy! Szinte rád se lehet ismerni... kivált, ha belegondol az ember, milyen nyúzott volt a képed még alig néhány éve is.

 

- Így van. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen jól éreztem volna magam.

 

Rendszerint akkor megy az ember doktorhoz, ha nincsen jól. Most viszont azért kerestem föl a barátomat, mert jól vagyok, sőt remekül. S valami új elégtételfélét is érzek Trattori irányában: mindeddig neurotikusnak ismert, szorongásosnak, századunk valamennyi fő lelki betegségétől megpróbált szerencsétlen alaknak.

 

De most jól vagyok. Néhány hónapja egyre jobban. Immár nem fordul elő, soha többé elő nem fordulhat, hogy a reggeli ébredéskor, amikor a nagyváros szomorú, halotti szürkesége beszivárog a redőnyök résein öngyilkos tervek foganjanak az agyamban.

 

- Megvizsgáljalak? Van értelme? - mondja. - Ezúttal potyán jutnék a honoráriumhoz.

 

- Hát, ha már itt vagyok...

 

Levetkőzöm, végigfekszem a vizsgá1óasztalon, ő megméri a vérnyomásomat, meghallgatja a szívemet, tüdőmet, megvizsgálja a reflexeimet. Nem szól egy szót se.

 

- Nos? - kérdem.

 

Trattori vállat von, válaszra se méltat. Csak néz. Úgy, mintha nem ismerné már unásig a képemet. Végre mégis megszólal:

 

- Azért áruld el: mi van a képzelődéseiddel, a klasszikus képzelődéseiddel? Az agyrémeiddel? Nálad meggyötörtebb pasast még életemben nem láttam. Csak nem akarod elhitetni velem...?

 

Leintem, határozottan, energikusan:

 

- Tabula rasa. Tiszta lap. Tudod te, mi az a semmi?

 

Még az emléke sem kísért! Mintha más ember volnék.

 

- Mintha más ember volnál... - visszhangozza Trattori vontatottan, gondolataiba mélyedve.

 

Odakint közben megsűrűsödött, összeállt a füstköd. Öt óra van még csak, de lassanként sötétedik már.

 

- Emlékszel?... - mondom - emlékszel még, hogy éjjel egykor, kettőkor is rád törtem olykor, hogy kiönthessem neked a lelkemet? Te meg hallgattad a nyavalygásomat, pedig olyan álmos voltál, majd lefordultál a székről. Szégyellem magam, ha csak rágondolok is. Milyen hülye voltam, csak most látom, milyen rettenetesen hülye voltam.

 

- Hm, ki tudja.

 

- Tessék?

 

- Semmi. Hanem válaszolj, de őszintén: most boldogabb vagy, mint akkor?

 

- Boldogság! Micsoda nagy szavak!

 

- Na jó, mondjuk... elégedett, derűs, jókedvű?

 

- Hát persze hogy jobb kedvű vagyok most.

 

- Mindig panaszkodtál, hogy a családban, a munkában, az emberek között magányosnak érzed magad, elszigeteltnek, elidegenedettnek... Egyszóval mindez a múlté?

 

- A múlté bizony! Először történik meg az életemben, hogy... hogy is mondjam?... hogy végre úgy érzem: beilleszkedtem a társadalomba.

 

– Teringettét! Gratulálok. Ennek pedig biztonságérzet a következménye, ugye? Tiszta lelkiismeret.

 

– Ugratni akarsz?

 

– Eszem ágában sincs. És mondd csak: rendszeresebben élsz, mint azelőtt?

 

– Nem tudom. Talán.

 

– Tévét nézel-e?

 

– Majd minden este. Irmával szinte sose járunk el hazulról.

 

– Hát a sport érdekel-e?

 

– Nevetni fogsz: kezdek szurkolóvá válni.

 

– És melyik csapatnak szurkolsz?

 

– Természetesen az Internek.

 

– Pártállásod?

 

– Miféle pártállásom?

 

– Hát a politikai.

 

Fölállok, odamegyek hozzá, a fülébe súgok egy szót.

 

Mire ő:

 

– Minek ez a titokzatoskodás? Mintha nem tudna róla mindenki.

 

– Megbotránkoztattalak?

 

– Ugyan. Mindennapi dolog ez már a polgárság, körében. És a kocsi? Szeretsz autót vezetni?

 

– Rám se ismernél, ha most látnál a volánnál. Tudod, milyen csiga voltam azelőtt. Nos, múlt héten négy óra tíz perc alatt tettem meg az utat Rómától Milánóig. Stopperral ellenőrizve... De szabad tudnom, mi ez a vallatás? Trattori leveszi a szemüvegét. Ültében az asztalra könyököl, kezét összekulcsolja.

 

– Akarod tudni, mi történt veled?

 

Döbbenten nézek reá. Csak nem valami szörnyű betegség tüneteit fedezte föl rajtam?

 

– Hogy mi történt velem? Nem értelek. Találtál valamit?...

 

– Találtam. Végtelenül egyszerű dolgot. Meghaltál.

 

Trattori nem valami tréfás kedvű ember, a rendelőben meg éppenséggel nem szokott viccelődni.

 

- Meghaltam? - hebegem értetlenül. - Hogyhogy meghaltam? Valami gyógyíthatatlan betegség?...

 

- Csudát betegség. Nem azt mondtam, hogy meg kell halnod. Csak azt, hogy meghaltál.

 

- Miket beszélsz összevissza? Hiszen az imént magad jelentetted ki, hogy az egészség élő szobra vagyok!...

 

- Egészségesnek egészséges vagy. Mint a makk. De meghaltál. Hozzáhasonultál, hozzáidomultál a társadalomhoz, testestül-lelkestül beleilleszkedtél, beleolvadtál, eggyé váltál vele, immár nyugalom az osztályrészed, lelki egyensúly, biztonságérzet. Hulla vagy.

 

- Á, így érted? Még jó. Metafora, hasonlat... Alaposan rám ijesztettél!

 

- Nem is annyira metafora. A testi halál örök jelenség, végeredményben igencsak banális. De van más halál, s olykor még rosszabb. A személyiségről való lemondás, utánzás, a mimikri tökélyre emelt készsége, meghódolás a környezetnek, önmagunk föladása... De hát nézz körül. Beszélj az emberekkel. Nem veszed észre, hogy legalább hatvan százalékuk halott?

 

S ez a százalékarány évről-évre csak növekszik. Kihunytak, legyalultak, igába hajtottak. Mind ugyanazt kívánja, ugyanarról beszélget, a gondolata is egy és ugyanaz valamennyinek. Undorító tömegkultúra.

 

- Mesebeszéd. Most, az egykori szorongások, lidércnyomások nélkül sokkal inkább érzem, hogy élek, mint valaha, sokkalta élőbb vagyok most, amikor megnézek egy meccset, vagy amikor tövig nyomom a gázpedált.

 

- Szegény Enrico. Áldottak a te egykori szorongásaid.

 

Hát ebből elegem van. Most már igazán idegesít ez az ember.

 

- Nos, ha meghaltam, mivel magyarázod, hogy sose adtam el annyi szobrot, mint épp ebben az utolsó esztendőben. Ha olyan agyalágyult volnék, mint ahogy mondod...

 

- Nem agyalágyult. Halott. Hatalmas országok vannak manapság, melyeknek egész lakossága halott. Több száz millió hulla. Dolgoznak, építenek, terveznek, kitalálnak, szörnyűségesen sokat tesznek-vesznek. És boldogok, elégedettek. De halottak, szegénykék.

 

Mikroszkopikusan parányi kisebbség a kivétel: ezek azt csinálnak, amit csinálni akarnak, azt szeretik, amit szeretni akarnak, s abban hisznek, amiben hinni akarnak. A többi: akár azok a bizonyos jobblétre szenderült bennszülöttek az Antillákon: a varázslók föl- föltámasztják s kihajtják őket a földekre dolgozni. Ami pedig a szobraidat illeti, épp a siker, amiben csak most van, egykor annál kevésbé volt részed, igen, pontosan a sikered bizonyítja legjobban, hogy meghaltál.

 

Alkalmazkodsz, számítgatsz, tájékozódol, lépést tartasz; letörted a tüskéidet, levontad a zászlóidat; a bolond, a lázongó, az ábrándokban ringatózó ámított és önámító Enrico benyújtotta lemondását. Ezért tetszel most a közönségnek, a tömegnek, a halottak tömegének.

 

Fölugrok. Nem bírom tovább.

 

- És te?! - kiáltok rá dühösen. - Magadról miért nem beszélsz?

 

- Én? - ingatja szomorúan a fejét. - Hát persze. Meghaltam én is. Sok-sok éve már. Hogyan bírna ellenállni az ember egy ilyen városban? Hulla vagyok bizony magam is. Csak hát nekem maradt egy kis résem... talán a szakmai becsület tartatta meg velem... s ezen a szűk kis résen még sikerül kilátnom a világra.

 

Most már igazán beesteledett. A szépséges ipari füstköd ólomszínre váltott. Az ablakon át épp csak hogy kivehető immár a szemközti ház.

 

Fordította: Telegdi Polgár István

 

 

 

           DINO BUZZATI: A REMETE

Élt egyszer a napsütötte Thébában egy Floriano nevű remete, aki soha be nem telt a szentséggel; nem, nem volt neki sosem elég.

 

 

 

Aszkézis, koplalás, igénytelenség, lemondás, testének különféle gyötrése dolgában az élre küzdötte fel magát a remeték társadalmában. Csont és bőr volt már. Mindazonáltal attól félt egyre, azon rágódott, hogy nem sugárzik reá Isten kegyelme. Főleg az aggasztotta, hogy noha elmúlt már ötvenesztendős is, egyetlen valamirevaló csodát sem sikerült még összehoznia. Míg kollégái, mint például Ermogenész, Calibrio, Euneusz, Terszagorasz, Columetta és Phedosz legalább fél tucatot „teljesítettek” fejenként.

 

 

 

Történt pedig, hogy egy szép napon jelentették: egy igen-igen bölcs, tapasztalt gyóntató barát érkezik Rómából: körúton van, sorra látogatja a kereszténység fontosabb szerzetesközpontjait, az Úr magvait elhintendő.

 

 

 

Kétüléses nyitott sportkocsi volánja mögött látták feltűnni, szája sarkában cigaretta; Gitane-t szívott, egyiket a másik után. Ez kissé meglepte a kietlen barlangok kegyes lakóit. De megbízólevelei minden zavart, kétséget eloszlattak.

 

 

 

Basilio barát letáborozott a legmagasabb szirt lábánál, s megkezdte a fogadást piros-fehér csíkos sátrában. Elsőnek Floriano járult hozzá.

 

 

 

Igazán rokonszenves volt a barát, közvetlen, joviális. Semmiképp sem engedte letérdepelni Florianót, erőnek erejével az egyik összehajtható szaharai székébe ültette, majd felszólította, öntse ki a lelkét. A remete elpanaszolta, mi emészti egyre: hogy hiába a sok-sok vezeklés, penitencia… Amaz csak hallgatta (ült persze ő is), mosolyogva csóválva olykor a fejét.

 

 

 

Amikor Floriano végére ért panaszkodásának, a barát megkérdezte:

 

 

 

– Mi vagy, egy helyben lakó remete vagy vándor?

 

 

 

– Vándor – válaszolta Floriano némi büszkeséggel a hangjában.

 

 

 

Nagy különbség volt ugyanis a thébai remeték e két fajtája között: az egy helyben lakók kiválasztottak maguknak egy barlangot, s nem mozdultak onnan; azok viszont, akik nem rendelkeztek állandó lakással, sosem töltöttek két egymás utáni éjszakát ugyanazon a helyen, ide-oda költöztek egyik sziklaodúból a másikba, mindig „szűzbe”, vagyis olyanba, melyet nem használt még senki, s így a legelemibb kényelmi berendezést is nélkülözte – ellenben gyakran tanyáztak benne apróvadak; denevérek, kígyók. E második csoport élete nyilvánvalóan sokkal sanyarúbb volt, s veszedelmesebb is.

 

 

 

– És mivel táplálkozol?

 

 

 

– Kizárólag szöcskét eszem meg sáskát.

 

 

 

– Friss vagy szárított állapotban?

 

 

 

– Szárítottan.

 

 

 

– Mézet?… Egy cseppet sem?

 

 

 

– Nem ismerem az ízét.

 

 

 

– Hát az önsanyargatás? Korbácsolod-e magad? Floriano föllebbentette a koszos darócot, mely csuhájául szolgált, s megmutatta csupasz, girhes hátát: csupa bíborvörös csík volt az egész bőrfelület.

 

 

 

– Rendben van – nyugtázta a barát a látottakat s hallottakat; közben egy pillanatra sem tűnt el ajkáról az a már-már gunyoros mosoly. Majd megköszörülte a torkát, s beszélni kezdett:

 

 

 

– Tiszteletre méltó remete, a te eseted fölöttébb egyszerű. Ha nem érzed magadban Isten jelenlétét, amint szeretnéd, annak egyetlen oka van: túlságosan gőgös vagy, Floriano.

 

 

 

– Gőgös? Én?! – döbbent meg amaz. – Én volnék gőgös, aki mezítláb járok, durva darócban?… Aki undorító férgekkel táplálkozom?… Aki sakálok, baglyok, kígyók ürülékén hajtom le éjszakára a fejemet?

 

 

 

– Pontosan ezért, kedves Floriano: mentől jobban kínzod, sanyargatod a testedet, annál erényesebbnek érzed magad, s annál érdemesebbnek is arra, hogy edénye légy Isten kegyelmének. Annak árán, hogy nyöszörög, nyavalyog minden belső részed, hogy tagjaid senyvednek, lelked diadalmasan a magasba röppen. Nos, ezt nevezik gőgnek!

 

 

 

– Uramisten! – kiáltott fel együgyű rémületében a remete. – De hát mi a fenét csinálhatnék még?

 

 

 

– Könnyű megalázni az anyagot, porhüvelyünket! – szavalta Basilio barát (ő maga valójában majd kicsattant az egészségtől). A lelket megalázni, a lelket meggyötörni, hogy szenvedjen: az a nehezebb, sokkal, sokkal nehezebb, s dicséretesebb is… avval már elnyerhetjük Isten kegyelmét.

 

 

 

– Igaz! Így igaz! – kiáltotta Floriano boldog felismeréssel; úgy érezte, új, soha nem sejtett távlatok nyílnak meg előtte. – A lelket kell büntetni, annak kell senyvednie!

 

 

 

– Látom, követed gondolatmenetemet – bólintott a Rómából jött nagy gyóntató atya.

 

 

 

– Nos, mondd hát akkor szépen: mi a legfájdalmasabb a mi lelkünknek, mi alázza meg leginkább?

 

 

 

– Efelől nem lehet kétség, atyám: nincs nagyobb kín, mint halálos bűnben leledzeni.

 

 

 

– Te mondád, Floriano fiam. Csak a bűn adhatja meg neked az üdvösséghez szükséges alázatot; s minél gyalázatosabb bűnöket követsz el, annál keserűbb lesz lelked bánata.

 

 

 

– De hiszen ez szörnyű! – mondta a remete elborzadva.

 

 

 

– Úgy bizony, kedveském – bólogatott a barát –, tövises út vezet a szentséghez. Te talán azt hitted, hogy egy kis önkorbácsolás is megteszi? Másféle, sokkal, sokkal utálatosabb szenvedés jutalma a Paradicsom.

 

 

 

– Mit kell tennem hát?

 

 

 

– Egyszerű. Engedj a gonosz kísértéseinek. Például: sosem éreztél még irigységet?

 

 

 

– De igen, atyám, sajnos. Olyankor, amikor hírül veszem, hogy valamelyik kollégámnak már megint sikerült csodát mívelnie, akárha kígyó marna belém, a szívem közepibe. De mindeddig, hál' istennek, úrrá tudtam lenni rajta.

 

 

 

– Helytelen, nagyon helytelen, Floriano. Mától fogva viszont át kell adnod magad e komisz érzésnek, nyakig kell merülnöd a posványba. Azután: ha szép nő jön hozzád gyónni… előfordult már, hogy megkívántad?

 

 

 

– Rettenetesen, atyám, rettenetesen. De, Istennek hála, mindeddig sikerült uralkodnom magamon.

 

 

 

– Rosszul tetted, tiszteletre méltó remete, rosszul tetted. Az Ég pontosan azért küldte rád a kísértéseket, hogy hagyjad, hadd sodorjanak magukkal; hogy minél jobban bemocskoljon a bűn! S hogy azután keserű könnyekkel öntözd elvetemültségedet.

 

 

 

Szegény Floriano teljesen feldúlva támolygott ki Basilio fráter sátrából. Elhibázott hát eddig mindent. Naiv vidéki ő, valamennyi thébai barátjával egyetemben: semmit se tudtak az igazi misztériumról, a titkok titkáról. Minél jobban belegondol, annál világosabb: igaza van a nagy gyóntatónak. Még hogy sáskát majszolni? Legyőzni a bűn undorát, annak kerekedni fölébe: íme, ez a legmagasabb rendű szeretet, amit a

 

Mindenhatónak fölajánlhatunk.

 

 

 

S ugyanavval a módszeres ügybuzgalommal, mellyel addig a testét sanyargatta, nekilátott lelke gyötrésének: bűnözvén, bűnt bűnre halmozván. S hogy egyre kínzóbbak legyenek lelkifurdalásai, hogy fájdalmát egyre elviselhetetlenebbé tegye, a lehető legaljasabb, leghitványabb tettek elkövetéséhez folyamodott. Megrágalmazta remetetársait, kicsente a pénzt a templomok alamizsnaládáiból, éjszakánként sivatagi szajhákkal bujálkodott; végül már arra vetemedett, hogy aljas névtelen leveleket írogatott nap nap után, rútul visszaélve a gyónók bizalmas vallomásaival: beárulta a férjeknek feleségük házasságtörését, a feleségeknek férjük hűtlenkedéseit, az uraságoknak becstelen szolgáikat, a szülőknek leányuk paráználkodását. E névtelen levelekkel való üzelmeket tekintette – nagyon helyesen – a legmocskosabbaknak gaztettei között. S ennek megfelelően fájt is a lelke, ez a jó lélek, végtelenül fájt.

 

 

 

Közben imigyen gondolkodott együgyűségében: mily balga a világ, milyen igaztalan; megvetik s megbüntetik a tolvajokat, csalókat, az uzsorásokat, fosztogatókat és gyilkosokat, pedig ezek mind jóravaló, tisztességes emberek is lehetnek, akiknek a kísértés meghaladta az erejüket, s ezért boldogtalanok. Szánni kellene őket, nem üldözni, nem börtön, de vigasz járna nekik, együttérzés, sőt dicsőség. Szent híre sokáig megóvta Floriano remetét galád üzelmeinek következményeitől: reá senki nem gyanakodott. Míg végül egy fiatal menyecske, akit őmiatta ért tetten szeretőjével s nyilvánosan megszégyenítve el is űzött a férje, föltette magában: kinyomozza, ki a besúgó. Afelől bizonyos volt, hogy mindig ügyesen leplezte házasságtörését, s afelől sem volt kétsége, hogy a világon egyvalaki, tudhatott csak a találkáiról: a remete, akihez gyónni járt! Sikerült elcsennie férjétől a névtelen levelet; sikerült megszereznie egy papírlapot, melyre Floriano évekkel azelőtt valami szent himnuszt írt. A két iromány összehasonlítása igazolta gyanúját. Megtette följelentését a bíróságon. Mivel az országnak fölöttébb civilizált törvényei voltak, halálbüntetéssel – fővesztéssel – sújtották a névtelen levelek íróit. A bizonyítékokhoz nem fért semmi kétség ebben az esetben. Egy szakasz csendőr ügetett ki a remetéért, dutyiba rakták annak rendje s módja szerint. A tárgyaláson – hogy büntesse saját aljasságát, s a legsúlyosabb megaláztatást „nyerje el” bűneiért – Floriano nemcsak a felrótt névtelen levelet vállalta, hanem önként beismerte többi gaztettét is, valamennyit. Amikor a bíróság kihirdette a halálos ítéletet, szíve, ez az elkövetett gonoszságok miatt meggyötört szív, olyan volt, mint egy kibelezett fehér galamb a nyárson; s oly nagy volt kétségbeesése, olyan iszonyatos, hogy először merte remélni életében: ezúttal igazán kiérdemelte a mennyországot.

 

 

 

Csak amikor ott állt már a vesztőhelyen, lemeztelenítve s véresre vesszőzve, a csőcselék fékevesztett szidalmai célpontjaként, s révetegen körülnézett, s megpillantotta Basilio atyát közvetlenül a vérpad lábánál, amint nézi őt, gúnyosan mosolyogva, igen, csak ekkor döbbent rá végre, mily rettenetesen becsapták, tőrbe csalták: nem más a nagy gyóntató, mint maga a Gonosz, pokolra is viszi most az ő

 

szerencsétlen, megbecstelenített lelkét.

 

 

 

Oly iszonyatos volt e gondolat, hogy a szegény remete nem bírt uralkodni magán: keserű, vad zokogásban tört ki. Az emberek persze azt hitték, hogy csak gyáva, fél a haláltól.

 

 

 

Ám a közelgő este árnyai lassan ráborultak már a térre. S ahogy e violaszín alkonyatban megvillant a hóhér bárdja, világosan láthatta mindenki: az előre odakészített kosárba hulló fejet dicsfény övezte.

 

 

 

Ekkor amaz illető, aki Basilio atyának adta ki magát, utat törve a tömeg között, eliszkolt. Megesett hát, ami még soha, amióta világ a világ: „sikerült” az ördög legképtelenebb, legszégyenteljesebb vállalkozása: mocskos bűnök segítségével a Mennyek Országába juttatott valakit. – A fene egye meg! – dühöngött magában –, csakugyan igaz: kifürkészhetetlenek az Úrnak útjai.

Telegdi Polgár István fordítása

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

sutveny@citromail.hu

(szalai mária, 2012.02.04 16:31)

Valaha az "Orvosnál" c. novellából vizsgáztam dramaturgiából. Azóta a szívem csücske.

Re: sutveny@citromail.hu

(kendy, 2012.02.04 18:49)

Sokszor érezzük magunkat "halottnak"