Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                        CSÁTH GÉZA: TALÁLKOZTAM ANYÁMMAL

 

Anyám meghalt, amikor én születtem. Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgött. Lábujjhegyen járkáltak, és suttogtak.

 

Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.

 

És én elfelejtettem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad - én vagyok.

 

Sok idő elmúlott így.

 

Azóta találkoztam a lányokkal. Illatos hajukkal végigtörölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat. Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.

 

De múlt éjjel a fejembe jött. - Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.

 

Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyermekágyból kelt volna ki.

 

Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit. A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem, és megcsókoljam. Olyan szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.

 

Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesírt.

 

Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon - és lassan előreindultunk.

 

Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.

 

Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.

 

Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.

 

Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézen fogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.

 

Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.

 

A hegedű- és a hárfaszó már csak messziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.

 

Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rám nézett, mintha megbántottam volna, az után megsimogatta az arcomat, hogy megbocsát.

 

Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.

 

Sokáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.

 

Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak - anyácskámmal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.

 

 

 

 

                           CSÁTH GÉZA: A KÁLYHA

 

A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis vasalkotmány.

 

A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott a kályha torkába, s nézte, mint emésztik meg az éhes lángnyelvek a nedves, fekete kődarabokat.

 

Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon maradt. Egész nap. Ott ült a nagy, zöld bőr karosszékben, a kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a gyönge jószág a tűz ölelő karjai között.

 

És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat gondolkozott, csöndesen mormogva néha. És megfeledkezett az egyetemről, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó kávéházakról is, a kék cigarettafüstről, amely azokban tévetegen imbolyog az asztalok fölött, a fehér és piros biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk csattanással gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha mellett.

 

Nem tudott tőle megválni, mint valami véletlenül föltalált jó baráttól.

 

Valóban véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét kis szobának látszott, és tizenöt forintot kértek érte. Már el akart menni, amikor a házmesterné rámutatott a kályhára:

 

- És milyen finom, jól fűtő kályhánk van, kérem. Tavaly volt itt egy úr, azt mondta, hogy ilyen jó kályhát még nem látott. Este befűtünk, még reggel is langyos! Pedig vaskályha.

 

A diák megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg szobát, először került Pestre. Kivette a szobát.

 

Többször mondogatta is napközben, amikor a kályha már munkában állott:

 

- Ez biz' derék kályha.

 

És a kályha még meg is vörösödött a dicsérettől.

 

Később is hű maradt a diák az ő meleg barátjához. Az egyetemről egyenesen hazasietett, ott olvasott. Közben letette a könyvet, s a szemét félig behunyva, szeretettel vizsgálta a kályha vasbordáit, és nézte, nézte a kicsiny lángokat. Ha almát evett, juttatott belőle barátjának is. Rátette a tetejére. A kályha mohón kiszívta belőle a nedvet, s hálából jó szagot terjesztett szét a szobában.

 

Egy időben a diák kezdett nem járni rendesen haza. Nem törődött többé annyit a kályhával. S ez méltán búslakodott a mellőzésért - nem is melegített úgy, mint azelőtt. Néha csak a fenekén pislogott álmosan, kelletlenül a hamvasodó parázs. A diák szórakozottan szította ilyenkor föl a tüzet, s a lámpavilágnál írt soká. Időnként fölkelt, nagyokat sóhajtott, s le-föl járt a szobában nyugtalanul. A kályha, amikor ezt látta, már nem haragudott. Szánni kezdte a diákot.

 

A fiú végre odaült a kályha mellé. Gyöngéden megsimogatta langyos vaslapockáit, kinyitotta az ajtaját, nyilván, hogy jól meghallhassa a kályha azt, amit ezután mond.

 

Csakugyan beszélni kezdett.

 

- Szerelmes vagyok... szerelmes - mondotta rekedten suttogva a diák.

 

A lángok élénken ugráltak föl, az öreg kályha helyeslőleg megroppant, és azután még vígabban dübörgött benne a tűz.

 

- A lány, akit szeretek - mondotta tovább lassan a fiú -, ez a lány nagyon szép. Az arca fehér, puha, bársonyos, a haja fekete, s a szemében olyan tüzek égnek, mint benned. Csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban...

 

A kályha irigykedés nélkül hallgatta a diákot, és természetesnek találta, hogy a lány szemében a tűz fényesebb és melegebb, mint benne.

 

A fiú nagyot sóhajtott, fejét a tenyerei közé fogta, s irigyen nézte a lángoknak, a színes kis fickóknak táncoló vidámságát. Azután tovább suttogott:

 

- Szeret-e engem ez a lány, ez a tűzszemű lány, szeret-e, szeret-e?

 

A kályha nem felelt. A lángnyelvek most mint komor kérdőjelek nyúltak fölfelé.

 

De a fiú lelke tele volt édes-keserű nagy reménykedésekkel. A szeme szinte kigyúlt a kályha izzó fényén, a hajszálai ragyogtak, az arca piros lett. Cigarettára gyújtott, és reggelig ott maradt hű barátja mellett. Azután, amikor az ablak jégvirágai a nap sárga fényében csillogni kezdettek - elnyomta az álom.

 

A kályha még tovább is ébren maradt, de a lángok mind lustábban és lustábban járták benne táncukat, végre ők is lefeküdtek a hamvadó parazsak közé.

 

A diák délfelé ébredt föl, a kályha fekete torka csúnyán, haragosan ásított rá. Nagyot nyújtózott, fölállt, becsapta a kályhaajtót, és elment. Csak másnap reggel felé jött haza. Az arca sápadt volt. Minden öröm nélkül üdvözölte öreg barátját; s ez most igen rosszul esett a kályhának. De amint elnézte a fiút, hogy milyen fáradt és bús szép, fiatal arca - megbocsátott neki. Igyekezett kötelességét teljesíteni, hogy csak úgy recsegett a nagy erőlködésben.

 

A diák megnyomkodta kezével a halántékát, és leült a kályha mellé. Fojtott, reszkető volt a hangja.

 

- Nem, nem szeret a lány, a tűzszemű lány, nem engem szeret, szegény diákot. Mást, egy urat, egy gazdag urat... - A kályha mérgesen ropogott, bizonyosan haragudott a lányra.

 

A diák pedig kétségbeesetten tördelte a kezét. Igen, nagyon szomorú volt! Azután az ablakhoz szaladt, kinézett az éjszakába, meg visszajött, és újra leült.

 

- Nem szeret engem a tűzszemű lány, minek akkor nekem élni? - mondotta, és elkezdett keservesen zokogni. Csuklott, és folytak a könnyei. A kályha tüze pirosra festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha vért sírt volna a szegény árva diák.

 

Keservesen összegörnyedt a széken, és megint csak a lángokat nézte, a tűz rejtelmes, fényes, vidám gyermekeit, a kályhaforró, táncoló lakóit.

 

Azután elaludt...

 

A lángnyelvek pedig bebújtak a parazsak alá, és nehéz, piszkos zöld füstöt küldöttek onnan. A füst szállt, gomolygott kifelé. Elöntötte a sötét kis szobát, körülölelte a szegény, kínlódó diákot, körülcsókolta a cipőit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását.

 

Mire az első fénysugár szürke csilláma beért az ablakon, az egész kis szoba - amelyben valamikor otthonosan terpeszkedett a bizalmas, lusta melegség - halált hozó füsttel telt meg.

 

A diák hideg testtel ül a széken. Barátja, a kályha is kihűlt. S az ablak mögött ködös, fázós téli reggel bámul a két jó barátra.

 

 

 

                          CSÁTH GÉZA: EMLÉKIRAT ELTÉVEDÉSEMRŐL

 

                                             Halott anyámnak

 

Eltévedésem húsz, harminc vagy negyven év előtt történt, e pillanatban pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél esztendős voltam. Az eset maga egyike azoknak az eltévedéseknek, amelyek életem során azóta olyan csodálatos módon ismétlődtek, és annyiszor, hogy nagyrészt elfeledkeztem róluk.

 

Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.

 

Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdő. A megyei térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképen (kiadja Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta, hogy miért; azért Batiz mégiscsak pompás kis hely.

 

Évekig ott nyaraltunk. Ez alatt az idő alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni - egy óra kocsi járás a várostól - mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt bosszankodott, és nem tudta élvezni a jó levegőt és azt a sok csodálatos szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a kerékpár javítási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási kiadást. Batizról nálunk őszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május, és június elsején mi újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát édesanyám, és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk, apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de mégse mentünk Batizra. Ettől az időtől kezdve Batiz, mint a fürdők ideálja, mint "pompás kis nyaralóhely" szerepelt asztali beszélgetéseinknél.

 

Ez a korszak azonban jóval későbbi helyet foglal el a keresztény időszámításban, mint az az eset, amelyről szólani szándékom. Eltévedésem t.i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.

 

Márkó bácsi, aki a bútorokat nagy sráfkocsiján Batizra szokta szállítani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges júniusi reggelen. Bennünket sietve öltöztettek, és az egész ház úszott a pakolás és készülődés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a labdás zacskót, a csigaostorokat nyakunkba vettük, és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki, amelynek poénja az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy: Kati, a szobalány felbukott a tükrös szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítőket stb. Délben már kinn ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban, fáradtan szidta a villatulajdonost, hogy nem szellőztetett a szobákban ősz óta, és anya bekötött fejjel desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük őt csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.

 

Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben, és a homok örömeit élveztük. Batizon nagyszerű homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra és állandóan a harisnyában viselve, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem okoz, sőt ellenkezőleg, a cipő hordásának különös jóleső érzést kölcsönöz.

 

Miután lábbelimet a fürdői turisztika követelményének megfelelően ily módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgaim nem voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett. Elhatároztam, hogy míg a gyerekek dudliznak, és a napernyők alatt alszanak, felfedező útra indulok.

 

Hamarosan egy országút kellős közepén találtam magam. A tüzelő napban fegyverek csillogtak, és egy huszárcsapat léptetett el előttem. Jól szemügyre vettem őket, és szokásomhoz híven az elöl lovagló századost szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám, és biccentett a fejével. És ez a tény talán hozzájárult ama később bennem meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úriembert kizárólag csak a katonák között lehetett találni. - Miért? Erre a mai eszemmel már felelni is tudok. - Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.

 

Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem a kietlen messzeség e képétől, és inkább az ellenkező irányban folytattam utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett haladtam el. A kerítésen belül parasztlányok ruhát mostak, nevettek, és egymást vízzel locsolták. Erre a házból egy kövér öregasszony jött elő, és igen csúnya szavakkal szidta őket. Hogy a szavak csúnyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam, de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha testvéreimnek új dolgokról beszélhettem, s ezáltal csodálkozásukat és bámulatukat kivívtam. Később, mikor tapasztalataim e részleteit értékesíteni akartam, nagyon kikaptam, és meg kellett ígérnem, hogy többé ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután csak egyedül gyönyörködtem, és a társaságtól elvonulva szoktam őket, rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy elfeledkezzem róluk.

 

A kerítésen belül más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén, bokrok között, kisebb házacska állott. Előtte egy öregember ült, és kutyát tanított szolgálni. Az efféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A kutya, egy apró puli, már meglehetősen tudott szolgálni; egyetlen hibája az volt, hogy tartása görbe volt, és időközökben egy-egy pillanatra letette a jobb első lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan maradni. Jó ideig elnéztem, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen meg tanulni.

 

Továbbmenve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb, ablaktalan ház következett, valószínűleg magtár, azután egy út, azután fű, azután egy kis erdő. Bementem az erdőbe.

 

Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az erdőcske útja kör alakú, és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az erdő különben kellemes hűvös volt, három rigó is fütyült a közelemben. Visszafütyültem nekik, és nagy mulatságomra, egészen sikerült őket megtévesztenem. Azt hitték t.i., hogy egy negyedik rigó érkezett. Miközben így jól eltöltöttem az időt, piros virágokat pillantottam meg, amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyílottak. Hamarosan jó csomót szedtem belőlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velők lepni édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon bizonyosan ozsonnára terítenek, sőt a testvéreim immár kétségtelenül, izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát, hogy kiszemeljem a legrövidebb utat, és egyenes irányban elindultam visszafelé.

 

A kis erdőből hamarosan kijutva, egy csodaszép, tornyos, erkélyes kis villa bontakozott ki előttem. A teraszon nagy társaság mulatott, és egy fekete ruhás, fehér kötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam, hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni, és nem kételkedtem, hogy indítványomat pártolni fogják.

 

Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy most már szaladva folytattam utamat.

 

A szaladás kitűnő mulatság, és kezdettől fogva előszeretettel kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros következményeire, amilyenek a tüdőgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta meggyőződésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erősebb fiú volt, mint én, aki birkózásban mindig odavágott, és kétszer annyi ideig tudott a víz alatt maradni, mint jómagam - szaladni nem szeretett - és mégis tüdőgyulladásban halt meg...

 

Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes voltában, és így teljességgel élveztem e tilalmas mulatságot. Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban nemsokára meg kellett állanom: erős oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a bordámat tapogatva folytattam az utat. Fáradt voltam. Most már nagyon szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredő sejtelmem, hogy eltévedtem, és nem fogok hazatalálni. Eleinte nem mertem ezt magamnak bevallani, és a kezdődő kétségbeesés egy árnyalatával szívemben tovább mentem előre, elhomályosuló szemekkel. Ma már tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a zsebkendőt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felől. Sajnos, nem ezt tettem.

 

Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szűken sorakoztak egymás mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út megtalálását illetőleg. A szemem előtt összefolyt a világ, és hirtelen nagyon sajnálni kezdtem magam, elhagyott, szomorú helyzetemben, és heves sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bujkált a félelem a torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni, hogy a sírástól vörös lehetett az arcom, és kétségtelen, hogy a homokos öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyent hozó, sós cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édesapám mondása: "Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de sírni nem." Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi szabály jóságát és hasznavehetőségét, mégsem voltam képes szerinte viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan szerencsésen ki is fáradtam.

 

Körülbelül az utolsó könnycseppet fogyasztottam, amikor egy borízű hang szólított, és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.

 

- Miért sírsz, kisfiú?

 

Kedves arcú, óriási termetű gatyás paraszt bácsi volt az érdeklődő. Kék szemeiben annyi igazi szánakozást, s fehér, nagy bajuszában annyi jóságot láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat.

 

- Kérem, bácsi, én egy ideges kisgyerek vagyok, és eltévedtem... és kérem, tessék engem hazavezetni.

 

Kijátszottam ezzel a legerősebb ütőkártyámat. Sokszor meglestem, amikor édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kisfiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcelánedények között a japáni fekete kávéskészlet számára a "szervíz" kifejezés, amelyet Kati olyan áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt, és kikérte a készletet az üvegszekrényből.

 

- Hát hol laktok, kisöcsém? - kérdezte türelmesen.

 

- Nem tudom, bácsi - feleltem szepegve, és újra határozatlan rémület kezdett keringeni bennem. Később, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyílt tengeren, a viharban észreveszi, hogy iránytűje elveszett.

 

A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és továbbment; bizonyosan dolga volt, és nem szentelhetett több időt nekem. Újra rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyeimtől is megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképpen elfáradtam és berekedtem, és cél nélkül ődöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fűvel szegélyezett gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem, és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt utat. Ekkor a hátam megett egy női hang szólított.

 

- Hová való vagy, kisfiam?

 

Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon, szép arcú és világos slafrokba öltözött néni hajolt ki.

 

- Eltévedtem, néni, és nem tudom, hol lakunk.

 

- Nem tudod? Mi az édesapád neve?

 

- Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd - feleltem büszkén és felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:

 

- Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?

 

- Nem tudom - mondta egy vékony leányhang -, talán Julcsa tudja, mert délben vizet hozott a Winterék kútjáról.

 

- Kérdezd csak meg - mondta a szép néni.

 

A Julcsa tudta. Néhány perc múlva a szép néni parancsára kendőt kötött, papucsot húzott Julcsa, és kézen fogott, hogy hazavezessen.

 

Alig mentünk néhány lépést, a kis erdő sarkában megjelent a dada alakja. Otthagytam vezetőmet, és teljes erőmből elkezdtem futni a dada felé, aki kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár pillanat múlva a karjaiban voltam. Három perc leforgásán belül édesanyám otthon megvizesített törülközővel mosta az arcomat. Megbékélve, megtisztítva és lekefélve, csak késői feltörő zokogások jelezték a bánat és fájdalom elszállt viharfelhőit. Édesanyám kávét tálalt a számomra, és a rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt.

 

Csak ekkor vettem észre, hogy a bal kezemben még mindig ott szorongatom a virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, és hogy a kalamitások után nem tűnök-e föl nevetséges színben édesanyám és testvéreim előtt, ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát:

 

- Nézze dada - mondottam -, ezt a csokrot anyikának szedtem.

 

- Hát adja oda, Józsika, adja oda - biztatott a dada.

 

- Nem, adja oda maga - kérleltem a dadát esengve. - Kérem, dada, adja maga, én szégyenlem. - És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása ne mindjárt, hanem csak később történjék.

 

A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És amikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben, félig hervadt csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól féltem, hogy édesanyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott; rám nézett szeretettel, és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértő jóság volt, hogy soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot. Emiatt határoztam el, hogy eltévedésemről valamikor emlékiratot fogok készíteni. Azóta elmúlt húsz, harminc vagy negyven esztendő - nem tudom biztosan, hogy mennyi - az emlékirat azonban csak most készült el.

 

 

                        Csáth Géza: A fekete kutya

 

                                                         1.

Két ember ült ott a tavaszi, napfényes falusi udvaron. Egy öregebb, szürkülő hajú, piros, de barázdás arcú, meg egy legényforma, piciny bajusszal. A fiatalember különben viaszszínű arcán a tüdővész két halálrózsája nyílt. Nagyokat köhögött és szívta a tavaszlevegőt, azt az édes élet-halál orvosságot. Szemeiben a láz tüze csillogott, homlokán a verejtékcseppek gyöngyöztek elő, keze a szíve táján babrált. Az öreg nézte:

 

- Jobb színben vagy már, Jóska! - mondotta -, kigyógyulsz nyárra szépen.

 

- Nem gyógyulok én, édesapám, nem hiszem - viszonozta a fiú csendesen.

 

- No... csak ne beszélj, tudod, mit mondott a doktor.

 

Egy ideig csendesen ültek, azután megint az öreg szólalt meg:

 

- De gyerünk már, Jóska, vissza az ágyba, elég volt a levegőből.

 

Nagy gyöngeséggel emelte fel a fiút és lassan bevezette a szobába. Lefektette, azután kiment. Az udvaron tett-vett; néha megállt a munkában, ilyenkor megfogta a torkát, ahol fojtogatta valami, és nagyokat, keserűket nyelt.

 

 

                                             2.

 

Reggel egy mosdótálnyi vér jött ki belőle, azután elaludt. Ránézett az apjára, amint halálos fáradtsággal a párnára dőlt:

 

- Isten áldja meg, édesapám! - mondotta suttogva. A szeme erősen belevilágított az öreg szemébe, fájdalmasan, kérőn, békésen és kétségbeesetten nézett rá a szem; azután lecsukódott.

 

Az öreg az ágy mellett ült, és nézte a haldoklást. Kigombolta az ingét, mert szíve borzasztóan vert, homlokán hideg izzadság tört ki, s azok az egészséges térdek, melyek az egész napi munkában meg se roppantak, most idegesen remegtek. A napsugár betévedt a fehér falra meg a fiú félholt arcára.

 

- Jóska, Jóska! - mondotta csendesen, síró hangon, de az nem mozdult.

 

Megtörölte a zsebkendővel a homlokát. Eszébe jutott az egész élete. A gyermekkora, a katonaság, a házassága, amelyikből egyetlen gyerek lett. Az asszony fél évre rá meghalt. Ő maga nevelte föl a Jóskát féléves korától mostanig.

 

Nem volt nap, hogy ne lettek volna együtt. Elvitte magával szántani, kaszálni... milyen eleven kölyök volt!... Azután iskolába járt, nem tanult nagyon jól, de a mester sose panaszkodott rá; elolvasott nem egy könyvet az apjának, és együtt okultak belőle. Nagy öröme volt a fiú, nem sajnálta tőle a pénzt, szép ruhába járatta, vigyázott rá, most meg itt fekszik; délre, estére - vége lesz.

 

Remegett az öreg, s folytak a könnyei barna arcán, ősz bajuszán le a fehér ingére.

 

Odaült az ágyra a fia mellé, s a szívére tette a fülét. Csendesen, kényszeredetten mozgott ott benn valami. Így hallgatta ezt vagy egy óráig. A déli nap sütött be a szobába, s a tavasz szele bekalandozott, s hallatszott a künn vígan játszó gyerekek kiabálása.

 

Majd megszólalt a déli harangszó. Az emberek az utcán levették a kalapjaikat, és az öreg hallotta, hogy megállt a fiának a szívverése; egy nagyot lehelt, kiadta a lelkét. Fölállott azután, előkereste a zsebkendőt, letörölte a könnyeket az arcáról. Összekulcsolta a fia verejtékes, fehér kezeit, lefogta a szemeit, felkötötte az állát, becsavarta a lepedőbe, és meggyújtotta a gyertyát. Odatette az ágy mellé a székre.

 

Fölvette a kabátját, fölvette a kalapját, és kiballagott az utcára. Nem volt ember a napsugaras, poros falusi utcán. A meszelt házak úsztak a fehér fényességben. Az öreg átballagott a szomszédba.

 

- Meghalt a fiam - mondotta.

 

 

                                                           3.

 

Már beesteledett. A temetőben nem volt emberi lélek, csak az öreg. Levett kalappal állott a friss sír fölött, és mereven nézett a távolba. A tavaszi szél végigsietett a fejfák között. Hideg szürkület fogta körül a temetőt.

 

- Jóska... - motyogott az öreg. E percben összerezzent; a lábához egy fekete kutya dörgölőzött. Lenézett rá és megtántorodott. A kutya barnássárga szemeiben az a kifejezés villogott felé, mint amikor a Jóska utoljára ránézett. A kutya arca hasonlított a fia arcára. Lehajolt félve, és szeretettel megsimogatta a kutyát. Azután leült a földre és játszani kezdett vele. Nagyobbfajta juhászkutya volt, egészen fekete, rendes szőrű. A kutya szemei csillogtak, s az öreg nézte ezeket a rejtelmes állati szemeket; a kutya tompán köhintett, éppúgy, mint a fia. Fájdalmasan nyöszörgött valamiért, s azután, mikor az öreg simogatni kezdte, elhallgatott.

 

Időközben egész sötét lett, csak a falu ablakaiból látszott oda egy-egy sárga világosság. Kegyetlen szél kószált a temető fái között. A fák recsegtek. Mintha a fogát csikorgatta volna valami rém.

 

*

 

Az öreg alig aludt, agyvelejében recsegett valami. Föl-fölijedt. S a sötétben látta a fiát s a fia arca mellett a fekete kutyáét; négy lázas szem nézett rá. Végre a fekete kutya és a fia egy alakba olvadtak, csak a fekete kutyát látta. Végtelen bánat öntötte el az öreg vigasztalan, magányos szobáját s az ő egyszerű fájó szívét. Szerette volna magához ölelni a fekete kutyát, mert hiszen az a fia már... szegény beteg fia. Meghalt és kutyává lett, beszélni se tud többet vele.

 

Másnap elment reggel, járt ide-oda a faluban. A nap ragyogóan kelt fel, a falu a tavasz fényében megmozdult, és munkára indultak az emberek.

 

Amint ballag az utcán az öreg, ott terem mellette a fekete kutya, vidáman csóválja a farkát, hangtalanul dörgölődzik hozzá. Nézegette. Az a fia; megismeri. Elcsalta haza. Leült az udvarra és előhozta, amije volt. Jóltartotta hússal, csonttal, még vizet is húzott neki a kútból, s azután simogatta a fekete szőrét, amikor az jóllakva az ölébe hevert. Izmos és erős állat volt, csak néha köhögött furcsán. Éppen, mint a fia, mikor még élt. A szemét nézte, azt a különös állatszemet, a fia lelke van benne. Kiszállt a lelkéből a nagy keserűség, mikor simogatta a kutyát, mert hát mégis megvan az ő fia valamiképp.

 

Fütty hangzott a szomszéd házak valamelyikéből. A kutya felállott és szaladni kezdett, a kapuból visszanézett az öregre, azután elügetett.

 

A jegyzőé volt. Az öreg ott ácsorgott a ház előtt naponként és várta a fekete kutyát. A zsebéből kivette a csontokat, a húst, odaadta neki, azután vele maradt és öröme tellett annak örömében. Csak azt nem szerette, mikor köhögött és vakarózott.

 

- Ez is beteg lesz - gondolta, és még jobban szeretgette. A vizet mindig a kútból húzta neki. Így tartott ez őszig. A jegyzőék görbe szemmel néztek az öregre, mert mindig a ház körül ólálkodott; de az nem maradt el egy nap sem. Sőt majdnem minden idejét ott töltötte. A kutyát nem merte elcsalni, mert a jegyző rászólt:

 

- Hé öreg, az az én kutyám, hallja!

 

- Hallom, hallom - mormogta -, de a fiam...

 

                                              4.

Beteg lett a fekete kutya, nemhiába köhögött; valami féreg pusztította belül. Kínosan nyöszörgött és ette a füvet. Az öreg hiába csillapította, kínálta. Alig akart enni, s csak pár pillanatig maradt nyugton. A szeme még tüzesebb lett. Éppen, mint mikor a fia beteg volt. Éjjel néha hangosan és keservesen vonított.

 

Az öreg kilopózott. A jegyző háza elé ment; a kutya az udvar közepén harapta a földet; a holdfény csillogott fekete szőrén. A jegyző is az udvaron volt, puska a kezében.

 

- Le kell lőnöm - mondotta a feleségének, aki az ablakból nézett ki az udvarra. Azzal célba vette. Az öreg lélegzete elakadt. A kutya nézett, mint a fia, mikor haldoklott. A puska eldördült, s az állat száján ömlött a vér, azután elnyúlt a földön.

 

Az öreg futni kezdett, ősz haja lobogott. Az árnyéka, mint egy rém, futott végig a házak falain s az országúton. Eszeveszetten, gyorsan rohant. Fehér inge és gatyája repült utána. A temetőbe ért a fia sírjához, ott összeesett.

 

 

                                              5.

Másnap reggel hazavánszorgott. Négy szem meredezett rá folyton valahonnan s körülöttük vért és sápadt ürességet látott. A fülében köhögések és puskalövések hangja zúgott. Előkereste a baltát.

 

 

                                               6.

Megvárta, míg beesteledett, azután a jegyző házához lopózott. Meglátta, amint jő a gyilkos; az agyában tüzes golyókat érzett, amint azok végtelen gyorsan forognak odabenn.

 

- A fia - ordította azután, és a jegyzőnek rontott. Egy ütésre beszakította a koponyáját.

 

*

 

A jegyzőt másnap eltemették. Az öreg az őrültek házába került; ott halt meg egy hónap múlva.

 

1904  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.