Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

                     A rettenetes mama: Gárdonyi Géza

 

 A kupéban már hárman ültünk. Egy monoklis ősz úr volt az egyik velem-utazó. A másik egy kövérségtől szuszogó szintén igen-úr, panama-kalapos.

Bizonyára nyaraló fővárosiak.

Nem ügyeltem rájok. Budapestre induló kis vicinálison egy-órás utacska várt rám. A fővárosi emberek beszéde ritkán érdekel.

Az állomás órája a reggeli nyolcon járt. A kánikulai nap már is befűtött a kupéba. Nyitva hagytam az ajtót: hadd szellengőzzön. Ők utánam szálltak be, ők is nyitva hagyták.

De aztán a panamás mégiscsak be akarta vonni, - nehogy még valaki beüljön. Ahogy kifelé mozdult, üdvözlést intett valakinek, s halkan visszaszólt:

- Bogláriék.

A monoklis megrándult:

- Csapd be az ajtót!

- Már késő, - mormogta a panamás.

A monoklis bosszúsan dohogott:

- A penész egye megy! Nem szeretek azzal a viperával egy-díványon ülni. De mit keresnek ezek a fővárosban?

- A felesége nyelvét akarja talán ki Nevettek.

Aztán a monoklis szólt:

- Örzsikének vesznek tán kalapot.

- Nem látom velök.

- Gyújtsunk rá hamar, akkor talán nem ülnek ide.

A két ember gyorsan cigarettára gyújtott. Magam is szivart vettem elő a tréfás vészjelzésre.

Közben kipillantok, hogy miféle házaspárt akarnak oly buzgón elfüstölni? Hát egy szürkecilinderes szőke-ősz urat látok, s vele egy fekete bársony-kalapos öreges hölgyet. Testes asszony volt, büszke és begyes, mint a jóllakott pulyka, de oly bánatos szemű, mintha gyászolna valakit.

A Boglárinak nevezett szürke-cilinderes úr a szomszédos fülkébe noszogatta.

- Nem ül itt senki, és itt nem dohányoznak.

Az asszony habozva nézett a mi füstfelleges fülkénkre, aztán eltűnt a szemem elől.

Két útitársam hallgatva lapult a kupé belsejében.

Kis idő múlva megszólalt a monoklis:

- Máshova ülnek.

- Hál istennek, - felelt a panamás.

És a fejét rázta:

- Sose bírta megérteni, hogy miért élnek ezek együtt?

A monoklis vállat vont:

-- Hja ahol gyermek van...

-- Hogy vehet el egy úri ember egy szakácsnét? egy sárkefét? egy cafrát?

- Kérdezd meg Gőtét, Russzót, vagy Móric bátyánkat.

A vonat már indulóra füttyentett, mikor valaki megnyitja az ajtót. Boglári cilindere jelenik meg. Boglári behág közénk.

-- Láttam, hogy itt vagytok, - mondja örvendezve. Ide jöttem szivarozni. A feleségemnek találkozott asszony-társasága.

S kezet fogott a két fővárosi úrral.

A tekintete mosolygó volt, s a hangja meleg. No mégse lehet a felesége valami nagyfogú vipera, Ahol a férj vidám és egészséges, ott az asszony jóasszony, ha valamikor szakácsné volt is.

A beszélgetésükből megértettem, hogy harmadéve együtt laktak ők hárman a Tisztviselő telepen. Aztán csak Bogláriék maradtak ott, de az utóbbi tavaszon azok is elköltöztek.

Aztán a beszéd másra fordult.

- Hová mégy? - kérdezte a panamás.

- Pestre, - felelte Boglári a cilinderét a hálóba helyezve.

Kopasz volt a jó ember fülig. Lehetett ötvenöt éves. A szeme azonban fiatal volt. Világoskék tót szem, kerek szőke magyar arcban.

-- És a kedves leányod? - folytatta a kérdezést a panama-kalapos.

- Asszony, - felelte vígan Boglári. Hát nem tudjátok, hogy férjhez ment? Benne volt egypár lapban is.

A két pesti úr összenézett. Egyik sem olvasta.

- Bizony, bizony, - bólogatott Boglári, - már három hónapja.

- És ki vette el?

- Egy művész, jeles művész: Nagy Balázs. Ismeritek talán?

A két ember a fejét rázta:

- Nem.

- Egy ragyogóan talentumos ember! Csodálom, hogy nem ismeritek legalább névről...

Hosszú szivartárcát vont elő a zsebéből. A tárcából meg összesrófolható csibukot.

A vonat elindult.

- Haj, - mondotta Boglári vígan a csibuk tömése közben, - sok bajom volt nekem ezzel a házassággal! Pedig hát... éppen nem rossz. Csak a feleségem...

- Nem szereti?

Boglári felvonta a vállát.

- Attól tartok... Az ő beleegyezése nélkül történt...

- Az ő beleegyezése nélkül?

- Az ő beleegyezése nélkül. És aggódom, hogy még most is ellenzi...

Kissé elkomolyodva gyújtott a csibukjára, aztán ismét mosolyogva folytatta:

- Három hónapja nem beszéltünk erről semmit. Az asszony, - iszen ismeritek, - csak magában pukkadozott. Hogy az ő beleegyezése nélkül!!! Iszen ismeritek.

Éppen azért csodálkozunk.

- Nem lehetett másképp. Ő a lányát valami előkelő embernek szerette volna adni. Legalább is bárónak. A báróságot bizonyára nők találták fel.

Megszívogatta a csibukját és folytatta:

Belép egyszer hozzám az asszony és azt mondja:

- Te Kálmán! A mi Örzsinket nem tudom mi lelte. Már három napja.. hogy se nem eszik, se nem iszik.

- Hm! Tán megszidtad valamiért?

- Nem én.

- Hát mi baja lehet?

- Nem tudom.

- Kérdezted tőle?

- Kérdeztem. Faggattam. Azt feleli, semmi sincs. De éjjelenkint hallom ahogy sóhajtozik, forgolódik. Ha ez így tart, elpusztul az a leány.

- Hm. Szólj neki, hogy jöjjön be.

A leány mindenkor bizalmasabb volt hozzám, mint az anyjához. Az én figyelmemet se kerülte el, hogy kedvetlen. De gondoltam: az anyja bántogatja. Iszen tudjátok, hogy micsoda tüskés asszony a feleségem.

A leány belép. Kérdőn néz rám és szomorún.

- Örzsíkém, - mondom neki, - mi bajod? s megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek.

- Semmi, - feleli fahangon.

- Semmi?

- Semmi.

Hm, gondoltam, ismerem én ezt a semmit még leányiskolai professzor koromból.

A szemébe nézek:

- Te szerelmes vagy!

A leány szeme megnedvesedik.

- Nono, - mondom vigasztalón, - hiszen az nem olyan nagy baj, főképpen ha az, akit szeretsz, méltó ember.

A leánynak erre megcsordul a szeme. A könnyein át az anyjára pillant.

Az anyja düllyedt szemmel bámul rá. És már remeg a szája, hogy kifakadjon.

Intek neki:

- Eredj. Hagyj magunkra!

De az asszony... hiszen ismeritek milyen természet.

- Nem! - mondja visszafojtva az indulatát. Nekem kell ezt legjobban hallanom!

És vallatón rival a leányra:

- Ki az az ember?

- Én azt nem mondom meg, - sírja a leány.

- Valami gazember.

- Nem.

- Valami éhenkórász!

- Nem.

- Valami pincér!

- Oh!

- Valami diák!

- Semmi diák!

Intettem az asszonynak, hogy hallgasson.

- Örzsikém, mondom a leánynak, töröld meg lelkem a szemedet. Hiszen ha becsületes ember...

- A legbecsületesebb!

- Ha nem éhenkórász...

- Nagyon is úri ember!

- Ha tisztességes foglalkozása van...

- A legtisztességesebb!

- Hát akkor mért nem mondod meg?

A leány hallgat.

Én tovább biztatom:

- Mink nem fogjuk a te Boldogságodnak útját rekeszteni. Akárki az, ha nem ült Illaván, ha szereted és ha van rendes fizetése, nem ellenezzük mink. Légy bizodalmas!

A leány csak hallgat, és még mindig nedves szempillákkal pislog maga elé.

- Szólj hát, - bíztatom ujra. Hiszen egyszer úgyis csak meg kell mondanod.

- Ígérik, hogy nem ellenzik? - rebegte a leány.

- Becsületemre ígérem.

Soha ezt a szót nem hallotta tőlem a lány. Láttam is, hogy meg fog nyílni a lakatja.

Az anyjára nézett.

- Előbb tudni akarom, kicsoda? - felelte az asszony.

Végre a leány szepegve megszólalt:

- A Nagy úr!

Elképedten bámultam rá. Az asszony is elképedt:

- A Nagy úr?! Az a kicsi?!! Az a majom?!!!

A leány mind a három kérdésre könnyezve biccentett.

- De hiszen annak felesége van! - rikoltotta az asszony.

- Elváltak.

- Gyereke is van!

- Az asszonynál.

- És negyven esztendős!

- Harmincegy.

Én e vallatás alatt fel és alá kóvályogtam a szobában, és füstöltem, mint a gyárkémény.

Az a Nagy úr ugyanis egy alázatos kis úr. A szeme zöld, az arca négyszögű és csúnya: a termete meg semmi, egy töcsök. Másfél fejjel alacsonyabb a lányomnál. Foglalkozására festő volna, de mindig csak tehenet fest. Kezdett derengeni a fejemben. Hogy mért találkozom vele esténkint a mi útcánk táján? mért szorongatja a kezemet a kaszinóban? és mért ajálgatja, hogy lefest ingyen a feleségemmel együtt?

Végre is befogtam az asszonynak a száját.

- Ne vijjogj már! Az ügy el van intézve. A festő nem Örzsinek való. Eredj, ne gyötörd ezt a leányt!

A leány leroskadt a díványomra, és zokogott. Az asszony is megelégelte immár a tortúrát, de azért kifelé vonultában mindenféle címeket rakott a leánycsábító festőre.

- Meg ne lássam erre azt az akasztófáravalót, - rikácsolta, - mert úgy csúffá teszem...

És mind a tíz ujját meghorgasztva csapott a levegőbe.

Megálltam a leányom előtt.

- Örzsikém, - mondottam a könnyeit letörölve. - Tudod édesem, hogy mink nagyon szeretünk. és nem megmondtam már, hogy ahhoz adlak, akit magadnak választasz. Be kijelentem, hogy az ízlésed kétségbeejtő! Az az ember nem hozzád illő! Engedek neked hat heti időt a gondolkozásra. Ha a hat hét alatt ki nem megy a fejedből, ám legyen, ahogyan te akarod. Meg kell azonban ígémed, hogy a hat hét alatt se nem levelezel vele, se nem találkozol. Ha ezen idő elteltével nem változik meg a szándékod, én állom a szavamat. Hogyan és miképpen? még nem tudom, de állom. Hát megígéred nekem?

- Meg, - felelte a leányom határozottan.

- Anyádnak azonban ne szólt semmit. Mondd, hogy letettél róla. Vagy legjobb, ha hallgatsz, akármit beszél.

Az asszonyt is elővettem aztán:

- Mindent elrontasz, ha szidalmakkal kínzod azt a leányt. A szerelem olyan, mint a kova. Mentül inkább verik, antul inkább szikrázik. Csak bízd rám. Én majd napról napra lágyítom. Tudod, hogy én leánylelkekkel foglalkoztam egész életemben.

- Én találkozzak avval a mázolóval? avval a rücsökkel! avval a vakarcscsal! Iszen tudom Istenem, leszedem róla a szentölt vizet!

- Akkor a lányod sajnálkozni fog rajta, és csak annál őrültebben lángol érte. Azt akarod, hogy elfelejtse és te hordod mindig az eszibe.

- Költőzzünk el innen! Menjünk Leányfalvára, vagy még messzebb!

- Azt is megtehetjük. De most már késő a felmondás.

- Fizesd ki a házbért. Augusztus elsején hurcolkodni akarok!

- Legyen meg a te akaratod!

Este megfogom a piktort a kaszinóban, és bevezetem egy zugszobába.

- Hallja-e, - mondom neki haragos nyers hangon, - a leányom megvallotta, hogy ön szerelmes belé, és hogy ön el akarja venni. Én azt hiszem, önök mind a ketten megbolondultak.

A festő megrökönyödve nézett rám. Olyan karikára állt a szeme, mint a lokomotív-lámpás.

- Hát van magának valami vagyona? - förmedtem rá.

- Van, azazhogy nincs, - hebegte gőzölögve, - de a művészetem...

- Művészet? az a tehénfestés? Még ha igazi tehenek volnának, gondolhatnám, hogy tejcsarnokot nyit...

- Kérem, kérem, - szólt sértődve, - az én teheneim első díjat nyertek Münchenben. Én évenkínt három négyezer forintot keresek, és egyre többet.

- És maga kicsiny is a leányomhoz!

- Kérem vannak kisebb emberek is. Én közöttük még nagy is vagyok.

- Látom. Azért, hogy magas sarku cipőt visel, meg cilindert, azért csak kicsiny maga. No de mindegy, maga elbolondította a lányomat, hát magukra vessenek. Én csak arra kötök, hogy

hat hétig ne beszéljen vele, se ne írjon neki, se ne találkozzon vele. Legjobb, ha visszavonul a műhelyébe és dolgozik. Ha ezt megállja, hat hét múlva jelentkezhetik. De csak itt a kaszinóban. Akkor megígérhetem, hogy a hat hét alatt iparkodom a feleségemet belehajlítani az egyezségbe.

A festő égnek emelte a két ujját, aztán szótlanul megrázta a kezemet, és eltávozott.

Mi volt a célom ezzel a hat héttel?

Hát először is az idenyerés. Hat hét alatt hatszor megfordulhat a szerelem. Tudakozódtam mindenfelé a festőmről: nem kártyás-e? nem lump-e? nem tart-e szeretőt? mért vált el az előbbi feleségétől? Szóval valami rosszat akartam róla megtudni. Hacsak egyvalami rosszat is eléje teríthetek a leányomnak, beleutálkozik és megtér az esze.

Hát a festőről csak jókat hallottam. Töviről hegyire megtudtam az egész életét. Jóravaló, szorgalmas ember. A felesége pazarló volt, el kényeztetett divatbáb; nem asszonyok nevelték. Maga ment vissza az anyjához. Semmi rossz, semmi! Még csak pálinkát se iszik!...

Nem maradt egyéb reménység, csak az, hogy a hat hét alatt kipárolog a leánynak az eszéből.

- Hogy viselkedik a leány? - kérdem a második héten az asszonyt. Nyugtalankodik-e még?

- Nem, - azt mondja. De még mindig nem a régi. Gondolkodik, és hallgat. Nem szeretem.

- No csak ne említsd neki. Ne zavard fel mikor a leány hallgat.

a vizet, hadd higgadjon le végképp. Inkább eredj vele társaságba, ahol fiatal emberek is megfordulnak. Menjetek el a majálisra is. Hadd táncoljon.

- Ott lesz a festő is.

- Nem lesz ott.

Úgy történt. A leányomat meghordozta az asszony mindenfelé. Elújságolta, kivel beszélt, kivel táncolt. A festővel nem találkoztak.

Az ügyről én se szóltam semmit a leánynak. Sírni már nem sírt. Gondolkodó maradt és hallgató. Néha szó nélkül megcsókolt és elfordult.

Furta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyan kezd-e kijózanodni abból a kurta emberből? De nem akartam az eszét ráfordítani: hadd vélje, hogy a festő személyével gondolatban se foglalkozunk.

De mi lesz, ha letelik a hat hét, s mind a ketten megmaradnak a szándékukon?

Rábeszéléssel próbáljam-e az asszonyt beleegyezésre bírni? vagy az akaratomat vegyem elő.

Nehéz két kérdés! A rábeszélés sohse fogott az én feleségemen. Az meg hogy szembeszálljak vele... előbb valami torreadorhoz kellett volna járnom órákra. Iszen ismeritek.

Hát letelik a hat hét.

A lányom meg se várja, hogy szólítsam, elém áll:

- Hát papa meggondoltam.

- És mit határoztál?

- Azt hogy hozzámegyek.

Rögtön felelt és határozottan. A szeme-állásából is lehetett látni, hogy mozdíthatatlan, mint a Szent-Gellért-hegye. Hát mit csináljak vele?

Átgondoltam már százszor is a hat hét alatt, hogyha éppen bele-csökönyösödött a festőbe, nem tehetünk ellene semmit. Elvégre ha csúnya kis ember is, neki nem csúnya. A fő az, hogy egészséges ember és négyezer forintot megpingál évenkint. Főispánnak se több a fizetése. Aztán hát mit várjunk grófokra, bárókra? Hátha a gróf nem jön, se a báró nem jön, de még csak a lovászuk se jön. A vénleányságban van valami szomorú. Olyan, mint a fa, amelyik virágzik, de nem gyümölcsözik.

Hát a leányom válaszára csak vállat vontam:

- Jó. Beszélek este a festőddel. Ha ő is megmaradt a szándékán, anyádnak is engednie kell.

Este csakugyan ott volt a kaszinóban a festő. Nem is a teremben várt, hanem az ajtóban. Ő szedte le a köpenyegemet, kalapomat.

Az érzelmei neki se változtak.

Egy utolsó ellenvetést próbáltam meg rajta:

- A leánynak vagyona nincsen.

- Dehogy nincs, - felelte mosolyogva, - az Örzsike lelke felér a Rotschíld vagyonával!

Ez is csökönyös, mint a leányom, - gondoltam. Éppen összevalók.

- Hát jó, mondottam. Valamit azért adunk garnírungnak a lelke mellé, de csak később. Az asszonynyal kell előbb beszélnem. Addig ne jöjjön hozzánk, míg nem értesítem.

A festő aggodalmasan pislogott:

- Ön megígérte...

- Megígértem. A lányomnak is megígértem. Meg is lesz.

- Ha nem egyezik is bele?

-Ha nem egyezik is bele. Egyszer csak én is lehetek úr a házamban!

El voltam határozva a legkeményebb föllépésre. De mikorra hazaértem, megint csak vakarództam:

- Mit szól az asszony?

Mindig jól szoktam aludni, de azon az éjszakán sehogy se jött rám az álom.

A lányom leolvasta az arcomról, hogy a festő mit határozott. Reggel a fülembe súgta:

- Tehát ma...

- Ma, feleltem bágyadtan, mint az elítélt, aki a vesztő napjára ébred.

- Délelőtt...

- Hagyjuk ebéd utánra.

- Jó.

Szótlanul és gondolkodva ebédeltünk. Az asszony locsogott egyet-mást, de mink a lányommal alig feleltünk rá. Én háromannyi bort ittam, mint amennyit szoktam. Enni is ettem bőven. Fűtöttem a lokomotívot.

Mikor a fekete kávénál tartottunk, úgy csibukszó mellől odaszólok az asszonynak:

- Tehát a leányod férjhez megyen.

- Kihez? - kérdezte ijedten.

- Nagy Balázs festőművészhez.

Felrobbant, minta puskapor.

- Soha!

- De ő akarja. És én beleegyeztem.

- Én meg nem! Soha! Sohal

A szeme elfordult, mint a fuldoklóé. Fölkapta a kenyérszelő kést és fölemelte:

- Megölöm! Megölöm, azt a varangyéket ha ide be mer lépni! Elmegyek a lakására, ott ölöm meg!

No ez nagy vihar volt, nagyobb mint amekkorát bármely tengerész átélt. Erzsike elájult. Az anyja elrohant. Én magam azt se tudtam, hogy locsoljam-e a lányomat? vagy az asszony után fussak? vagy hogy magam is elájuljak?

A leányt nem lehetett lebeszén! Csak sírt éjjel nappal. Az anyja őrjöngött. Olyanná vált a házam, mint valami tébolyda.

Végre is azt mondtam a leánynak:

- Az istenért ne sírj már! Hiszen tudod, hogy én a te pártodon vagyok. Ha másképp nem lehet, hát megesküsztök titokban, aztán elmentek egypár hétre ahova akartok. A többit bízd reám.

Csak úgy ötletképpen vetettem ezt oda. De a leány kapott rajta.

- Úgy lesz! Megesküszünk titokban. Oh hála az Istennek, hogy ilyen jó apát adott!

És ő dolgozta ki a titokban való megesküvés módját, idejét.

Belevitt.

A festőnek megmondtam este, hogy ne mutatkozzék, mert a feleségem meg akarja ölni, de ne búsuljon, mert én ebben az egyben nem tágítok. A leányomtól levelet adtam át neki. Azt hiszem ő is olyasmit írt, hogy ne járjon még csak közel se az utcához, mert a mama megesküdött, hogy leszúrja.

A festő elsápadt és aggodalmasan nézett reám.

- Nincs más mód, feleltem neki, - csak hogy az ügyet titokban kijárjuk. Maga beszéljen a pappal, én beszélek a polgármesterrel. A kihirdetést valahogy csak elengedik.

- Igen, de hogyan lesz az esküvő?

- Az bizony bajos barátom, mert azóta úgy őrzi a feleségem a leányt, hogy még csak az ablakhoz sem ereszti. De mikorra kitűzik az esküvőt, előtte való éjjel kiszökünk Örzsíkével és a Vadászkürtbe szállunk. Reggel aztán a lehető legkorábbra tétesse az esküvő óráját.

Úgyis történt. Az esküvő terminusáról sutytyomban értesültünk. Az asszony még csak nem is álmodta, hogy mi készül a háta mögött. A leányt egy percre se bocsátotta el maga mellől. Azt gondolta, hogy láncon tart mind a kettőnket. Elérkezett végre az utolsó éjszaka. Milyen vígan voltunk este! Még kártyáztunk is vacsora után! Engedtem, hogy az asszony nyerjen.

Tízkor feküdtünk le. Örzse megvárta, hogy az anyja elaludjon. Aztán átosont hozzám. A hóna alatt hozta a ruháját, a közönséges utazóruháját, és az én szobámban öltözködött fel. De annyira remegett, hogy a gallérját is képtelen volt bekapcsolni.

Aztán holmi útravaló apróságokat kapkodott össze, és én kinyitottam az ablakot.

Az éj csillagtalan volt. Csak az utcai lámpás világított. Megvártunk egy részeg gyári munkást, aztán az éjjeli őrt. Végre az utcán nem láttam senkit. Kitártam az ablakot.

- Ereszkedj le. Én majd a kapun megyek ki.

Kisegítettem a leányomat, aztán bezártam az ablakot, s én magam az ajtón osontam ki, harisnyában. A folyosón húztam fel a cipőmet. A házmester ugyan csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy mulatni megyek.

Az utca sarkán van a bérkocsi állomás. Hamar be egy kocsiba! És elhajtottunk.

Reggel aztán zárt fiakkerben mentünk az anyakönyvvezetőhöz, s onnan a Józsefvárosi templomba. Hét órakor már férj és feleség voltak.

Elképzelhetitek azt az ábrázatot, amellyel visszatértemkor a feleségem fogadott. (Kénytelen voltam hazatérni, nehogy az asszony a rendőrséget mozgósítsa értünk.)

Hát képzeljétek azt az ábrázatot, azt a geométriaí ábrázatot!

- Örzsike! Veled ment el Örzsike?

- Velem,- feleltem olyan nyugalommal, mint amilyennel egy előre várt pofon elé készülhet az ember.

- És hol van?!

- Nem tudom?!

- Nem tudod?

- Nem.

- De hát valahol csak van !?

- Valahol van.

- De hát hol van?!

Már akkor még a füle cimpája is remegett.

Én végre kipöffentettem:

- Valamelyik vonaton van.

- Vonaton? Micsoda vonaton?!!

- Vasúti vonaton. Mennek valahova.

- Kivel? - hörögte az asszony.

- Kivel? Hát a férjével.

A kancsóhoz kapott, hogy hozzám vágja, de szerencsére elájult.

Én az alatt ellógheceltem.

Másnap levelet írtam neki, hogy nem térek többé haza, ha nekem szent esküvel nem fogadja, írásban persze, hogy legalább is egy hónapig nem szól semmit az ügyről. Ami megtörtént, változtatni azon nem lehet. Ha az írást meg nem kapom, a vőmnél fogok élni, és sohse fogja megtudni, hol?

Harmadnapra megjött az írás. Az asszonyt fekve találtam. Mérgében feküdt persze. De még két hét múlva is olyan sárga volt, mint az érett uborka.

Nem szólt semmit a leányról. Igaz, hogy egyebet se szólt. Olyan volt a házam, mint a siketnémák intézete.

Végre egy hónap múlva, egyszer hogy az asztalnál ülünk, könnybe ereszkedik a szeme, és ázott hangon rebegi:

- Hol van?...

- Külföldön, feleltem nyugodtan. Elmentek Münkenbe, onnan Párisba, visszatéret Drezdába.

- Mikor térnek haza?

- Mikor te megígéred, hogy nem reszelsz tormát az orruk alá.

Egy hétig hallgatott után megszólal:

- Telegrafírozz nekik, mert a szívem megszakad!

- Telegrafirozz te.

- Én? Miért én?

- Mert ha én hívom őket, arra nem indulnak meg. De ha te telegrafírozol nekik, kedves hangon persze...

- Hogyan?

- Beleírod, hogy mindent megbocsátasz és soha többé egy keserű szót nem fognak tőled hallani, Isten téged úgy segéljen!

Darabig vonakodott, de aztán látta, hogy ha nincs békesség, nincs leány.

A telegrammot megírta, elküldte.

És most megyünk, megyünk a leányomhoz. Nem Drezdába, csak Pestre. Régen haza tértek, és a Szondy-utcában laknak. Boldogok. Itt várnak bizonyosan az állomáson.

 

A két ismerős gratulált.

- Okos ember vagy! - dicsérte az öreget a monoklis. Elvégre, ha a lányod szereti...

- Magam is úgy gondolkodtam, felelte az öreg. És jó fiú, igazán jó fiú. Csak egy valami aggaszt...

- Pofon fogja ütni, az biztos!

- Az még csak hagyján, de most gondolok rám, hogy hátha az asszony revolvert hozott?

- Csak nem tán?

- Ettől kitelik. Csak gondoljátok el, menynyi mérget nyelt ez a lefolyt hetek alatt!

- Meg kell vizsgálni mielőtt, kiszállana, - vélte a panamás. Ha másképp nem lehet, lefogjuk: megnézed a ridiküljét, a zsebeit.

Boglári hümmögött, és aggodalmasan nézett maga elé.

A vonat már a fővárosi házak között kanyargott, és meg is lassabbodott. A nap melege szinte tüzes katlanná hevítette a vasúti kocsit.

Boglári összesrófolta a csibukját, és gondosan eltette.

- Nem, ne vizsgáljuk meg, - szólalt meg aztán. Hanem, gyertek velem, és álljatok szorosan mögötte. Ha gyanús mozdulatot tapasztalunk, elkapjuk a kezét.

- És ha a gyanús mozdulat csak pofon?

Boglári a fejét rázta:

- Már azt aligha bírjuk elkapni.

A vonat beérkezett. Megállt. Én az ablak mellett ültem, hát első pillantásra megláttam a várakozók között egy tömzsi kis szőke embert, nagyarcút és cilindereset, s vele egy fiatal barna nőt, aki aggodalmasan nézett az ablakokra.

A festő vörös volt, mint a cékla. A kezében kis rózsacsokrot tartott.

Alighogy megállt a vonat, a leány a szomszéd kupé felé rohant. Összeölelkezett az anyjával.

No nem volt érdemes várakoznom. Se revolver, se pofon. A vő némi szorongással kezet csókolt, és átnyújtotta a rózsacsokrot.

Az asszony habozás nélkül elfogadta, és könnyes szemmel, mosolygó arccal fenyegetett rá:

- Többet ilyesmi ne történjék!

 

 

 

GÁRDONYI GÉZA: ANNUSKA APÁCZA LESZ

 

Megfogadtam, hogy apácza leszek.

Az apáczák jók, kedvesek, tiszta-szívűek.

Szereti őket az Isten.

Sohase tudtam elképzelni a mennyországot apáczák nélkül.

Három nap óta vagyok itthon. Bejártam az erdőt és a mezőt. Az erdő most is olyan, mintha mindig ünnep volna benne. A fák imádkoznak. A méhek hegedülnek: Ave Maria. A darazsak orgonálnak. A virágok ájtatosan sóhajtanak az égbe: a sóhajtásuk az illatuk. Minden olyan, mint ezelőtt öt évvel volt. A mező is a régi nagy szőnyeg. A nagy, okos fehér ludak bolondos kis sárga libákat sétáltatnak a fü között. Milyen furcsa, hogy Julcsát már nem találom ott. A libákat más leánykák őrzik. Julcsa megnőtt: férjhez is ment szegény. Oh Istenem! a férje már kétszer megverte.

Mama azt mondta délben, hogy már én is nagy leány vagyok: ideje lesz, hogy férjhez menjek.

- Soha, soha! - kiáltottam mélyen megrendülve.

És kimentem a kertbe. Elbújtam a lugas alá, és ott sírtam, hogy milyen szomorú a sorsa a leánynak.

 

Jun. 12.

Ma volt nálunk Balogh úr.

Ez a Balogh úr földbirtokos. Szomszédunk.

Ez akar elvenni.

Ez akarja azt, hogy ne legyek apácza.

Éreztem, hogy sápadt vagyok. Szinte remegtem. Úgy néztem rá, mintha gyilkosra néznék: éreztettem vele, hogy gyűlölöm.

Ő csak mosolygott. Megfogta a kezemet. (Meg mer fogni!) Azt mondta, hogy a kezem picziny és fehér.

- Mama, - szóltam, a kezemet a halántékomhoz kapva, - a fejem fáj.

A mama az ablakot okozta. Balogh úr azt ajánlotta, hogy aludjak és álmodjak szépeket.

A mamának kezet csókoltam, és Balogh urat egy fagyos fejbólintással köszöntve, a szobámba mentem.

Valóban kábult voltam. Ez az ember fölizgatott. A harag láza szállt a fejembe.

Megnéztem a kezemet. Csakugyan picziny, és fehér. Milyen jól fog illeni, ha majd a templomban összeteszem.

Végig dőltem a díványon, és amint ott nyugodtam, úgy tetszett, mintha a fejedelemasszony ruhája lengene mellém. Behunytam a szememet. Így mindig látom őt, amikor akarom. Ott állt előttem az indigókék posztóruhájában; vállán a nagy hófehér gallérok; finom, halovány arczán égi jóság; lenvirágkék szemeiben áhítat.

Az orgonának altató szent morajlása hullámzik körülöttem. És a fejedelemasszony azt susogja:

Vigyázzatok, hogy kísértetbe ne essetek!

Oh! csak most világosodik meg a lelkem! A kísértő megjelent! Szív, lélek, légy erős!

 

Jun. 13.

Ma családi tanács volt.

A papa elmondta, hogy megnézte a telekkönyvet és a Balogh úr birtokát.

- A házasság kívánatos, - jegyezte meg határozott hangon.

És anélkül, hogy a véleményemet kérdezte volna, pipára gyújtott.

A mama hosszan bólogatott a fejével, és az ókuláré mellől rám tekintve, csöndesen ismételte:

- A házasság kívánatos.

- Papám, - szóltam fulladozó hangon, - én apácza szeretnék lenni!

A papa erre földhöz csapta a fidibuszt, és felém fordulva, haragosan kiáltott:

- Vigye el az ördög az apáczáidat!

Többet nem hallottam e rettenetes istenkáromlásból. Befogtam a fülemet és átfutottam a szobámba.

Oh, milyen rettenetes ez a papa! Látszik rajta, hogy őt nem az apáczák nevelték.

 

Jun. 14.

Kati a kulcslyukon át kihallgatta a családi tanácskozás folytatását, és elmondta nekem, hogy nem erőltetnek többé a házasságra; Balogh úr jöhet-mehet nálunk, de nekem többé nem fognak róla szólani.

Örömömben Katinak adtam a szent Genovéva képet, amelyre rá van írva:

"Nagyistván Annuskának, a hallgatás erényéért, - Theresia testvér."

- Most már jöhetsz kísértő! - gondoltam diadalmasan.

Hát nem itt termett!

Ismét az a mosolygó arczu. Egyebet se tud

Hát nem itt termett!

Ismét az a mosolygó arczu. Egyebet se tud, csak mosolyogni. A bajusza mint két kis fekete mókuspemzli ugy áll az orra alatt. Arra kért, hogy fogadjak el tőle egy rózsát, az ő kertjéből való.

Jó: engedek a kísértésnek. Hadd bízza el magát. Majd a diadala legtetejéről vetem a szégyenbe.

Elfogadtam a rózsát, és mivelhogy nem akartam a kezemben tartani, a hajamba tűztem.

- Oh, milyen szép így! - kiáltott összecsapva a kezét; maga nem is leány, hanem tündér!

Éreztem, hogy a vér átmelegíti az arczomat. Titokban magam is észrevettem már, hogy szép vagyok, de arra még sohase gondoltam, hogy tündérhez hasonlítsam magamat.

Balogh úr beszélt aztán más furcsaságokat is. Megkérdezte, hogy melyik a kedves színem? szeretek-e tánczolni? ki a kedves költőm? voltam-e már színházban? és hogy a sütemények közül mit szeretek jobban: a mandulatortát-e vagy a puszedlit?

Én mindezekre a kérdésekre komoly megfontoltsággal mondtam el a véleményemet: kedves színem a kék, de néha a rózsaszint jobban szeretem; tánczolni csak akkor szoktam, ha alkalmam van reá; a költők közül Mindszenti Gedeont kedvelem; színházban még nem voltam, de ha erkölcsös darabokat adnak, megnézem, s sütemények között méltányolom a puszedlit is.

Balogh úr erre megragadta a kezemet és így szólt:

- Annuska, kegyed a legkedvesebb leány a világon!

És mielőtt megakadályozhattam volna, forró csókot nyomott a kezemre.

Ágyam mellé tettem a lavórt, és a hideg vízbe tartottam a kezemet.

A csók rajtamaradt. Égetett. Valami különös zsongásban volt a vérem. Néha fölkeltem az ágyamból, és a gyertyával a tükör elé álltam. A rózsa csakugyan jól illet a hajamhoz.

Buzgón imádkoztam az után a jó Istenhez, hogy űzze el tőlem a hiú gondolatokat, és engedje meg, hogy kerubokkal és szeráfokkal álmodhassak.

Isten nem hallgatta meg a kérésemet: egész éjjel Balogh urat láttam mosolyogni.

 

Jun. 17.

Ma számot vetettem magammal.

Elhatároztam, hogy Balogh úrral komolyan beszélek: megmondom neki, hogy ne áltassa magát, engem nem tántoríthat el a szent szándékomtól soha.

El is jött. Tegethoff-kék selyem nyakkendője volt. A bajusza hegyesen állott. Meghajtotta magát és azt mondta:

- Engedje meg Annuka, hogy királynőnek tekintsem.

Erre a kívánságára nem voltam elkészülve. Hiába fogadtam meg, hogy ma okos leszek: nem tudtam felelni.

A kertben csak ketten voltunk. Én egy széken ültem, ő állott. A rezeda illatát hozzánk hajtotta a szellő, s egy fecskefarkú pillangó vitorlázott a rezedák felé.

- Fogja meg! - kiáltottam, hogy meneküljek a zavaromból.

És a pillangó felé futottam.

Balogh úr lekapta a kalapját. A pillangó a levegőben kerengve himbálózva szállott előttünk. Futottunk, futottunk.

Egyszer csak eltűnt a pillangó, s mi az erdőszélen állva, tágra nyitott szemekkel, mosolyogva bámultunk egymásnak kipirult arczába.

 

Jun. 21.

Meg kell vallanom, hogy ez a Balogh úr kedves ember.

Már két kötés pamutot tartott a karján, míg legombolyítottam; az utolsó szálat ráhunczutkodta az ujjára, - magát is, fel akarta velem gombolyíttatni.

Azután verset is irt. A jó Isten tudja hogyan csempészte a kötőkosaramba. Ott találtam. Érdekes vers és gyönyörű. Csak annyi:

"Ha megtalálod, szívem bájos álma,

E versemet a kis kötőkosárba;

Tudd meg: nem köthetsz annyi kis szemet,

Ahányszor érted a szívem remeg!"

Ezt a verset azonnal lemásoltam és elküldtem Theresia testvérnek a postán. Megkértem, hogy tartsa titokban.

 

Jun. 24.

Ma nagy esemény történt.

A méhes mellett ültünk. A kötényem tele volt bodzavirággal. A mama bízott meg, hogy szedjek össze egy csomót herbateának a télre.

Balogh ur segített. Megígértem neki, hogy ő is kap belőle, ha köhög.

Azt felelte, hogy minden bizonnyal köhögni fog, s ha én magam nem főzöm meg a teáját, hát akkor meglehet, meg is fog halni.

Erre megint nem tudtam, mit mondjak. Ennek a Balogh úrnak az esze járását nem lehet kitanulni.

- Annuska, - folytatta Balogh úr mélyen megható hangon, - tudja-e azt, hogy én szeretem magát?

A napfényes aranyhúrokat eresztett a lomboktól a földig. A méhek hegedültek azokon. A verebek énekeltek a muzsikához. Zengett, zsongott, énekelt minden.

Azt hittem, mondtam valamit, de nem mondtam semmit.

- Annuska, üdvösségem, - szólt Balogh úr, s gyöngéden megfogta a kezemet.

Akkor magamhoz tértem. Eszembe jutottak ujra az apáczák: Theresia testvér az ő sovány, kis liliomkezével, égbenéző arczával; a szent szavú harangok; a templom mennyezetén, a felhőkön lebegő mennyország képe; az orgona, a fátyollal áttakart szakramentum és a tömjénködben úszó, apró lángokkal koszorúzott oltár.

- Balogh úr, - szóltam elszorult szívvel, - én apácza leszek.

A sugárhurok eltűntek a diófa alól. Az árnyék elsötétült. A méhek elhallgattak.

Balogh Ur fölnézett az égre és így szólt: - Eső lesz.

 

Jun. 25.

Egész éjjel nem tudtam behunyni a szememet. Sírtam.

Sajnáltam azt a jó, kedves Balogh urat, és bűnösnek éreztem magamat anélkül, hogy a bűnömet megtaláltam volna. Bántam, hogy szomorúságot okoztam neki. Szegény Balogh úr, ő sohasem okozott nekem szomorúságot.

Föltérdepeltem az ágyamban, és könyörögtem az Istenhez, hogy vigasztalja őt meg hamar, már holnap.

Éreztem, hogy Isten meghallgatta a kívánságomat.

 

Jun. 26.

A mama megdorgált, hogy az ablakok kinyitásával főfájást okozok az egész háznak.

Mert minden ablak nyitva volt. Azt hitték, hogy a pipafüstöt eregetem, pedig én Balogh urat vártam.

Délután már reszkettem a nyugtalanságtól. Kimentem a rétre és az erdőszélre.

Nem jött el.

 

Jun. 28.

Végre eljött? Szokatlanul komoly volt. Azt hittem beteg, de nem mertem megkérdezni. Pedig mást is szerettem volna tőle kérdezni. Azt, hogy mi a véleménye az apáczákról?

Mikor a mama kiment a szobából felsóhajtott.

- Mi baja Balogh úr? - kérdeztem részvéttel.

- Annuska nagysád, - felelt bánatosan, - utoljára látjuk egymást.

Hideg futott rajtam végig. A hímzőtű megreszketett a kezemben.

- Annuska nagysád, - folytatta szívet rázó hangon, - kegyed azt mondta, hogy apácza akar lenni.

- Úgy van, - feleltem elapadt lélegzettel.

Balogh úr búsan folytatta:

- Hát elhatároztam, hogy én is lemondok a világi életről: ha kegyed apácza lesz, én meg beállok barátnak.

Majd elájultam. Szemem előtt elsötétült a világ. A homlokomhoz kaptam, és úgy néztem rá félig holtan, félig elevenen.

- Áldja meg az Isten, - szólt reszkető hangon, és megfogta a kezemet, hogy megcsókolja.

Nem tudtam egy hangot se felelni. Csak fogtam, fogtam erősen a kezét; azután fölemelkedtem, és magam se tudom hogyan történt, de átfogtam a nyakát a karjaimmal; átöleltem, magamhoz fontam a lelkemmel is.

Nem eresztettem el barátnak.

 

 

                             

 Gárdonyi Géza : A cinege

Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.

  Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt.

  Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.

 - Istenem! - kiáltott fel Juliska -,  meghalt!

 - Ki halt meg? - kérdezte Mariska.

 - A kis madár. Megfagyott szegény.

 Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába.

 Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.

  A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele:

  - Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.

  A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.

 Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.

 Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.

 Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat.

 Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.

  A lányok örvendezve állották körül.

  - Dalolj, dalolj, aranyos cinege!

  És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?

  Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.

  Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék.

  A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul.

   - Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.

   - Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?

   - Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.

   - Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.

  De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.

   - Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve.

   - Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet.

Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.

  Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.

 

 

 

 

 

                                 A MESE

Odanézzen! - súgta az öreg és a híd alá mutatott. Követtem a tekintetét, de nem láttam mást, csak apró fodrokat a vízen, amint nesztelenül a part felé kúsznak. Kérdőn pillantottam rá.

- Fejér keszeg - a domolykót hívta így - és nem is kicsi. Egy egész csapat van itt alattunk...

Pipát vett elő, rágyújtott.

- Tudja - fújta ki a füstöt - itt éltem le az életem. Ennek a pataknak a partján. Ott - mutatott a kukoricaföld felé - ott állt a házunk. Kis vályog kalyiba, amit a háború után elvettek tőlem...

Hol lakik most? - tudakoltam.

- Öregotthonban. - legyintett. - Egyedül maradtam, mint a kisujjam...

Ez szomorú. - hajtottam le a fejem, de ő már mosolygott.

- Abban az időben pisztráng is volt a patakban. Vesszőkosárral fogtuk őket a nyáron.

Mióta leült mellém, most először figyeltem rá igazán. Pisztráng?

- Bizony, hatalmasok. - elgondolkodott. - Mesélek valamit. Persze, csak ha érdekli...

Melyik horgászt ne érdekelné a mese a múlt csodálatos vizeiről, jókora pisztrángjairól? Mohón bólintottam, hátrakönyököltem a fűbe. Az öreg, aki eddig guggolt, leült mellém, pipáját szája sarkában tartva a patak vizére meredt. A nap ebben a pillanatban bukott le a Mecsek vonulata mögött.

 

- Tudja - kezdte komótosan - annak idején a háború elérte ezt a vidéket is. Német katonákkal teltek meg a házak, udvarok, a helyiek pedig szállást adtak nekik, hiszen nemigen tehettek mást. Talán csodálkozik rajta, hiszen ma nem így tanítják az iskolában, de semmi baj nem volt ezekkel az emberekkel. Egy esztelen parancsnak engedelmeskedve hagyták ott a hazájukat, idáig pedig nem ért el az őrület, ami messze hajtotta őket. Reggel segítettek megfejni a teheneket, szénát hordtak a portákra, bár igaz, vámot szedtek mindenből, de csak annyit, ami az életben maradáshoz szükséges volt. Se többet se kevesebbet.

 

Élt itt a faluban egy lány. Nyikának hívták, az apja orosz volt, ki tudja, hogyan vetődött erre a vidékre. A lány esténként a kocsmában dolgozott, nappal a tejet hordta ki. Mondanom sem kell, csodaszép volt...

Mint minden mesében - vetettem közbe, az öreg bólogatott.

- Mint minden mesében... Azon a nyárom újabb csapat német érkezett a vidékre. Közöttük egy fiatal katona, Berlinből. Tiszti iskolát végzett, nagy volt a mellénye, azt hitte, meghódíthatja a világot. Mint kiderült, nagyot tévedett.

Ez a patak sokat jelentett a falunak akkoriban. Ma átrobognak itt a hídon, talán csak a maga fajta fiatalember méltatja arra ezt a kis vizet, hogy horgásszon rajta egyet, ám régen másként volt ez. Halat adott, a vizével öntözték a földeket, ittak belőle, fürödtek benne...az ember egy volt a természettel.

De térjünk vissza Nyikához és Helmuthoz, a fiatal német katonához. Természetesen egymásba szerettek, ahogy ennek lennie kell. De egyik sem mert közeledni a másikhoz. Szinte csak este találkoztak, miközben Nyika a kocsmában mérte az italt, Helmuth pedig az asztalra támaszkodva bámulta őt.

Talán akkor is egy ilyen gyönyörű nyári este volt, mint most. Helmuth a parton állt és horgászott. Imádta a horgászatot, gondjait, s a háborút ilyenkor elfeledte, benn állt, feltűrt nadrágjában a kristálytiszta vízben és könnyű mogyorófa botjával fogta a pisztrángokat.

 

- Elnézést... - szólította meg valaki halkan. Helmuth megfordult, Nyika állt mögötte.

- Leülhetek? - kérdezte a lány. Helmuth persze nem tudott magyarul, de Nyika gesztusaiból megértette, mit is akar. Bólintott.

S a lány beszélt hozzá, dallamos hangján, különös hanglejtéssel, megrészegítve a katonát. Sötétbarna, hosszú hajában egy kis virág, lábait maga alá húzva halkan énekelni kezdett...

Attól a naptól kezdve mindig együtt voltak. Helmuth lassan beszélni kezdte ezt az idegen nyelvet, Nyika pedig kitűnő tanárnak bizonyult.

Több, mint egy évig várta az osztag, hogy parancsot kapjanak a felsőbb vezetéstől. Üzenet azonban nem érkezett. Ám az egyik kora őszi napon komor német szakasz érkezett a faluba, élükön egy századossal. Azonnali parancs: Helmuth osztaga induljon velük tovább, kelet felé. Hogy hová? Arról nem szól a fáma, miként nem szólt róla a kopasz százados sem.

 

Természetesen az újonnan érkezett csapat első dolga volt, hogy végigrabolják a falut. Helmuth nem tehetett semmit, de dúlt benne a harag, gyűlölte felettesét és undorodott a fosztogató katonáktól. Dühe akkor csapott fel benne igazán, mikor a százados vezényletére a teherautókat belevezették a kis patak vizébe, és mosni kezdték róla az olajos sarat. Jókora színes pacák, itt-ott felbukkanó halak jelezték az autók útját. A hatalmas kerekek letarolták a gondozott partot, a gátakat, néhány játékos kedvű német tiszt pedig lövöldözni kezdett a pisztrángokra...

- Halt! - tört ki Helmuthból az artikulátlan üvöltés.

 

Másodpercekig senki sem mert megszólalni. A kövér százados döbbenten meredt a fiúra.

- Talán van valami probléma? - kérdezte röfögő hangján.

- A víz...

- Ez csak egy pocsolya. - mordult fel a százados.- Talán itt szeretne maradni a parasztok között?

Helmuth a szemébe nézett.

- Igen...

A százados böfögve felnevetett.

- Kötözzék meg! - intett a katonáinak. - Magunkkal visszük az árulót..!

 

Helmuth kezét hátracsavarták, de valami elsuhant mellette. Csak annyit látott, hogy egy szürke ruhás, barna hajú lány ugrik a katonákhoz, félrelökdösve őket, átkarolva őt, érezte, hogy a mellkasán végigfolyik a lány forró könnye. Nyika haját megragadták, félrerántották. Helmuth agyát elöntötte a vér, dulakodni kezdett a katonákkal...

Egy eltévedt szuronydöfés Nyika mellkasát érte. Azonnal meghalt.

A patakba zuhant, kezeit széttárva, mintha magához akarná ölelni a beteg, olajos vizet...

Helmuthot agyba-főbe verték és egy kocsira dobva magukkal vitték. Később egy portyázó orosz egység rajtaütött a nácikon, a fiút jó néhány társával együtt fogságba ejtették. A háború végén kiszabadult, visszatért a kis faluba és letelepedett. Házat épített itt, a patak partján, ahol aztán leélte az életét...

Az öreg kiverte pipájából a hamut.

 

Ez gyönyörű mese volt! - néztem a szemébe, miközben feltápászkodott.

- Nem is annyira gyönyörű, ha igaz. - fogta meg a botját, biccentett és elindult.

Valami nem hagyott nyugodni. Ismerte Helmuthot? - kérdeztem. Meg sem fordult, úgy válaszolt:

- Én vagyok Helmuth... - s görnyedten, hátán nyolcvan év minden súlyával, szívében egy század szomorúságával elsétált a falu felé.

Hazaindultam. Miközben legyezőbotomat az autóba pakoltam, végignéztem a sötétedő vidéken. A patakocska partján fehér foltokat láttam, valaki megint ledobott egy raklap szemetet a vízbe.

Az autóban elgondolkoztam: mi változott az elmúlt hatvan évben? Valószínűleg csak két dolog: német századosok egyre többen vannak, viszont Helmuthok - sajnos - egyre kevesebben...

 

 

                           AZ ÉLET

Az élet olyan, mint egy séta az erdőben.

Ösvényen jársz, fákat hagysz magad mögött. Ez az út, melyen végighaladtál: a Te múltad.

Erre néha visszanézel és elgondolkodsz vajon a jó ösvényt választottad-e. Az elhagyott fák és bokrok azokat az embereket jelképezi, akikkel eddigi utad során megismerkedtél. Néha letépsz pár szál virágot, magaddal viszed őket, végigkísérik utad: ők a Te szeretteid.

Haladsz előre, látod az út végét, célod beteljesedését, de mi lesz veled, ha az elkanyarodik és már csak egy pár métert ismersz belőle? Ne aggódj! Az út folytatódik, ott van, csak várnod kell, míg meglátod. Ehhez viszont le kell győznöd félelmed, amit az ismeretlenség, idegen környezet miatt érzel és haladnod, lépned kell tovább! És addig is: képzeld el, találgass milyen lehet a folytatás és így nem érhetnek meglepetések.

Utad során beesteledik. Sötétség borul az erdőre. Mi lesz veled most? Az orrodig se látsz el, az előtted álló utat -a célt -nem ismered, félő hogy elbuksz és megütöd magad. De ne torpanj meg! Miként szemed megszokja a sötétséget, már tudni fogod, merre haladj!

Ha pedig útkereszteződéshez érnél: ne habozz! Válassz egyet bátran, hisz egyedül neked kell döntened! Ez a Te utad! És ha már egyszer döntöttél, ne nézz vissza, ne bánj meg semmit, hanem próbáld meg azt az utat szeretni, szebbé tenni, amit TE MAGAD választottál!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.