Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MÜLLER PÉTER: Gondolatai

                      Müller Péter gondolatai: Kiábrándulás

 

 

Milyen bölcs a nyelvünk! Ha egy emberben, eszmében, de főképp szerelemben csalódunk, azt mondjuk: „kiábrándultam” belőle. A szó arról árulkodik, hogy nem valóságot, csak egy ábrándot vesztettem. Volt idő, amikor „beleábrándultam” – most pedig „kiábrándultam”.

Vagyis az egészet semmi más nem működtette, csakis az ábránd, a káprázat, az álomszerűség, lelkem varázshatalma, mely képes ráálmodni bárkire s bár mire bármit.

 

 

Nem kell, hogy a másik valójában olyan legyen, amilyennek látni akarom, hiszen én vetítek rá mindent, s pontosan olyan lesz, mint amilyen képet rávetítek. S addig lesz olyan, amíg vetítek. „Kiábrándulás” azt jelenti, hogy abbahagyom a vetítést. Egykori szerelmünk hirtelen olyanná válik, mint egy leleplezett bűvészmutatvány: nem marad benne semmi csoda, hiszen tudjuk már, hogy mi tettük a nyulat a cilinderbe, s utólag az is kiderül, hogy bizony eléggé szürke, szánalmas az a nyúl és ócska a cilinder is.

 

 

És mégis: a szerelem a legforróbb érzés a világon! Ami az angolban „love”, arra a magyarban két szó is van: „szeretet” és „szerelem”. És a „szerelem” sokkal forróbb szó! Sokkal intenzívebb, elementárisabb, veszélyesebb, hatásosabb. Szeretetbe nem halunk bele, de a szerelembe igen. A szeretet csak meleg, de a szerelem forró és éget. A szeretet parázslik, a szerelem lángol és elemészt. 

 

 

Valaha fordítóink érezték e két szó közötti intenzitásbeli különbséget. Isten azt mondja Jézusról (legalábbis magyarul), „Ez az én szerelmetes fiam, őt hallgassátok”! Vagyis Jézus az Isten számára nem a „szeretett fia”, hanem a „fia, akibe szerelmes”! Ezzel a szóval akarták visszaadni azt, ami a legforróbb, legmélyebb, legősibb, legteljesebb egység. Szerelem. Kártyában a piros ász, amelyről tudjuk, ha adu, felülüt minden lapot.

 

Ezért a szerelem nemcsak misztérium, de a legnagyobb kísértés: ha valaki elindítja magában a „beleábrándulásnak” ezt a mágikus folyamatát, olyan örvényt kavar, mely egész életét elnyelheti. A szerelmes ember jobban szereti szerelmét, mint feleségét, jobban és intenzívebben, mint a gyermekeit. Akármit is beszél, ez tény. 

 

 

Gyermekeit ilyenkor legfeljebb sajnálja, legfeljebb „szereti”, legfeljebb lelkifurdalást érez miattuk – de ha őszinte magához, tudja, hogy ezek az érzésecskék halvány kis gyertyalángok a lobogó máglyatűz mellett. Ha családos ember, kérdése nem az, hogy megy-e, vagy marad, mert még ha becsületből marad is, az örvény már régen beszippantotta lelkét. Amíg az ábránd – vagyis a szerelem – tart, az ábrándért él, ott van a kincse, az a fontos neki. A máglyatűzön – amíg ég – nemcsak önmagát, de családját is feláldozza. Balszerencsés esetben csak utána jön a kiábrándulás – s ilyenkor már nem tud mit kezdeni a romokkal.

 

 

Mivel itt sajnos az ábránd, vagyis a mágikus önvarázslat eseteiről van szó, rendszerint ez történik: a férj elhagyja családját, hűtlen lesz gyerekeihez, s csak utólag ábrándul ki szerelméből, cipelve tovább most már nemcsak széthullott családjának, hanem megunt szerelmének karmikus életterheit is. Okos feleség, ha bírja cérnával – azaz: emberséggel, önérzettel, bölcsességgel, lelki erővel – kivárja, míg férje az ábrándból kiábrándul. Ez ugyanis törvényszerűen bekövetkezik, s ha sikerül, kapcsolatuk erősebb lehet, mint valaha volt. 

 

 

A csont is ott lesz a legerősebb, ahol eltört s összeforradt. A szerelem misztérium. Megéltem, sokat is írtam róla. De a családos emberek szerelmében nem hiszek. Rendszerint csak menekülés, illúzió, egoizmus, önáltatás, lógási kísérlet.

Honnan? A sors elől. Megfigyeltem például, hogy a menekülési kísérlet, vagyis az ábrándra való hajlandóság előbb jelenik meg egy férj életében, mint az ábránd tárgya, vagyis a szerető. Nem igaz a következő mondat: „Nem tehetek róla, váratlanul betoppant az életembe!” A nő valóban kívülről jött, de a „beleábrándulásra” való hajlandóság már régóta működött a férfi lelkében. Csak a nő hiányzott hozzá. Szinte várta már, mint vadász a puskacsöve elé hajtott őzikét. 

 

 

Ravasz ám a lélek! Mert az érzést valóban a másik váltja ki belőle – de a hajlandóság, az ábrándra való szomjúság már régóta lappangott benne. Van olyan „beleábrándulásra” hajlamos barátom, akinél hónapokkal a tényleges nő felbukkanása előtt látom már, hogy ez az ember valakibe szerelmes lesz! Még nem tudom, kibe, de jön! Jön a Micike, az Éva, a Kinga... valaki jön!

 

S ez mindig így is történik. „Váratlanul” felbukkan valaki. Már kereste, hívta – öntudatlanul. Mert semmi sem kívül, minden belül születik.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.